Ukrajna, az egyik legjelentősebb gabonatermelő tavaly nyár óta nagyjából 13 millió tonna gabonát exportált a Fekete-tengeren 400 hajón, annak ellenére, hogy az oroszok 2023 júliusában kiléptek abból az egyezményből, amely lehetővé tette addig a több-kevésbé biztonságos hajózást. Ez úgy valósulhatott meg, hogy az orosz flottát sikerült támadásokkal elég messzire űzni ahhoz, hogy a bátrabb kereskedők a bolgár és román part mentén felhajózzanak az ukrán kikötőkig.
A területi kontrollhoz képest ez a mennyiség nem tűnik fontosnak, de tekintve, hogy a háborúhoz pénz kell, és mostanra gyakorlatilag konszenzus van, hogy a háborúnak 2025-ben sem lesz vége, mégis fontos fejlemény – az ukrán gazdaság, az élelmiszer világpiaci ára, valamint Afrika és a Közel-Kelet (a legfontosabb felvásárlók) stabilitása szempontjából. Ezzel a mennyiséggel sikerült ellensúlyozni azokat a kieséseket, amelyeket a fellángoló tüntetések okoztak az ukrán határon (például a lengyel teherautósok novembertől januárig tüntettek, a hónap közepén dűlőre jutottak a lengyel kormánnyal).
A vörös-tengeri húszi támadások egyelőre ezekre a szállítmányokra is kockázatot jelentenek, bár nem olyan szintűt, mint a Fekete-tengeren tapasztalt veszélyek, ahol az orosz flottán kívül elszabadult aknák is úsznak a vízben. Számunkra, Romániában a sikerrel exportált gabona tehát közvetve kevésbé drága élelmiszert, kicsivel több ukrán önállóságot (nem mindegy, mennyire rokkan meg a háború előtt nálunk kétszer népesebb szomszéd) és eggyel kevesebb instabilitási faktort jelent a tágabb szomszédságban – habár utóbbi ellen dolgozik jelenleg Oroszország és Irán, a közel-keleti csatlósaikon keresztül.
Repül a börtönbe, de nem azért
Igor Vszevolodovics Girkin, közismertebb megnevezésén Sztrelkov (kb. Lövész) Oroszországban 4 év börtönt kap – régebbi olvasóink emlékezhetnek, hogy ez az ember nem akárki, a háborúpárti orosz vezetés gyakorlatilag hősként ünnepelhetné. A világ civilizáltabb részein, mint mondjuk a hágai Nemzetközi Bíróságon ugyancsak börtönre ítélték, csakhogy nem négy évre, hanem életfogytiglanra. És nem akármiért, hanem az MH-17-es Amszterdam-Kuala Lumpur járat 2014-es lelövéséért Kelet-Ukrajna felett, ahol 298 civil vesztette életét, 193-an holland állampolgárok. Ekkor történt, hogy Oroszország nagy hévvel igyekezett bizonygatni, hogy az égvilágon mindenki hibás, csak az orosz állam nem – miközben a BUK rakétarendszer orosz fejlesztés, és holmi traktoristából és bányászból lett lázadók nem tudnának lelőni egy személyszállítót vele kiképzés nélkül.
És hogy hogyan kerülhetett orosz felszerelés és katonák Kelet-Ukrajnába 2014-ben? Eredetileg a „kis zöld emberkék”, azaz hivatásos orosz katonák csak a Krímet voltak hivatottak elfoglalni, de Sztrelkov, akkori FSZB-s tiszt vezetésével néhányan átlógtak a Donbaszba, és kihasználva az akkori tüntetéseket (ezen a ponton még csak politikai és gazdasági tüntetések zajlottak ebben az ukrán rozsdaövezeti régióban), fegyverrel változtatták meg a felállást.
Hirtelen ötlettől vezérelve Putyin is támogatást nyújtott hamarosan, de a Krímmel ellentétben még egy ideig nem tervezte beépíteni az Orosz Föderációba az úgynevezett Luhanszki és Donyecki népköztársaságokat. Ennek egyik jele, hogy a Minszki Egyezményeken keresztül akarta visszaadni Kijivnek a két régiót – persze nem ingyen, hanem gyakorlatilag az ukrán külpolitikába kért volna velük vétójogot.
