Jelenet a Fekete pont (2024) című filmből; rendezte: Szimler Bálint I forrás: Mozinet

2024 szeptemberében debütált, január 20-án pedig Székelyudvarhelyre is megérkezett Szimler Bálint első nagyjátékfilmje, a Fekete pont. Ha létezik az „új magyar realista mozi” fogalma, akkor ezzel a filmmel most hivatalosan is megérkeztünk, de kérdés, hogy van-e bárki, aki ilyen szívszorító módon szeretne ideérkezni. 

A nézők egy része bizonyára mély drámára készült, mások talán csak hétköznapok gondjaiból szerettek volna kizökkenni egy „normális” film alatt. Ehelyett kaptak egy nehezen emészthető, de fájóan valóságos portrét arról, hogy milyen is az élet, ha úgy döntesz, végre nem próbálod meg átfesteni rózsaszínre.

Szimler filmje, akár egy lassan kibontakozó fojtogató álom, már az első percektől azzal a fajta nyomasztó hangulattal von be, amitől egyszerre érzed magad kényelmetlenül és furcsán otthonosan. Mert mi más is lenne kényelmetlenebb, mint szembenézni azokkal a részletekkel, amelyeket évek óta szándékosan figyelmen kívül hagysz? A nézőtéren uralkodó csend nem a csodálat jele volt, sokkal inkább annak a felismerésnek, hogy a Fekete pont nem egy történetet mesél el, hanem tükröt tart elénk, amiben a napi rutin minden kosza visszanéz ránk.

Nem próbál kioktatni vagy szájba rágni az igazságait. Ehelyett kényelmes lassúsággal ránt be minket a közoktatási rendszer szűnni nem akaró pokoljárásába. Ez nem az a fajta film, amitől jobb kedved lesz, és garantáltan nem „családi mozi”. De éppen ettől zseniális: ahogy végignézed, hogy a tanár ennél könnyebb kérdést már nem tehet fel, és tornaórán különböző büntetéseket osztogatnak, ha egy diák éppenséggel nem a megfelelő színű pólóban van, ahogy az osztálytársak jegyzik egymásnak a fekete pontokat és a dögunalmas nyitóbeszéd közben leülni szigorúan tilos, mert csak, fokozatosan rájössz, hogy mindezt te is láttad már.

Csak akkor éppen nem mertél odanézni.

A film képi világa egyszerre idézi a kelet-európai új hullám naturalizmusát és egy régi, poros fényképalbum melankóliáját. Szimler képes arra, hogy minden egyes jelenetben egyszerre érezd a nosztalgia puha melegét és a jelenkori valóság hideg leheletét. Ájuldozó gyerekek a tanévnyitón, dühödt viták a szülői értekezleten, és mindent áthatóan nyomasztó csend: ez nem egy fikciós világ, hanem a miénk. Olyan, amiben együtt lélegzünk, még ha néha megpróbáljuk is visszatartani a lélegzetünket.

A film során Szimler nem kínál feloldozást. Bűnbakot sem kiált. Helyette inkább kérdéseket vet fel: meddig tűrünk csendben? Mikor mondjuk ki, hogy elég volt? És vajon mikor válik a suttogásból kiáltás – olyan hangos, hogy elviselhetetlenségétől eljöjjön a változás?