Fotók: HODGYAI-LŐRINCZ Eszter
„Milyen jó, hogy a kicsi óvodásokat kihozzák, hogy lássák. Ha elmondjuk nekik, az nem olyan. Kell lássák.” – szólalt meg egy nagymama a tömegben valahol, miközben araszoltam a színpad felé. A tér túloldalán Gálfi Árpád ugyanígy tett, kezében egy nagy magyar zászlóval.
„Milyen sokan vannak, legalább harminc huszárt számoltam”, hallottam egy másik embertől.
„Kell menjek vissza, hanem az oszi észreveszi, hogy eltűntem”, sietett el mellettem egy diáklány.
Közben célba ért a zászló, Pál-Varga Márta és Szűcs-Olcsváry Gellért színművészek pedig megnyitották a március 15-ei ünnepséget.
Az Oroszhegyi Fúvószenekar kíséretével, valamint a Benedek Elek Pedagógiai Líceum kórusának és a Székely Dalegylet férfikarának közreműködésével az egész Márton Áron tér zengte,
Isten áldd meg a magyart!
Aztán a történelmi egyházak képviselői sorjáztak fel a színpadra, Tamás Huba, a Kis Szent Teréz Római Katolikus Plébánia, Pitó Zsolt a Belvárosi Református Egyházközség és Simó Sándor a Belvárosi Unitárius Egyházközösség részéről.
Tamás Huba atya azért imádkozott, a Fennvaló bocsássa meg nekünk, hogy oly sokszor csináltunk a szabadságból szabadosságot, s még azt is megengedtük magunknak, ami rombol és tönkretesz.
„Végy el tőlünk mindent, amit a szabadság nevében kínálnak, de megkötöz, leépít. A léhaságot, a züllést, a közömbösséget, a nemtörődömséget, a lustaságot, az igénytelenséget, a szenvedélyek ártalmát. Hangold szívünket az igazi szabadságra, hogy válasszuk a többet, a jobbat, a szebbet és tudjunk mellette elköteleződni.”
Most vagy soha!
Pitó Zsolt református tiszteletes prédikációjában az alkalmas időről beszélt. Arról hogy 1848. március 15-én felismerték, eljött annak az ideje, hogy lépjenek, cselekedjenek. A kérdés az, hogy a ma embere ki tudja-e használni az alkalmat, vagy elszalasztja azt másokra várva.
„Isten igéje arra figyelmeztet minket, hogy különbség van az esztelenség és a bölcsesség között. Meg kell vizsgálnunk a dolgokat, mi a jó és mi a rossz, mi az, ami előre visz és mi az, ami hátráltat. Gyorsan változó értékek között nagyon sokan bizonytalanok. Annyiféle megközelítéssel találkozunk nap mint nap. És sajnos, hogy az érhető tetten, hogy sokszor a nyilvánvalóan ártó jelenségek is normálisnak számítanak”, mondta.
Hozzátette, a választ úgy lelhetjük meg, ha megtudjuk, mi Isten akarata, és aszerint cselekszünk. „Az isteni akaratot meg lehet ma is érteni. Erről szólnak gyülekezeteinkben a tanítások. Szükségünk van ma is, hogy Isten akaratát értsük meg és azt cselekedjük. Jelentse a mai ünneplésünk azt, vállaljuk a mai időben azt, amit nekünk kell megtenni. Vállaljuk, hogy megtesszük, mert itt az idő. Istenre figyelve tudjuk kihasználni a tőle rendelt és alkalmas időt.”
Simó Sándor megáldotta az egybegyűlteket.
Mit kíván a magyar nemzet?
Majd Endes Ábrahám Ákos, 7. osztályos tanulót konferálták fel. Nem ez az első nyilvános szavalata, derült ki, többször képviselte már az Erdélyi Magyar Látássérültekért Alapítványt. Ezúttal Lackfi János „modern szellemiségű” 12 pontját mondta el.
Ne légy polyva, se jöttment
A polgármestert is teljesen átjárta a nemzeti ünnep szelleme, határozott hangon harsogta el ünnepi beszédét a márciusi ifjakról, bátorságukról, tettrekészségükről, hősiességükről, hogy szembeszálltak a kicsinyhitűséggel, a meghunyászkodással, a megalkuvással. A megpróbáltatások ellenére mind a mai napig – bár szerte a világban – a magyar ezen a napon ünnepli az összetartozást.
„Itt állunk székely városunk gyönyörű zászlói alatt, hogy emlékezzünk róluk és általuk, mert közös emlékezet híjával olyanok lennénk, mint a polyva, amit szerteszét fúj a szél. Ha elfeledkezünk szüleink, nagyszüleink sírjáról, őseink emlékezetéről, jöttmentekké válunk.”
