Gyerekként a kishúgommal már napokkal szenteste előtt kitettük a székhelyünket a nappaliba, hogy ha az angyal valamilyen rejtélyes és varázslatos okból kifolyólag hamarabb hozná meg a karácsonyfát a szobánkba, ne legyünk az útjában. Akkor még nem tudtuk, hogy az angyal épp a konyhában robotol, egyik kézzel sütit süt, a másikkal a töltelékes káposztát rakja össze, a harmadikkal súrolja a fürdőben a fugát, a negyedikkel portalanítja a csillárt, az ötödikkel porszívóz, a hatodikkal épp bevásárol, a hetedikkel csomagol, a nyolcadikkal meg mos, mert az ünnepek alatt azt ugye nem illik.
Nem, nem polip az anyukánk,
de van benne valami egészen természetfeletti, ahogy mindenki anyukájában is, amikor az ünnepek előtt a fejükbe veszik és véghez is viszik a sokfogásos incsi-fincsiségeket az asztalon, a patyolattiszta házat, a rendezett gyermeket, a kivasalt férjet, a pontra tett munkát. A gyanú rég érlelődik bennem, hogy valami olyan titkot őriznek, amit akkor súghatnak meg nekik, amikor az első gyermeküket először a kezükbe adják, mert ha nem így van, halvány lila gőzöm sincs, honnan a tudhatják azt, amit mi, sima halandók nem.
Idén úgy dobta a gép, hogy át kellett vegyem édesanyámtól a stafétát, mondhatni adott egy próbakört a Fennvaló. Kaptam könnyítéseket is: már kezdésből szabadságot vettem ki, anyu kéznél volt mindentudó kisokosnak, apu délután segédkéznek – ez lehet, hogy nem elég jó szó erre, mert olyan, mintha ő is hallotta volna, amit annak idején anyunak megsúgtak, vagy időközben ő is rájöhetett a titokra. A saját és az apukám kezei négy, a szabadság plusz kettő, anyu kisokosa még kettő, szóval valahogy meglettek a polipkarjaim is – ugyanitt plasztikai sebészt keresek, aki vállal ilyen jellegű átalakítást jövőre.
A hónapokkal korábbi elképzeléseim, hogy majd milyen kis díszes süteményecskék lesznek a tányéron, meg hogy milyen rég elfelejtett zugokat takarítok majd ki, egy náthának köszönhetően az épelméjűségig szelídültek. Beértem a megszokott bejgli, mézes pogácsa, zserbó, töltött káposzta, húsleves menüvel, és csak ott takarítok, ahol látszik, plusz az ablakpucolást tettem a listára.
De bakker, én elfáradtam.
Külön kéne legyen ilyen mi leszel, ha nagy leszel opció, hogy „anyuka” az ünnepek előtt, mert ez, kérem, hivatás. Méghozzá olyan, amire a környezetünk elvárásai kényszerítenek rá. Mondhatod, hogy na persze, én majd nem ilyen leszek, tojok az egészre – én is ezt gondoltam. De valami groteszk módon rászoktattuk magunkat arra, hogy attól boldog az ünnep, ha minden élére van vasalva, pontra van téve. Ezt így beleteszik a batyunkba otthon, vagy belerakják más batyujába, de hogy a fenébe ne kívánnánk meg tőlük?
Jó dolgába’ olyan sületlenségeken botránkozik meg a nép, hogy Erzsi főzött-e az urának káposztát. A Marinak milyen lett már a bejglije, hiszen szappanos a tésztája, a zserbóján pedig megrepedt a csokimáz. Nem hallották Szabóékat szőnyeget porolni. Klárika pedig ugyan mit képzel magáról, hogy karácsony első napján tereget.
Azt tudtátok, hogy a bejglibe élesztő kell, de nem szabad keleszteni? És, hogy főzős körökben a nők rondasági versenyt szerveznek a saját bejglijüknek Facebookon? Azt, hogy porig oltogatják azokat, akik egy héttel előtte már mindent megsütnek és kiposztolnak?
