Fotó: Kinda Botond
Szerdán, március 15-én este megtelt Székelyudvarhely főtere és az egybegyűlt tömeg ismét érezhette azt, amit 1848-ban, hogy mit jelent együtt lenni, magyarnak lenni, forradalmárnak lenni. Milyen lehetett közel kétszáz éve, amikor néhányan kimondták, majd tűzzel és vérrel megvalósították. És milyen lehet, milyen lehetne most. Együtt voltak az előadók a színpadon és együtt a téren. Azt érezhettük, hogy ez az a produkció, ez az a megemlékezés, amire ez a város képes, és ez az, amit megérdemel. A Tomcsa Sándor Színház, az Udvarhely Néptáncműhely, az alkalomból létrejött Forradalom zenekar és a Vox Gimiensis diákkórus közös produkciója.
Hogy ne maradjon visszhang nélkül a sokak által „szuperprodukciónak” nevezett műsor és annak üzenete a korabeli, azaz kortárs helyi sajtóban, megkérdeztük Tóth Árpádot, a rendezőt, hogy mire gondolt előtte, közben és utána. Hogy hogyan állt össze, mi volt a kihívás benne, mit csinálna másképp, kinek a dicséretére a legbüszkébb, és azt is megtudtuk, hogy mitől dühös, mitől szomorú.
A lelkesítő érzésen túl van néhány mondat, amit nem kellene az előadásból elfelejteni. Mi volt az előadás üzenete, amit te elképzeltél rendezőként, hogy közvetíteni fog?
Ez egy rendhagyó koncertszerű happening, egyfajta rendhagyó történelemóra, ez is volt az alapötlet, hogy egy kicsit lépjünk túl ezen a konkretizált március 15-én, így született meg az ötlet, a gondolat, hogy egészen 1848. március 15-től elindulva menjünk végig ezen a szabadságharc, forradalom dolgon – mert alapvetően nagyon keveset tudunk róla –1849. október 6-ig, az aradi kivégzésekig, és nézzük meg minden oldalról, mi történt.
Volt egy alkotói szabadságom, hogy mely pillanatokat ragadom ki a konkrét történelmi tényekből, és én úgy szerettem volna, hogy ne csak a piedesztálra emelés legyen benne, hanem legyenek benne a jók mellett a rossz döntések is.
Rendben van, hogy elfogadták rögtön az elején a 12 pontot, de amikor a debreceni nagytemplomban kimondták, és az áprilisi törvények megjelentek, akkor kihagyták a kisebbségi, nyelvi jogokat, a nyelvi autonómiákat és a románok-szászok részéről ezért lett „balhé”, ezért lett a háborúskodás. Mert az akkori vezetők, pénzemberek befolyást gyakoroltak az ideiglenes kormányokra, és megvétózták az egészet. Mert megijedtek attól, hogy jó, de ki fog akkor a földjeiken dolgozni, ha nem lesznek többet jobbágyok.
„Ezt a forradalmat nem közvetítette
a tévé
Nem csinált belőle szenzációt
a bulvár sajtó.
Nem ültek otthon, és várták, hogy mit mutat majd
a híradó,
Kimentek az utcára, és elmondták ami fáj.
Nem hessteggelték, nem mítúzták,
nem anoním csetszobákban tárgyalták”.• részlet az előadásból •
Elég hasonló most is a probléma.
Ugyanaz! Ugyanazokat a köröket futjuk. Szóval nagyon sok politikai hibát elkövettek, majd amikor a forradalomból szabadságharc lett, rengeteg hibás katonai döntést is hoztak. Ezek tények. Az elején valószínűleg ők maguk is meglepődtek, hogy a forradalom ekkorát robbant, kapkodás lett belőle, és mire fejben helyreállt az egész, az akkori magyar vezetés összeállt és elkezdte meghozni a helyes döntéseket, akkorra már szorult a hurok a forradalom körül. Mint ahogy ma sem kóser a nagyhatalmaknak, ha az történik, amit az itteni emberek szeretnének, vagy amiben hisznek. Számomra fontos volt, hogy legyen benne a szép oldala is, de a nem annyira szép, a valóságos oldala is. Ezért nagyon szigorúan a történelmi tényeken mentünk át.