Közös örökségünkre vigyáznunk kell, megosztanunk egymással, mert nem kevesebb lesz ettől, hanem több, annyival több ahánnyal többen magunkénak valljuk, és ahánnyal többen emlékezünk – mondta.
„Ha a szabadság eszménye bennünk van, akkor azt nem tudja legyőzni hadsereg, nem tudja azt elpusztítani semmi. Merítsünk erőt és hitet a szabadságharcosok példájából, hiszen még ma is sokan, sokszor, sokféleképpen próbálnak lebeszélni, leszoktatni minket arról, hogy szabadon annak valljuk magunkat, amik vagyunk, aminek érezzük magunkat a magyarságunkról. Erőszakkal fenyegetve vagy nyelvtörvénnyel, mint a testvéreinknél Beregszászon, intézményeket felszámolva, jogokat csorbítva, nyelvünket vagy a puszta létezésünket is eltagadva. Nem sorolom, ismerjük sajnos, saját tapasztalataink vannak. De nincs az a birodalom, nincs az a fegyver, nincs az az eszköz, ami erőt venne egy közösség élő hitén és erején.”
Ma képesek vagyunk egységet alkotni?
– tette fel a kérdést. Szerinte az ünneplő tömeg a bizonyosság arra, hogy a szívünkben él még a magyar szabadság, méltósággal, hivalkodás nélkül, őszintén. Abbéli bizalmát fejezte ki, hogy ez továbbra is így marad és tovább is örökítjük majd utódainkban.
„Büszkék vagyunk őseinkre, büszkék vagyunk a márciusi ifjakra, de ők vajon büszkék-e ránk? Mert ma magyarnak lenni nem csak egy állapot, de hivatás, teljes embert igénylő felelősség is. […] Hogy ne legyünk a legelhagyatottabb nép, kérjük Isten áldását magyar népünkre, ifjainkra, hogy ne csak a balsors jusson nekünk, hanem legyen békéje, legyen közös jövője és reménye a magyar népnek.“
A polgármester helyét a színpadon a Benedek Elek Pedagógiai Líceum kórusa és a Székely Dalegylet férfikara vette át, előbb külön-külön, majd közös énekléssel örvendeztették meg az egybegyűlteket. Bartalis Izabella és Székely Gyula vezényelt.
Az ünnepség meghívottja,
Székelyudvarhely testvérvárosának, az ukrajnai Beregszász polgármestere, Babják Zoltán sétált a színpadra. Elmondta, a háborús protokoll miatt országukban nem lehet tömeges rendezvényeket szervezni, az emberek csak néma főhajtással, csendes koszorúzással ünnepelnek. Felemelő volt számára hallani a kórus előadását, gratulált a polgármesternek, a civileknek, az oktatásban dolgozóknak, hogy egy ilyen produkció létre tudott jönni.
Ő is az értékekről beszélt, ezek létrehozása szerinte ma a második helyre csúszik vissza azok megtartásához képest. „Soha nem került annyi energiába, annyi munkába, annyi figyelmességbe, hogy megtartsuk azt, amink már van.”
Büszke a testvérvárosi kapcsolatra, hogy gyerekeik egy cseretáborozás keretében megtehették azt, amire minden beregszászi vágyik: eljöhettek Székelyudvarhelyre, láthatták templomainkat, érinthették a köveket, az épületek falát, kóstolhatták finomságainkat.
A beregszászi kistérség 40 ezer lakosának üdvözletét, jókívánságait adta át. „Kívánom, hogy ez a város ugyanilyen gyönyörű tudjon maradni, mint amilyen most. Higgyék el, van, mire büszkének lenni.”
Ígéret szép szó
A csütörtöki sajtótájékoztatón Gálfi azt mondta, megrendelték a jó időt az ünnepre, de mint tudjuk az idén a rendezvényekre szűk lett a költségvetés, szóval a rendezvénynek ezen a pontján elbújt a nap, és vele együtt fogyni kezdett a tömeg.
Pedig még csak ezután következett a Boróka Néptáncegyüttes és a Küküllő menti katonabúcsúztatójuk. Utána Percze László konzul tolmácsolta Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnökének ünnepi üzenetét. Röviden: legyen béke, szabadság és egyetértés.
Egy kis ízelítőt kapott még a közönség a délutáni Csík Zenekar koncertből. A harmadik és egyben utolsó dalnál a Boróka Néptáncegyüttes tagjai a Vas Székelyhez vonultak, elkezdődött a koszorúzás.
Délutáni viszontlátás ígéretével búcsúztak a közönségtől.