Mivel ilyen felállásba semmilyen józan szuverén ország nem mehet bele – főleg olyan, amely elkergette az oroszbarát autokratáját, és ahol a társadalomban nagy az igény a demokratizálódásra –, ezek az egyezmények zsákutcába vezettek, és azóta Putyinnak is nagyobb étvágya lett – Luhanszk és Donyeck megyéket az orosz törvények 2022. szeptember 30. óta az orosz Föderáció részeként tartják számon. Az ukrán nyelvet azóta be is tiltották a régióban az oroszok, akik eddig a kisebbségi jogokra hivatkozva mentek ukránokat ölni.
Na de ha Sztrelkov gyakorlatilag hozzásegítette az orosz államot a területszerzéshez, akkor mégis miért ítélték el? Nem hősként kellene ünnepeljék? Ha az orosz birodalom érdekei lennének az elsők, akkor talán – de tekintve, hogy merre tart a háború miatt az ország, nem biztos, hogy olyan jó üzlet a jövőt feláldozni egy kis területért. Csakhogy nem az orosz nemzeti dicsőség az első szempont a Föderációban, közel sem. Sztrelkov a legfőbb bűnt követte el, amit tehet valaki: ismételten kritizálta Putyint.
Ironikus módon a Putyin háborújaként emlegetett háborús erőfeszítést kritizálta, mégpedig azért, mert sokkal többet szeretne látni. Putyin maga is biztosan beletenne minden erőforrást a harcba, hogy mihamarabb győzhessen, de neki muszáj egyensúlyoznia a különböző érdekcsoportok (például a háborús sólymok és a gazdasági technokraták) között, meg persze a győzelemnél is fontosabb prioritás, hogy hatalomban (illetve életben) maradjon. Ezért nem áldozhat fel mindent a háború oltárán – habár ahogyan már említettük, a -20 és -30 fokos fagyban a lakosság melegen tartása ma már másodlagossá vált. Ha az oroszok nem is értékelik Sztrelkovot, az ukránok igen: 100.000 dollárt adnak érte.
Aki szerint háború nincs, de eladó fegyvere van
Szlovákia miniszterelnöke, Robert Fico, akit korábban magyarellenessége miatt ismerhettünk, de ma Orbán Viktornak többé-kevésbé szövetségese, kimondottan érdekes manővert mutatott be az utóbbi hetekben. 23-án például, miközben Kijivre záporoztak az orosz rakéták, lazán beköpte, hogy Kijivben minden normális és nincs is háború. Ezt még megfejelte azzal, hogy szerinte az ukrán kormány le kellene mondjon területekről (és nincs arra utaló jel, hogy ezután hívást kapott volna Budapestről, hogy ezt a forradalmi gondolatmenetet kissé továbbvigyék, pedig…). Ezek a kijelentések és a január 16-i budapesti látogatása után azt hihette volna az ember, hogy Orbán új szövetségesre lelt az úgynevezett „békepártisághoz”.
Csakhogy 24-én Fico Ungvárra látogatott, ahol aláírta, hogy Szlovákia készen áll az ukrajnai kapcsolatai javítására, az ukrán újjáépítésben részt szándékszik venni, támogatja Ukrajna szuverenitását és területi integritását, támogatja az EU-tagságát, elad fegyvereket és fejleszti kereskedelmi kapcsolatait, illetve szóban megerősítette, hogy Szlovákia nem fogja vétózni az 50 milliárdos európai segélyt. Azt pedig már tavaly novemberben elmondta Fico, hogy nem fogja akadályozni a szlovák fegyvergyártók exportját. Hiába a nagy szavak, a tettek (és a pénz) számítanak végső soron. Január 29-én pedig Szijjártó Péter magyar külügyminiszter is Ungvárra ment, lássuk, hova vezet ez.
