Három kérdés Dimén-Varga Tünde pszichológustól az iskolai erőszakról. Az Alibi előadás előtt.

1. Miért érezzük magunkat rosszul attól, ha valakiről megtudjuk, hogy erőszak, bántalmazás, visszaélés áldozatává vált? Miért nem szeretünk ezekkel a dolgokkal foglalkozni? Miért hallgatunk?

Nem csak az áldozatra van hatással az a visszaélés, az az erőszak, amit nem tárnak fel, és nem tesznek jóvá. Azok is sérülhetnek benne, akik szemtanúi, akik hírt szereznek róla. Az történik ilyenkor, hogy sérül a biztonságos világba vetett hitünk – mondja Dimén-Varga Tünde pszichológus, integratív gyermekpszichoterapeuta.

Erőszak az iskolában: kiből lehet elkövető és kiből áldozat?

Dimén-Varga Tünde pszichológussal keressük a válaszokat Alibi beszélgetéssorozatunk második részében. Gyere!

Jegyet a cikk alján tudsz vásárolni.

Nyilván közel sem az áldozat szintjén, de a szemlélő is sérül, amikor azt éli meg, hogy ez velem is, vagy a gyermekemmel is megtörténhet. Ezért is fontos ezeket az eseteket feltárni.

Sokan azzal jönnek, hogy minek ezzel foglalkozni 20 év után? Utólag is fontos feltárni ezeket az eseteket azért, mert egy mintát kell adnunk azoknak, akik most látnak hasonló helyzeteket.

A szőnyeg alá söprés egy nagyon általános védekezési mód, valahol megalapozott is olyan szempontból, hogy akik feltárják, jelzik ezeket, nem jutnak előrébb, még ők kerülnek nehezebb helyzetbe. Ezen kellene változtatni, ehhez kellenének olyan jó gyakorlatok, amelyek az áldozatot segítik.

2. Mi történik az egyénnel, aki egy iskolai erőszak elszenvedője? Milyen következménye lehet annak, hogy cipel magával egy abúzustörténetet, egy bullying történetet, bármi olyat, amiben ő áldozat szerepbe került?

Ha ő ebben egyedül maradt, akkor ez egy óriási teher. Mentálisan rendkívül megterhelő dolog, akár mentális betegség alakulhat ki belőle, mint például a poszttraumás stressz zavar. Nagyon sokan, akik abúzus, bullying vagy más bántalmazó viselkedés áldozatai voltak, és utána védett környezetbe, más iskolába kerülnek, utólag is megélhetnek depressziót, szorongásos zavarokat amiatt, hogy nem kaptak segítséget az élményeik feldolgozásához.

Mindenképpen hosszútávú hatása van, még az sem elég önmagában, hogyha egyénileg feldolgozza ezeket, mert az is kell, hogy a közösség jóvátegye valahogy. Legalább olyan szinten, hogy visszajelzéseket ad, utólag is, hogy talán nem láttuk jól ezt a helyzetet gyerekként, de felnőttként már egész másként látjuk.

3. Mi a különbség a szerelem és az abúzus között? És mit tehetünk, ha felismertük, hogy az utóbbival állunk szemben?

Felnőtt és gyerek között nem beszélhetünk szerelemről még akkor sem, ha a gyermek úgy éli meg, hogy őt szerelemmel szereti a tanára vagy bármely felnőtt ember, ez akkor is egy súlyos abúzus és határátlépés. Egy felnőttnek tudnia kell, hogy itt van egy nagyon éles határ, amit nem léphet át.

Ha egy diáklány meztelenül befekszik az ágyamba egy osztálykiránduláson, nekem akkor is az a dolgom, hogy határozottan, de kedvesen kitessékeljem. Sokszor ezt is mondják védekezésképp, hogy annyira provokatívak a mai tinilányok, felkínálják magukat, hogy tulajdonképp a férfinak nem sok választása van. Egyetlen választása van: az, hogy nem.

Vannak férfiak, akiknél ez egyáltalán soha nem merülhetne fel, és vannak férfiak, akik úgy állítják be, hogy hát ez annyira jön a habitusunkból, férfi létünkből fakad, egyszerűen nem várható el, hogy másképp működjenek. De elvárható, nem vagyunk ösztönlények.

Teljes mértékben és száz százalékosan a felelősség a felnőtté. A szülők sokat tehetnek azáltal, hogy jelzik az abúzust és kitartanak a kivizsgálás mellett. Ehhez nyilván segítségre van szükségük. Az első és legfontosabb dolog az, hogy hiszünk a gyereknek, kutatások alátámasztják, hogy az eseteknek csak az elenyésző részében fordul elő az, hogy valaki rosszindulatból, ártani akarásból jelzi, hogy őt bántalmazta valaki.

Sajnos amellett, hogy az iskoláknak gyakran a gyerekek és az ott dolgozó felnőttek jólléténél fontosabb a hírnév meg az olyan jelentéktelen dolgok, hogy mibe öltöznek a diákok, viselnek-e egyenruhát vagy sem, a szülők sem mindig mentik ki a gyerekeiket. Nem hisznek, nem lépnek adekvátan ezekben a helyzetekben, mert azt gondolják, hogy ez a világ rendje, hogy a férfiak ilyen módon viszonyuljanak a fiatal lányokhoz.

Nőj fel hozzá, hogy ha már ilyen csinos lány lettél, ilyen férfitekinteteket kapsz – érkezik az üzenet.

Ami nem adekvát, mert amikor egy felnőtt és egy gyerek közt történik szexuális abúzus, ott a motiváció elsősorban nem érzelmi és szexuális eredetű, hanem hatalmi határátlépésről van szó. Itt arról van szó, hogy én megtehetem veled, azért teszem meg, mert te nem tudsz védekezni, nem érted, hogy mi történik, és én kihasználom ezt a kiszolgáltatott helyzetedet.

A változtatás nagy lehetősége a szülők kezében van, ha megfelelő információkkal vannak ellátva, akkor ők nagyon-nagyon sokat tudnak tenni azért, hogy jó értelemben történjen változás ezen a téren. Például azt, hogy megtanítják már óvodáskortól a fehérneműszabályt.

Arról, hogy mi ez a fehérneműszabály, az egyéni és közösségi feldolgozásról, hogy mitől válik erőszakossá egy gyerek, és hogyan győzzük le a tehetetlenség-érzetünket egy ilyen helyzetben, beszélgethetünk a téma kapcsán hétfőn, 18 órától a Zsebben. Gyere!

Nagyon fontos, hogy ez a beszélgetés nem ellened van. Sem a pedagógusok, sem a szülők, sem a gyerekek ellen. Az erőszak ellen és a gyerekeink érdekében. Hiszen mind ugyanazért a célért dolgozunk: a gyerekeink és a társadalom jóllétéért!