Fotó: Kinda Botond
És itt jött képbe a másik alkotói szabadságom, hogy ezt az egészet valahogy Petőfi Sándornak a szemszögén vigyük keresztül, és nem azért, mert Petőfi-emlékév van. Nem akartam túllihegni ezt a dolgot, de mégiscsak az egyik legikonikusabb alakja volt ennek a ‘48-49-es eseménysorozatnak, és az ő szövegein, megzenésített versein, szellemiségén keresztül megyünk végig a történelmi eseményeken.
Az is fontos volt, hogy ez mit mond a mának. Ne legyen ez egy múltbarévedős, nosztalgiázós dolog, legyen kőkemény üzenete ennek a kornak, ezért kerültek bele ezek a kemény, élesen fogalmazó slam-szerű kortárs versek. Petőfi szellemisége és reakciója az akkori dolgokra hogy tud találkozni a jelenkorral egy enyhe görbetükörben.
Ki írta ezeket a szövegeket?
Több slammer szövegeit gyűjtöttük és kollázsoltuk össze, egy volt, amely teljes egészében belekerült, az udvarhelyi származású Szabó Áginak a talán 2019-ben írt szövege. Amikor hallottam a rádióban, írtam is neki, mert akkor már dolgoztunk ezen az előadáson, csak elvitte 2020-ban a Covid, amit utólag nem tartok bajnak, mert sokkal tisztábban, higgadtabban tudtuk most kezelni.
Azt hiszem azóta ezek a társadalmi folyamatok is kiélesedtek, amelyekről szó van.
Talált az előadás, mint kujak a szemre. A többi verset összeollóztuk rengeteg határon inneni és túli slamből és ahol ki kellett tölteni részeket, az én vagyok, én írtam, felhasználva egy csomó ember ötleteit, sorait. Van, akitől csak egy mondat került bele.
Ezek a fiatalok nem viseltek csuklyát vagy álarcot,
nem fenntartani akarták a látszatot.
Ezt a forradalmat igazi férfiak és igazi nők harcolták végig.
Nekik nem volt MacBook, nem volt okos óra,
de pontosan tudták,
hogy mikor van itt az idő…
Az idő
hangot hallatni,
fegyvert ragadni
és küzdeni azért,
ami fontos,
ami számít.• részlet az előadásból •
Mik ezek a társadalomkritikák, amelyeket megfogalmazol?
Amikor a múltbéli nagy hőseinkről beszélünk, az kattog a fejemben, hogy van történelmünk, abban emberek gondoltak és tettek valamit, van egy kultúránk, van egy nyelvünk, és ezek összességének köszönhető az, hogy mi most itt tartunk. A mostani gondolataink kell, hogy megszabják azt, hogy merre tartunk tovább. Én nem vagyok egy téglával melldöngetős szittya magyar, nem gondolom Petőfiékről, Kossuthról, hogy oltári nagy szentek voltak. Bár Petőfit be lehetne írni a nagy 27-esek közé – zenészek, rockerek, színészek, akik meghaltak 27 évesen –, nem kell szentként kezelni.
Petőfi egy nagyon tökös fiatalember volt, aki gondolt valamit, nem csak pofázott, túrta a nyálát, hanem lépett is. És ennek, amit mi csináltunk, a forradalom.má-nak ez a legfontosabb üzenete, hogy ne dumálj, ne ülj otthon és írjad a jópofa kommentjeid, fogd magad, lépj és tegyél azért, amit gondolsz. Tegyél azért, mert nemtetszéseid vannak, eleged van dolgokból, bajod van! Fogd magad és tegyél!