Nemzetközi anyagi és gazdasági kihívások
A CIA újabb videót küld az orosz állami munkatársaknak, amely a NAFO Hungary jóvoltából magyarul is megnézhető. A kémek világában ritkák szoktak ilyen nyíltsággal toborozni. Az, hogy ez a videó létezik és nyilvános, arra utal, hogy a CIA nagyszámú csalódott oroszra számít, akik úgy gondolják, hogy az orosz nemzet és jövő elárulása ez a háború, amely legfennebb az orosz elit hatalomban tartására és gazdagítására jó. Az egyik elem, amelyet felhasznál a videó, a mindent átszövő korrupció, amely még a munkahelyek megszerzését is beszövi.
Persze Ukrajna is küszködik még a korrupcióval, tavaly a védelmi minisztert cserélték le az alatta felgyűlő botrányok miatt, most pedig, január 28-án, a hatóságok szerint 40 millió dollárt tüntettek volna el hamis lőszerbeszerzéses szerződéssel a védelmi minisztérium munkatársai. Január 29-én pedig amerikai felügyelők érkeznek Kijivbe ránézni a költésekre. A híres-hírhedt régi ukrán oligarchák vagyona mostanra lefeleződött 22 milliárd dollárra, de amellett, hogy ez még mindig hatalmas vagyon a szegény országban, arra is kell figyelni, hogy a háborús szerződésekkel és kapcsolatokkal ne emelkedjen ki egy új oligarcha réteg. Ha valaha igaz volt, hogy a korrupció öl, akkor az itt és most van.
Az orosz gazdaság pillére az energia, és bár ez nem nagyon fog változni, azért az elmúlt időszakban aggasztó jeleket kapott a Kremlin. Nem elég, hogy a gázvezetékek döntő többsége Európába vezet, ahol éppen nem veszik a gázukat, de az épülő kínai vezeték, a Szibéria Ereje-2 már építésének megkezdése előtt csúszásban van. Évi 50 milliárd köbméteres kapacitásával a Nord Stream 1 nagyságrendjében szállítana (tehát még mindig nem pótolná a kiesést), de még nem sikerült leszögezni a részleteket. A kínaiaknak nincs miért sietniük, a létező szerződéseikkel elég gázt kapnak, a gyengélkedő gazdaságuk nem igényel nagyobb mennyiséget, és minél tovább várnak, várhatóan annál jobb árat tudnak kicsikarni a vevő nélkül maradt oroszokból.
Az Európába tartó orosz gázvezetékek, kékkel jelölve. Forrás: Financial Times
Az olaj is kihívásokkal küzd, 14 tankerhajó vesztegel Dél-Koreától délre. Ennek oka az, hogy bár az indiaiak szívesen vesznek nyomott árú olajat, de annyit nekik sem ér meg az üzlet, hogy dollárban fizessenek, és Amerika haragját, vagy még rosszabb, szankcióit kivívják. Az indiai rúpia viszont az oroszoknak nem kell, mert Indián kívül nem fogadja el más, legalábbis nem abban a mennyiségben és azért az áruért, ami az oroszoknak kellene. Indiától pedig nem vásárolnak annyit, hogy érdemes legyen abban bonyolítani az üzletet. Így hát 1,3 millió tonna, kb. 10 millió hordónyi fekete arany várja sorsát. De az otthoni olajterminálok sincsenek biztonságban: az, hogy Oroszország nagy, az a 21. században többé nem védelmet nyújt, hanem épp ellenkezőleg, sebezhetőséget jelent, amint láttuk már Belgorodnál is – az orosz katonaság nem tud elég légvédelmet nyújtani, így január 21-én Szentpétervárott lobbant lángra dróntámadás következtében az olajterminál. Ezen kívül még sérültek meg nyugat-oroszországi vonatok, olajraktárak, Gazprom Neft (nagy állami olajtermelő) javak, illetve Viborgban is felrobban olajraktár (Viipuri valaha fontos finn várost 1944-ben csatolta el a Szovjetunió, most a svéd nevét használják, és alig pár ezer emberrel több a lakossága, mint 70 évvel ezelőtt). Ezek a támadások gyakorlatilag ellenpárjai az ukrán gabonaexportnak, hiszen az orosz büdzsé rovására megy a támadás – persze ez sokkal kisebb százaléka az orosz költségvetésnek, mint a mikolajivi és odesszai export az ukránnak, de azért nem nulla, és a pszichológiai hatása is fontos.
