Pár héttel ezelőtt megjelentek az Insta-feedemben alig pár soros szövegek, ismerősöktől és ismeretlenektől, és mind „…”-ra végződtek: ha el akartam olvasni, kattintás, és már vitt is tovább a telefon, hogy töltsem le az új alkalmazást, az Instagram Threads-et. Letöltöttem, miért ne, végül is médiában dolgozom, illik képben lenni, de a következtetésem idejekorán egy kérdés formájában megérkezett:
tényleg kell egy újabb közösségi média platform?
A Threads egy új, szövegcentrikus médium, amelyre az Instagram felhasználóddal lehet regisztrálni. Át tudod vinni a felhasználói képedet/avatarodat, a biódat/bemutatkozásodat, és be tudod állítani azt is, hogy a profilod nyilvános vagy privát legyen. A Threads-profilod ugyanakkor személyre szabható, nem kell az Instás megjelenésedhez ragaszkodni. Be tudod követni az Insta-ismerőseidet, de a hírfolyamodban ismeretlen emberek bejegyzéseit is megtalálod, akiket a platform az érdeklődésed, követéseid alapján ajánl neked. A szöveges kontent mellé fényképet vagy videót is csatolhatsz, a posztod alá a követőid (vagy nyilvános profil esetében idegenek is) hozzászólhatnak, a bejegyzésedet a saját profilukon újraoszthatják. Legfeljebb 500 karakternyi szöveget oszthatsz meg (linkekkel együtt), illetve 5 percnyi videót. Az itt megosztott tartalmakat könnyen át lehet osztani az Instán story-ba.A hashtag alapú keresés egyelőre nem működik a Threads felületén. Egyszerre több Thread felhasználót is lehet kezelni, bár a userek szerint ez valamivel bonyolultabb, mint az egyéb Meta-felületeken. A Threads profilodat egyelőre nem tudod kitörölni, csupán inaktívvá tenni: a törlés egyben az Insta-fiókod megsemmisülését is eredményezné.
Így néz ki egy felhasználói profil telefonról.
Tévedés ne essék, én nagyon szeretem a közösségi médiát, azaz szerettem, amikor még közösségi volt, és nem egyszerűen mocskos biznisz. Dolgoztam reklámügynökségnél, több Facebook-oldalt kezeltem, a célzott reklámok világába is belekóstoltam, és szövegíróként írtam, persze, a social szövegeket, rendületlenül. Azonban hamar rá kellett jönnöm, hogy amit egyesek marketingkommunikációként szeretnének felcímkézni, az valójában nem más, mint a gonosz és telhetetlen Meta-monstrum szüntelen etetése kiskanállal. Ez a szörnyeteg azonban sosem lakik jól: csak kér és kér és kér, és te fizetsz, az időddel, a pénzeddel, a személyes adataiddal és preferenciáiddal, a magánéleteddel, és mondjuk ki: a lelkeddel.
Mindig meglepődöm, amikor valaki a Facebookon még ultraszemélyes bejegyzéseket közöl: kinek és miért? Persze én is elcsábulok, néha jól esik kiönteni a lelkemet vagy megosztani egy intim pillanatot, de aztán saját magamutogatásomtól lesz szekunder szégyenérzem. Mit táplálok itt voltaképp és miért?
De térjünk vissza a Threads-re.
Nem akarok most rövid médiatörténeti kitérőt tenni, amiben Elon Musk és Mark Zuckerberg nevei szerepelnek, vállalataik nettó értéke, a felvásárlások és a versenyszellem fűtötte financiális mérföldkövek. Mert most egy sokkal emberibb szempont felől közelítenék a világgazdaság megkerülhetetlen aktorai helyett: tényleg szükségünk van egy újabb közösségi média platformra?