Mert én unom már, egyszerűen unom ezt a telefonbetyárkodást, kommentháborúkat, hogy mindenki mindenkinél mindent jobban tud, mindenkinek mindenkinél nagyobb egója van, de igazából, amikor valamit az asztalra kell tenni, akkor sehol nem vagyunk. És ez számomra szomorú. Engem végtelen szomorúsággal tölt el.
Fotó: Kinda Botond
Amikor Ila Gáborral elkezdtünk ezen dolgozni, aki az egyik zeneszerző és nekem az egyik legjobb barátom, azt kérdezte tőlem, hogy jó-jó de mit akarsz, miért akarod. Akkor is ezt mondtam: unom, hogy soha senki semmit arrébb nem tenne. Mindenki csak hőbörög. Mindenki csak elvár, elvár, elvár, de nem mozdul. Ilyen szempontból nagyon szép ez a párhuzam: Petőfiék vs. jelenkor. Biztos vagyok benne, hogy ők sem gondolták elsőre, hogy ekkorát fog ez szólni, de merték azt mondani már első körben is, hogy elég s ne tovább!
Már az is bátorság és forradalmi tett napjainkban, amikor nincs cenzúra, de van szólásszabadság, ha valaki el meri mondani azt, hogy nem ért egyet.
Vállald fel magad! A gondolataidat, az érzéseidet vállald fel. Ne csak egy bárányka legyél egy nyájban. Mert egyébként ez a másik dolog, ami jellemző a mai emberekre, hogy mint a Brian életében, mindenki harcol az egyéniségéért, mindenki az egyéniségét keresi, miközben mind egyformák vagyunk. Mindenki ugyanabban a cuccban jár, mindenki ugyanúgy hordja a haját, nekem is olyan ruha kell, mint neked, csak egy picivel jobb. Ez a materialista világ totál elhülyíti az emberiséget. Nekem az egyik kedvenc sztorim az egyenruha bevezetése. Én röhögtem azon, hogy tiltakoztak a diákok. Azok a diákok tiltakoztak, akik ha bejöttek Tóth Árpi buliba, mind egyformán néztek ki, tök egyformán a fiúk és tök egyformán a lányok. Ők mondták, hogy nem-nem, de apróságokban különbözött csak a kinézetük. Ez volt az üzenet, a cél, ezért is fogtunk neki, mert normális ember ekkora bulinak nem fog neki, ez biztos.
Nem volt kérdés, hogy ha halni kell,
hát azért legyen, hogy végre jöjjön el,
végre történjen meg a pillanat
amikor otthonnak hívhatod a hazádat.• részlet az előadásból •
Hányan voltatok a darabban?
Összesen hetven körül a technikusokkal, a hangosítóval-világosítóvall együtt. Színpadon körülbelül 60-an voltunk.
Mi volt a legnagyobb kihívás?
Az alapötletből tervet csinálni, azt kidolgozni elméleti síkon. Majd, amikor kezdtünk dolgozni a szövegeken és dalokon, kiválasztani, hogy melyik Petőfi szövegek kerüljenek bele. Végigolvastam Petőfi összes munkáját legalább nyolcvanszor.
Akkor tőled kell megkérdeznünk többek között azt, hogy Petőfi-e még a legnagyobb magyar költő?
Szerintem ez a tag a magyarság Shakespeare-je, és most nem a drámáira, hanem a szonettjeire gondolok. Olyan színes volt és olyan eszméletlen precíz a különböző verselési formákban, hogy az hihetetlen! Ezért könnyű nekünk megzenésíteni a szövegeit. Külföldön nem annyira könnyű, de nekünk igen, mivel nagyon közel áll a magyar népzenéhez. Nagyon erős kötött forma, nehéz kilépni belőle, mi pedig mindenképp ki akartunk lépni a megszokott zenei formákból, és hála a jó istennek, sikerült.