Észrevetted, hogy a mézes pogácsa mostanában akkora divat kezd lenni, hogy talán a bejgli nyugdíjba kell vonuljon? Amúgy ezzel a mézeskaláccsal sem minden kerek. Az alapcsomag is két nap, mert ha begyúrtad, kell egy napot álljon, másnap lehet csak sütni, és utána kezdhetsz imádkozni, hogy jó legyen a recept, ne lehessen vele nyulat lőni és annyira puha se legyen, hogy lógás közben a karácsonyfáról levesse magát a mélybe. Aztán ott a díszítés, aminek jelzem, szintén egy napot pihentetett tészta kell, kétszer átszitált porcukor és kézügyesség is. Nekem csak az legalább öt évembe telt, hogy megtaláljam a tökéletes habzsákot. Tudod, mi kellett hozzá? Az hogy a szülővárosomba kínai bolt költözzön.
A zserbó nem olyan vészes munka, de itt is a jó recepten múlik minden. Ja, és azt el is felejtettem, hogy csináltunk ilyen kis tobozokat. És megfogadtam, bárki kéri a receptet, azt fogom mondani, hogy ez a legfinomabb és legegyszerűbben elkészíthető süti és még látványos is. De ha ezt mondanám neked, ne higgy nekem, az elsőt már szívem szerint a falhoz vágtam volna, akkora macera a nálunk medveszar, másnál csokigolyó vagy micsoda, tésztába belenyomkodni a Chocapic (ejtsd: csokapik) szirmokat.
A töltelékes és a húsleves nem engem dicsért, arról szóljon más, én inkább arra lennék kíváncsi, mi történik karácsonykor – a szilveszterről nem is beszélve –, hogy úgy érezzük,
ki kell együk és igyuk saját magunkat a vagyonukból?
Ilyenkor még hízni is büszkeség, mert hát jót főzött az asszony, hogy ne szaladt volna fel néhány kilócska?
Gondolhatnám, hogy csak az én családom ép esze szökik el nyaralni ez idő tájt, de nem. Csak két napig tartanak zárva a boltok, de mindenki úgy megpakolja a bevásárlókosarát, mintha zombik kóvályognának a város bejáratát jelző táblánál. Kutyafüle egy legó a gyereknek, amikor valaki 700 lejre vesz italt egyetlen éjszakára. A pazarlásra, a gazolásra, a sok csomagolásra inkább nem is gondolok.
Ne értsetek félre, nem jó dolgomban akarok panaszkodni: még ha fárasztó is volt, imádtam minden pihenésre szánt pillanatot a fa alatt, hümmögős hangot, amikor valaki valamelyik sütibe harapott, a tiszta lakást, a csillogó-villogó ablakot. De amíg ezekig a pillanatokig értem, bosszankodtam amiatt, ami nem lett tökéletes, miközben a családom nyugtatgatott. Megvolt a saját beavatási ceremóniám.
Költözzön hát szívetekbe
Minden felekezet ünnepek előtti prédikációja arról szól, hogy megfeledkeztünk arról, mi a karácsony igazi lényege. Van, aki a „nyugati” divatra fogja, más szerint a hollywoodi filmek fertőztek meg, megint mások szerint – és ezt a kifejezést most tanultam, figyelj – posztmodern pogányok vagyunk, nem tudjuk már, mi a fontos.
A legtöbb család életében azok az idők, amikor tényleg csak a Megváltóról szólhatott az ünnep, akkor járhattak utoljára, amikor a boltok polcain mindenből csak egyfajta volt és sorba kellett állni kenyérért, de ők is örültek volna a többnek. Tudod, mondtam ezt a pogácsa dolgot, amit elkívánunk mástól, és mindig is fogunk, ha csak nem nyom valaki egy reset-et és nem töröl minden eddig az ünneppel kapcsolatos mizériát a fejünkből.
Talán kéne valami össznépi terápia. Nem azt mondom, hogy mindenki szívében meg kellene szülessen a kis Jézus, de jó lenne, ha megértenénk a mértékletesség jelentését, vagy évről évre kicsit lennebb adnánk a teendők listájából. Jó lenne arra emlékezni évek múltán, hogy anya nem totál kimerülten próbálja nyitva tartani a szemét, hanem ő is élvezi azt a miliőt, amit az egész család nyugiban, nem túllihegve, összehozott. Szuper lenne, ha székely apák kicsit angyalosodnának. S ha Julika néni a szomszédból a kiteregetett ruhák miatt méltatlankodva kopogtat az ajtón, csináljatok úgy, mintha nem lennétek otthon.