Nem nekünk, médiamunkásoknak, kis- vagy középvállalkozóknak, íróknak, influeszereknek, politikusoknak, tartalomgyártóknak, marketing szakembereknek, hanem nekünk, lélekkel vagy legalábbis szellemmel bíró embereknek – tényleg belefér még az időnkbe, az agyi és érzelmi kapacitásunkba, a kapcsolati hálónkba egy újabb felület, ahol önteni kell magunkból a tartalmat, hogy relevánsak maradjunk valamilyen fiktív mérce szerint? Tényleg van ennyi mondanivalónk? Tényleg mindenkinek minden gondolata fontos, megosztásra érdemes, és megfontolandó? Tényleg szőni kell a végeérhetetlen gondolatok, benyomások, vélemények fonalát? Mikor gabalyodik össze kibogozhatatlanul ez a gomolyag, mikor fullad ki az önmagunk megmutatása és mutogatása, és mikortól kezdődik a csend?
Nézelődtem én is a Threads-en, ismerősök és ismeretlenek életbevágó és tökéletesen hiábavaló bejegyzései között. Egyrészt úgy éreztem, hogy a szegény ember Twitterére keveredtem (a Twitter aranykorában tényleg tapasztalni lehetett a virtuális közösségek izgalmát, a valós párbeszédet, az online kapcsolatok sokszínűségét, R.I.P. Twitter, helló, X!), másrészt azonnal elfáradtam: azt éreztem, én már képtelen vagyok befogadni félismerősök félkész gondolatait, de még a megjátszásra sem maradt energiám, hogy egy random ember ultraspecifikus tapasztalataiból próbáljak valami univerzálisat kikalapácsoni, hogy ne érezzem totálisan elvesztegetettnek a Threads-en töltött időt. Az egykori Twitter nagy szerelmeseként kissé keserűen konstatáltam:
már a csiripelés sem a régi, ez nem természetes, nem szabad, ez csupán mesterséges zaj.
Az Egyesült Államokban már tavaly nyáron berobbant a Threads, megjelenésének első 24 órában 30 millióan regisztráltak. Február 6-án lesz 7 hónapos az applikáció, jelenleg több mint 160 millió felhasználóval. Az nagyon sok ember nagyon sok gondolata és mondanivalója.
Guy Debord azt írta A látvány társadalmában, hogy a néző, aki „minél inkább szemlél, annál kevésbé él; minél inkább az uralkodó rendszer által feltálalt szükségletekben találja meg a magáét, annál kevésbé képes felfogni saját létezését és vágyait”. Kafka úgy látta, hogy „Az emberek azért fényképeznek le dolgokat, hogy kiűzzék őket az emlékezetükből.” Ebben érzékelem én is a közösségi média ördögi körét: minél többet fogyasztasz, annál többet termelsz, mert valahogy ki kell űzd a fejedből mindazt, ami felgyűl – és gyűl és gyűl és gyűl –, de minél többet termelsz, annál jobban eltávolodsz magadtól, kiürülsz, és unalmassá válsz.
Edvard Munch 1893-as festménye, A sikoly, aktuálisabb, mint valaha.
Bármennyire is szeretnénk azt hinni, hogy a virtuális világ az igazi, nem az. Része a világunknak, az életünknek, nagyon is, de ne tévesszük össze a cselekvést, a létezést, az akciót, a szeretést, a relaxációt a posztolással, a kukkolással, a sztalkolással. Nem gondolom, hogy a halálos ágyán valaki azokra a csodás kommentszekciós háborúkra fog emlékezni, netán könnyes szemmel idézi fel, hogy mennyi lájkot kapott egy ízes bejegyzésére, egy családi fotójára, vagy jól megkomponált kajaposztjára. Az élet máshol van.
„A nézőnek megváltásként kellene éreznie, mikor végre nem egyén többé, mikor visszakapja a közösség egy tagjának státusát, mikor magukkal ragadják a közösségi energia hullámai, mikor eljut a közösség tagjaként tevékeny polgár pozíciójába”, ezt írja Jacques Rancière az emancipált nézőről, aki a puszta passzív megfigyelői szerep helyett már más, tágasabb élményeket keres a színházban. A színházi hasonlatok nem véletlenek, mert egyrészt magunkat folyamatosan performáljuk a közösségi médiában, másrészt pontosan a közösség élménye – ami miatt sokszor a színházba menekülünk, hogy ha csak egy estére bár, de közösséggé kovácsolódjunk szétszóródó embertársainkkal –, szűnik meg az egyének és egyéniségek túlburjánzása által. Ha mindenki színész, ki marad nézőként a nézőtéren? Ha mindenkinek irtó fontos a mondanivalója, ki lesz az olvasó, a hallgató? Ha én vagyok a legokosabb, kitől tanulhatok ebben a nárcisztikusan-hermetikusan zárt, énközpontú világban?