Fotó: Kinda Botond Udvarhely | Néptáncműhely
Én kerülöm a nagyon pátoszos stílust, de azért, amit ki kell mondani, az legyen benne. És itt jött képbe a megkerülhetetlen Nemzeti dal. Sokat vitatkoztunk Ila Gáborral, mert én azt akartam, hogy engedjük el a Tolcsvay-s feldolgozást, írjunk egy másik zenét rá, de ő azzal érvelt, hogy már így is elég merényletet elkövettünk. Ezért picit áthangszerelve benne van. Az első nagy kihívás az volt, hogy ennek az egésznek formát adjunk, papírra leírjuk, aztán következtek a zenék. Molnár Ede, Ila Gábor zenésztársa, aki gitározott is most az ez alkalomból létrejött Forradalom zenekarban, segített abban, hogy a Petőfi szövegek dallammá tudjanak válni.
Ismerős dallamok voltak.
Ismerősek és mégsem. Azt is be kellett lőni, hogy milyen zenei stílusbak legyenek, hogy minél szélesebb rétegekhez tudjunk eljutni úgy, hogy már nem nagyon lehet semmiben, se szövegben, se zenében újat alkotni, – ugyanaz a három akkord megy negyven éve minden számban – , de mégis legyen valami új. Szerintem az soha nem baj, hogyha valami hasonlít valamire, de ebben nem volt semmi szándékosság, ez csak egyszerűen mi vagyunk a bennünket eddig ért zenei hatásokkal, amelyekből megfogalmazódott az, ami végül elhangzott az előadáson.
Fotó: Kinda Botond
Az volt a legnagyobb nehézség számomra, hogy minden alkatrész külön készült elméletben: külön készültek a zenék, külön próbált a zenekar, annak alapján külön próbált a kórus, és külön a táncosok. Mindent elméletben magyaráztam, és én láttam át egyedül az egészet. Éreztem, hogy szétrobban a fejem, amikor egyszerre voltam fejben tíz helyen. Eszméletlen volt.
Aztán a félelem: hogy vajon jól fognak-e passzolni a dolgok. Amikor kezdtük összerakni, akkor az öröm, hogy igen, összetalálnak az alkatrészek. Persze sokat kellett csiszolni, nagyon nehéz volt az utolsó pár nap. Mert a színháznak még 9-én bemutatója, 10-én előadása volt, 11-e, szombat volt az első nap, amikor elkezdtük az összpróbát mindenkivel.
Mit változtatnál utólag?
Adnék még neki két napot, hogy még nagyobb biztonságot kapjon az egész csapat, még jobban tudjanak együtt lélegezni. Lehet, hogy sokat nem változtatna az előadás minőségén, de érzetben mégis, és még kellene vagy két nap nekem, hogy a fény- és látványtechnikát még precízebbre simítsam.
Elég specifikus ez az előadás. Lehet-e még előadni?
Én szeretném, hogyha további élete lenne, csak csengjenek le mindenkiben az emóciók, hiszen ez az eszméletlen mennyiségű meló, energia és az emberek hozzáállása nem veszhet el csak úgy.
Fotó: Kinda Botond
Nem annyira specifikus azt gondolom. Egyrészt, mivel Petőfi emlékév van, idén bármikor elő lehet rántani, másrészt nem csak a március 15-éről szól, hanem összességében a ‘48-49-es eseményekről, ezért azt gondolom, bármikor előadható, akár a városnapokon, vagy bárhol, ahová elhívják. Most készült róla egy nagyon profi felvétel, aminek az utómunkálataival dolgozunk, de nem akarjuk közzétenni azonnal, amíg játsszuk, mert nem ugyanaz az élmény.
Azt az energiát, ami a Patkóban összegyűlt szerda este, azt az élményt nem adja vissza a felvétel. Én elég sokat koncerteztem sok ember előtt, mégis amikor felléptem a színpadra, azt éreztem, hogy hasbavág az energia. Ez a togetherség, együtt létezés, amit folyton keresek a színházban, a csapaton belül, a gondolatok mentén, a nézőkkel való együtt lélegzés. Mindig ezt keressük, és ez a gyönyörű, amikor így megvan.
