A kollektív gyászról és a gyermeki gyászról beszélgetünk Dimén-Varga Tündével. Gyere!

Épp azon tűnődtem a szekrény előtt állva, mit vegyek fel az iskolai erőszakról szóló esti beszélgetésre, amikor december 18-án délután 16 órakor megszólalt a telefon. Ágota hívott, hogy leomlott a gimi bentlakása. Nagy robajlás, hatalmas porfelhő a nyomában. A szomszédos református kollégium udvarán álltak a gyerekeivel, amikor a tragédia megtörtént.

Nem kaptam levegőt, pedig a telefonon nem jön át a porfelhő. Már vonultak is a mentők az ablak előtt. Felhívtam Laczkó Györgyöt, hogy mit lehet tudni, mekkora a baj. De azonnal kinyomott. Innen is lehetett tudni, hogy nagy. Átszerveztük a csapatot, lemondtuk az esti beszélgetést, és onnantól erről szól, az omlásról, az életünk. Mindenkinek van egy története arról, hogy mi történt vele épp a tragédia pillanatában. Ahogy mindenki emlékszik arra is, hogy mit csinált a 9/11 napján.

Átéltük, hogy megdermed a lelkünk, hogy azt kívánjuk, bárcsak egy rossz álom lett volna az előző nap, legszívesebben visszaaludnánk és újraébrednénk december 17-re, és visszafordítanánk mindent. Aztán dühösek leszünk, a hibást keressük, szomorkodunk a karácsonyfa alatt is, a szilveszteri pezsgő se esik jól. Szorítunk és szorongunk, hogy legalább a másik gyerek túlélje. Aztán ismét a bánat borul ránk.

Sokat gondolkodtunk azon, hogy

valójában miért vagyunk szomorúak attól,

ha egy vagy több számunkra ismeretlen ember meghal, ha történik egy tragédia, ha kitör a szomszédban a háború, ha egy vírus tönkreteszi a terveinket? Miért érzünk veszteséget akkor is, ha bennünket közvetlenül nem is érint, csak a hírekben látjuk? Miért kell erről beszélnünk a családtagjainkkal, szomszédokkal? Miért érdekel ez bennünket? Miért ez a sokféle reakció a közösségi oldalakon? Miért a gyertyák, a dühös kirohanások, a részvétnyilvánítások?

Mert mindannyiunkat veszteség ér ilyenkor. A Harvard Business Review szerint, amely a kovid kapcsán írta le egy gyászkutatóval, pszichológussal a jelenséget,

kollektív gyászt élünk meg, kollektív veszteséget.

Milyen veszteséget? A biztonságos világba vetett hitünk rendül meg. Minél közelebb történik a tragédia, annál inkább – mondja Dimén-Varga Tünde integratív gyermekterapeuta, iskolapszichológus, aki kicsit gondolkodik azon, hogy megváltoztassuk-e a beszélgetés témáját, hisz az előző is fontos, az iskolai erőszak, és arra is felkészültünk, de végül igent mond a cserére.

Többrétű a dolog, mert nem elég, hogy mi magunk megrendültünk, ott vannak még a gyermekek is, akik elveszítették a társukat, elvesztették a beomlott bentlakásépülettel az otthonukat. És elvesztették a bizalmukat a felnőttekben, akik vigyáznak rájuk.

A tragédiák emlékeztetnek arra, hogy bármikor elveszíthetünk valakit vagy valamit, ami az életünknek fontos része volt: szülőt, testvért, kis barátot, gyermeket, nagyszülőt, pedagógust, de kisállatot vagy az egészségünket is sirathatjuk. Egy rossz lépés, egy figyelmetlenség, rosszkor van valaki rossz helyen, és örökre megváltozhat az életünk. Örökre elveszítjük a régi életünk.

Ez mindig is így volt. Mi az újdonság ebben?

A mai ember felszabadult a gyász kötelező szertartásai alól, nem visel feketét, ha nem akar, hallgathat zenét, nézhet tévét, ha úgy esik jól. Ez jó, hiszen nem annyira mereven korlátozó szabályoknak kell megfelelnie: nem kell, vagy nem tilos valami olyasmit csinálnia, ami nem esik jól. A hátránya azonban, hogy elvesztette azokat a rítusokat, szokásokat, amelyek mankói lehetnek, amelyek segítik abban, hogy ne kelljen ezekben az érzelmileg terhelt időkben gondolkodnia. Amik segítik abban, hogy az érzelmeire figyelhessen, fogalmaz a pszichológus.