Tanulni nem szégyen, tanulni jó dolog, tanulni kiváltság. Milyen szerencsés az, aki csendben és alázattal figyelheti a nála műveltebbeket, okosabbakat, tapasztaltabbakat, intelligensebbeket. Merthogy a valóság ez: vannak nálunk bölcsebb emberek, akiknek társaságában ildomosabb lenne szívni magunkba csak a tudást, ellesni a trükköket, a titkokat, megpillantani azt, ahogy a kreativitás játékában megcsillan az elme. A közösségi média közlésingerében, az „én, én, én” hangzatos megnyilvánulásai közt megfeledkezhetünk arról a puszta tényről, hogy nem tudunk mindent. Nem tudhatunk. A szabad posztolás azt az illúziót erősíti, hogy mondandónk, meglátásaink minden körülmények között mérvadóak, szükségesek, izgalmasak. Nézzünk őszintén szembe a leggyakrabban frekventált profilunkkal: tényleg így van ez?
Nem irigylem azokat, akik munkájukból adódóan fokozottan jelen kell legyenek a közösségi médiában.
Egyfajta önkizsigerelés ez, amikor csak kifelé folyik belőled az energia, de visszafele nem fordul, vagy nem úgy, hogy feltöltsön, kiteljesítsen, netán hasznot hozzon. Adni, adni, adni, és valakik máshol gazdagodnak: kinek van már ideje erre? És miért járulunk önként hozzá a saját magunk kiadásához, leleplezéséhez, elárulásához?
„Minden magasabb világgal való érintkezés első feltétele a tökéletesen megvalósított csend. A tükörsima kedély. A tudat megtisztítása minden befolyástól és hatástól, elsősorban kiküszöbölése minden az embertől magából származó zavarnak”, írja Hamvas Béla Eksztázis című esszéjében 1960-ban. Az eksztázis, és analóg módon a katarzis luxuscikk ma, akárcsak a jelenlét, ami pontosan a hiányból, a csendből, a nem-cselekvésből faragja ki magát. „Az ember nyugtalan szétszórtságban él. Ahhoz, hogy valaki a feltételt teljesíteni tudja, ebből a szétszórtságból ki kell lépnie. A szétszórtság oka az alvajárás. Az alvajárás oka pedig az életszomjúság. Ez az, amit fel kell számolni”, folytatja később Hamvas, és 64 évvel később magabiztosan állíthatjuk, hogy a szétszórtságunk, figyelemzavarunk és életszomjúságunk foka csak nőtt, egyre csak nő.
Nos, én a Threads-et kihagyom.
Azt hiszem, a MySpace, a Hi5, a Facebook, a Twitter, az Instagram, a BeReal, és egyéb blogfelületek és üzenőplatformok kimaxolása és napi használata után (a Snapchat-et és a TikTok-ot saját istenadta belátásomból kihagytam) telítődtem a magánmitológiákkal, az azonnali élettörténetekkel és konyhafilozófiákkal, a kevés kapcsolódási pontot nyújtó, a párbeszéd leplébe bújt monológokkal (vö. Umberto Eco nyitott mű elmélete). Mind a másokéval, mind a sajátommal. Úgy gondolom, a fonálnak (thread) is van egy vége, és ha más nem is, mi magunk, felelős felnőttként, saját korlátaink és határaink tudatában egyszer csak ki kell tegyük a pontot a virtuális mondat végére. És akkor lehet, hogy végre felvesszük a fonalat a saját életünkkel, és bekövetkezik az eksztázis, a jelenlét, a közösség, az igazi kapcsolat, az Én diadalmenete.