Ez hát a nagy szabadság!
Ezért küzdöttek oly sokan?
Petőfi, és még jó néhányan
ott fekszenek valahol egy tömegsírban,
azért, hogy te félj, vagy ne is akarj igazán
őszintének lenni, gondolkodni tisztán,
józanul, mert ha szólsz,
téged is csak eltaposnak.
Nem fáj a hallgatás?• részlet az előadásból •
Milyen visszajelzések érkeztek?
Szerda este óta felrobban a telefonom. De nekem a dicséretek fogadása az egész folyamatnak a legnehezebb része. Nekem az a boldogság, amikor lemegy az előadás, és látlak benneteket, nézőket, látom a csapatot, akikkel együtt dolgoztunk, és ennek a találkozási pontjait. Nekem ez az elégtétel, ha van ilyen. Bár sose vagyok teljesen elégedett sem magammal, sem akikkel dolgozom, de ez az én saram, ezzel nekem kell együtt élni.
De azért jó, ha ilyen sokan pozitívan reagálnak, azt jelenti, hogy érdemes volt felkelni reggel, ezt megcsinálni, és a nézőknek is eljönni az előadásra.
Kinek a dicséretének örülsz a legjobban most?
A kislányomé és az apámé, ez a kettő a legfontosabb. Azt viszont nem szeretem, – és tegnap nagyon szomorú lettem – sőt gyűlölöm, ha valamiből valaki bármiféle politikai hasznot akar kovácsolni. Az én munkáimban az a legszebb, hogy én abszolút politikamentes vagyok, és kikérem magamnak, hogy bárki is megpróbáljon ebből valaha politikai előnyt kovácsolni.
Fotó: Kinda Botond
Én nem dühös lettem, amikor valaki átküldött egy Facebook-bejegyzést, hanem szomorú. Mi köze bármely múltbéli szereplőnek ahhoz, amit múlt szerdán csináltunk? Semmi. És én ezért kardot rántok. Én amúgy is egy vaddisznó vagyok, ha a csapatomat bántják. Meg se próbálja senki. Az, hogy ilyen extra dolgokat csinálunk, a mi bajunk, a mi gondolataink, mi akartuk eleve, amikor 2016-ban Fincziski Andrea fejéből kipattant az ötlet, hogy kicsit legyünk többek, mutassunk többet a március 15-ből, mint amit a politikai szócső. Mindegy, hogy ki alapította a színházat, mert nem az a fontos, hogy ki, mikor, hanem az, hogy létezik. Hogy van. Lehet vagánykodni, de ezek a kulturális dolgok megkerülhetetlenek. Ez nem egy erény, hogy valaki megteremti az infrastruktúrát, ás két gödröt, leönt 8 méter aszfaltot…. Az, hogy van egy színházad, az hozzátartozik egy város életéhez, és a municípium definíciójában benne van a kulturális élet.
Miért írtad a sztoridba, hogy köszönöm, hogy megbíztatok bennem? Volt ilyen bizalmi megingás? Mert, ha lett volna, ennyi idő és ennyi ember meg részlet esetén az is teljesen érthető lenne.
Én nem beszélnék erről. Én most végtelen hálát érzek az egész banda iránt. Mert az rendben van, hogy ez a hülye Tóth kitalált egy őrültséget, de ide emberek kellettek, akik ezt megcsinálják.
Te találtad ki, hogy ‘20-ban te fogod rendezni a ‘48-as performanszot?
Kétévente van forradalom.ma, és már 2018-ban rám ragadt, innen magától értetődő volt, hogy 2020-ban én fogom csinálni.
Aminek én nagyon örülök, mert a lécet most már igen magasra tettük, kimaxoltuk a forradalom.má-t. De bízom benne, hogy ha még lesz energiánk, és lehetőségünk, akkor legközelebb két év múlva a Tomcsa Sándor Színház majd előáll egy újabb, aktuális, lendületes forradalom.má-val.