Dimén-Varga Tünde szerint, bár rövid távon úgy tűnhet, valójában nem segít bennünket az, hogy távolabb kerültünk érzelmileg a haláltól. Félünk az érzésektől, különösen a negatív érzelmek megélésétől, távol tartjuk őket. Pedig azáltal, hogy időről időre magunkhoz engednénk, át- és megélnénk őket, a fájdalmak egyre inkább enyhülnének és megtanulnánk velük együtt élni. A gyászfájdalom nem múlik el, csak átalakul, a kezdetben elviselhetetlen apránként elviselhetővé válik. Ha viszont soha nem éljük meg az érzéseket, folyton menekülünk előlük, akkor ebből mentális problémák lehetnek, amelyek aztán fizikai megbetegedések formájában is kiütköznek. Mint mondja, sajnos egyre több mentális problémával szembesülnek a pszichológusok.

Na de mi van a gyerekekkel?

A gyermekek kicsit másként gyászolnak, mint a felnőttek. Életkoronként, akár nemenként is különbözik az, ahogyan felfogják és viselik a veszteséget. Hogy már nem anya vagy apa hozza reggel a tejet, nem mondja többé a nagyi, hogy neki van a legeslegszebb unokája, és a barátnak, padtársnak is üres a helye az oviban, az iskolában, a kórusban, a klubban, sosincs fent a messengeren és a telefonszáma se cseng már ki. Az egészen kicsi gyerekek is felfogják a hiányt. Csak másként jelzik, mint a felnőttek. A serdülőkkel pedig egészen nehéz is lehet a helyzet, különösen, ha nem felhőtlen a viszonyuk a szülővel, nincs olyan felnőtt, akiben megbíznak, akitől segítséget kérhetnek. Gyakori, hogy a veszteség bekövetkeztekor nem kérnek segítséget, pár hétre rá már kérnének, de nincs kitől.

Az elején hatalmas szolidaritás érkezik a környezettől, pénzt gyűjtenek, vigasztalják a gyászolót az emberek, azután pedig megfeledkeznek, az élet megy tovább a nem-gyászolónak.

Megváltozott kapcsolatunk miatt a halállal számtalan kérdés merül fel bennünk, ha gyásszal, veszteséggel nézünk szembe: 

• Menjünk-e a temetésre, vagy elég a Facebookon részvétet nyilvánítani?
• Miért nem sír minden gyászoló?
• Hogy jön a gyászhoz a bűntudat?
• Mi történik, ha egy közösséget ér a veszteség? Milyen reakciókra számíthatunk?
• Mit ne mondjunk a gyászolónak?
• Jogos-e, ha erőszakos halál, tragédia esetén a felelősöket keressük, és jobb lesz-e a közösségnek, ha megtaláltuk?
• Mit tehetünk, hogy felnőtt ismerőseinket, hozzátartozóinkat átsegítsük a nehéz időszakon?
• Mit tehetünk, ha gyermekeink, tanítványaink gyászában kell támasznak lennünk? 
• Hogy vegyük észre, ha komplikált, vagyis az egészséges mértékeken túlmutat a gyászuk, és már külső segítségre szorulnak? Saját magunkon ezt észrevehetjük-e?

Hozd el te is a kérdéseid, és keressük együtt a válaszokat Dimén-Varga Tünde pszichológussal 2024. február 8-án, csütörtökön délután 6 órától a Zseb kávézóban.

A jegyek ára 45 lej, előfizetőknek 15.

Amennyibe előfizető vagy és szeretnéd akciós áron megvásárolni a jegyet, kérünk jelentkezz be, és akkor az akciós árat fogod látni.

Figyelem!

Akik már vásároltak jegyet a december 18-ra meghirdetett eseményre, azok természetesen erre az eseményre bejöhetnek az akkor vásárolt jegyükkel. Hamarosan emailben is felvesszük velük a kapcsolatot.