Háború emberi és embertelen vonalon
Az interneten végigfutott a hír, hogy egy orosz védelmi üzem mérnöke öngyilkos lett azután, hogy egy általuk gyártott rakéta Harkivban eltalált egy olyan lakóépületet, amelyben a saját nagymamája lakott. Rengeteg embernek van rokona a háború másik oldalán, de sok ukrán arról számolt be a háború kitörésekor, hogy a saját rokonaik nem voltak hajlandóak hinni nekik arról, ami a településükön történik, vagy akár beszélni velük. Régen rossz, ha egy társadalom ilyen hatalmat enged meg a vezetőinek.
Az oroszok nemcsak a legfelsőbb szinten zsákmányolják el a területeket, a lakosok is kreatív megoldásokat találnak, például Mariupolban romokat adnak el orosz ingatlanosok ide vándorló oroszoknak. Arra is van azért még idejük, hogy csúfolódjanak a kirabolt és elég nagy eséllyel meggyilkolt tulajdonosokon, viccelődve olyanokon, mint hogy „a tulajdonosok miért nem takarítottak fel” – mármint a romokat és szétszórt személyes javakat.
Miközben mások javait rabolják az oroszok, aközben azzal már kevésbé törődnek, hogy a saját népük is fogyatkozik, olyan szinten, hogy az a koporsók árában is érződik. A háború első évében átlag 15 százalékkal, majd második évben még 5 százalékkal nőttek az árak. Mivel előtte is volt áremelkedés, ezért a 2021-es árakhoz képest 36 százalékkal drágábbak a koporsók. A sírásás ára is nőtt, két év alatt összesen egyötöddel, hiszen a sírásó is dönthet úgy, hogy a kiemelten magas fizetést választja a fronton.
Felkészülni a háborúra, hogy ne legyen háború
Miközben Európa várhatóan február elsején dönt az Ukrajnának nyújtandó támogatásról, addig Amerikában egyelőre nem mutatkozik előrelépés. Sőt, Trump arra kéri a republikánusokat, hogy semmiféle előrelépés ne történjen, a határ és bevándorlás kérdésében sem. Hogy miért? Mert számára fontosabb a kampánya, mint az, hogy az ország ügyei haladjanak. Ez több republikánus vezetőt is megbotránkoztatott, de a Trumpista szélsőség befolyását egyelőre nem törte meg. Csakhogy ez később még nagyobb republikánus térvesztéshez vezethet, hiszen a nem-MAGA szavazói többség számára potenciálisan taszító lehet. Közben a világ többi részét jóval kevésbé érdekli, hogy épp a republikánusok vagy a demokraták miatt áll-e egy-egy ügy, félő, hogy az autokráciák pusztán amerikai gyengeséget fognak látni, és úgy döntenek, hogy most kell lerendezniük másokkal az eddig visszafojtott háborúzásokat.
A finnek és norvégok jó példával járnak elől – nem véletlen, mindkettő határos az oroszokkal – előbbi 130, utóbbi 190 millió dollárnyi befektetést eszközölt a lőszergyártásba. Nem feledhetjük el viszont, hogy a ma elindított fejlesztésnek minimum hónapok kellenek addig, amíg látható eredményt produkálnak. Az ukrán szükségleteken túl Európa saját magát sem tudná a jelenlegi készletekkel megvédeni, miközben esélyes, hogy Trump újra elnökké válik, és akkor megjósolhatatlan, hogy mit fog érni a NATO. Igaz ugyan, hogy nemrég megszavazták, hogy az amerikai elnök ne tudja visszavonni a NATO-tagságot, de ha agresszió történik, és úgy dönt, hogy nem siet szövetségesei védelmére, az már eleve szinte olyan, mintha nem lenne a szövetség tagja. Furán hangozhat, de azért kell Európának készülni a háborúra, hogy ne legyen háború. Egy jól felkészült, erős Európa Putyin fejében is megváltoztatja a terveket. A gyenge préda a jó préda.
