Reggel van. Pár perccel nyolc után a dombokon ólálkodó szmognak sejtelme sincs arról, hogy hamarosan négy osztálynyi diák fogja átszelni őt. Csípős, télies a levegő. Ha az ember végigtekint a leheletén, elkaphatja a várakozás, a megújulásra való vágy, de ez természetes, hiszen tavaszodik.
Valahol a Szentimre és Csalóka utcák kereszteződésében traktorvadászat indul. A Benedek Elek Pedagógiai Líceum diákjai, fiúk és lányok osztályfőnöküket hűségesen követve keresgélnek, arra várnak, hogy meglássák a traktort, mely ki fogja őket vinni a csemeteültetés helyszínére. „Ott van a traktor!” – hangzik el a varázsmondat.
Beszállunk a traktor utánfutóiba, ahol már az első pillanatokban rájövünk, nem lesz egy túlságosan stabil utunk, ennek ellenére mosolyra derülnek az arcok, mert az utánfutókon keresztben elhelyezett deszkák is jobbak, mint az iskolapad.
Kíváncsiak vagyunk, mennyire lesz hosszú az út, mennyire fog felrázódni bennünk a reggeli kávé. Magasan szállnak a székely zászlók, melyeket a szél és a traktor kéményéből szálló füst lobogtat.
A traktor száguld, az utánfutók kígyóznak utána. Szép lassan távolodunk a Csalókától, és egyre közeledünk a természet lágy öléhez. Pásztorkutyák hallják meg, hogy közeledünk, felugranak, megugatnak, néhányunkat meg is ijesztenek.
„Meddig megyünk még? Hát mindjárt Csíkban vagyunk!” – fejezi ki frusztrációját egy kilencedikes fiú, jelezvén, hogy besokallt a döcögéstől. „Vigyázz, ág!” – kiált fel Novák Károly István történelem szakos tanár, a 10. B osztályfőnöke diákjait féltve. Nemsokára ágak csapnak szembe, sokunknak félre kell hajolnunk, össze kell szorítanunk szemeinket.
Telnek a percek, egyre jobban fakul a város emléke. Egy kanyarban tábla, a traktort megállítják, majd kiszállunk. Várunk egy ideig, a lassan telő percek rabjaiként elkezdjük megkérdőjelezni, hogy jönnek-e bemutatni a helyszínt és a csemeteültetés folyamatát, vagy elfelejtettek. Van olyan is, aki alig várja a hazamenetelt: „Egykor szerencsére megyünk haza, most már fél tíz!” – hangzik el a burkolt segélykiáltás egy telefonozó diáklány szájából. Feltűnik a városháza fekete terepjárója, ami hajszálnyit kényelmesebbnek tűnik, mint a mi fapados járatunk. Kipattannak belőle páran, majd figyelmet kérnek.
Sándor Alpár, a mezőgazdasági iroda vezetője gyorstalpalót tart nekünk, elmondja, hogy a Szarkakőalja-dűlő egy olyan mezőgazdasági terület, mely nem csak a székelyudvarhelyiek egyik kedvenc kirándulóhelye, hanem a terület egykor Kálnoky föld volt, ezért büszke a városvezetés arra, hogy a terület Székelyudvarhely kezében marad.
A város 2019-ben elhatározta, olyan területeket fog vásárolni, melyekkel tulajdonosaik nem törődtek, ezért romlásnak indultak. „A cél az, hogy növeljük a város erdős területét” – ismerteti a program célját. Megtudjuk, ahhoz, hogy hivatalosan is erdővé alakítódjon a terület, ki kell szedniük az erdőben nem kívánt fákat, melyek a nyírfa, nyárfa, fűzfa. Elmagyarázza, ezek nem a jövő fáját képezik, ezeket nem lehet használni majd építkezésre. Kijelenti, a klímaváltozás megfékezésének elősegítése mellett a város másik célja a városlakók fával kapcsolatos igényének csillapítása. A fák, melyek a napokban ültetődnek, majd évek múlva a tüzeléshez, építkezéshez szükséges anyagokat fogják biztosítani.
Ismerteti az előmunkálatokat, melyeket elvégeztek. Előkészítették a területet, hogy könnyebb legyen nekünk ültetni, emellett el is kerítették, hogy a vadak ne tudjanak ártani a csemetéknek, mivel például a őzek lecsípik a csemeték csúcsait, ebből kifolyólag rosszul nőnek majd, amennyiben túlélik a „támadást”.
4-5 éven keresztül vigyázni kell az ültetett csemetékre, hogy maradjanak életben, lehessen belőlük erdő. Az elővigyázatossági munkálatok része a kiszáradt csemeték helyettesítése, a körülöttük lévő fű levágása, melyre azért van szükség, hogy télen ne nyomja agyon őket. A fák 20-60 éves korában sem áll le a munka, 5-6 évente vissza kell térni gondozni őket, ki kell venni a rosszul nőtteket és a magból nőtt nyír- és fűzfákat. 70-90 éves korukban sem lankadhat az ember figyelme, hiszen például a széldöntötteket el kell távolítani. Ha ez mind megvolt, akkor a 90-100 éves fákat értékesítik.
Elmondja, a diákok után majd április elsejétől cégektől, szervezetektől jelentkezett személyek fogják folytatni az ültetést. Megemlíti a Homoród Erdészeti Hivatal képviselőit, kik felügyelik munkánkat, segíteni fognak teendőink elvégzésében. „Az ők jelenlétével lehetőségetek lesz a mai nap folyamán látni, megtanulni, hogy hogyan történik egy ilyen ültetési munkálat, hogyan ásunk ki egy gödröt, hogyan helyezzük bele a csemetét”.
Kihangsúlyozza fontosságát a csemeték közti távolság tartásának, ami azért lényeges, mert 5.000 darabnak kell kerülnie egy hektárra, hogyha túl közel, esetleg túl távol helyezzük el őket, akkor akár 2.000 vagy 7.000 is lehet a végeredmény. Az egymáshoz túl közel növekedő fák elveszik egymástól a tápanyagot, ezzel fékezve egymást a növekedésben. Ha viszont túl távol ültetődnek, akkor nem tudnak majd védekezni, nem lesz kölcsönhatás köztük. Jelzi, ne feledjük, a megfogott növények élnek, ezért úgy is kell kezelni őket. A gyökerükön található földdel együtt kell behelyezni a talajba, hiszen számukra olyan fontos a kovásznai föld, ahol magból kinőttek, mint amennyire Sándor Alpárnak Udvarhely, ahol megszületett, és gyermek volt – példálózik magával.
Átadja a szót Balog László erdésznek, aki bemutatkozik, megtapsoljuk. Két tanárnő megkér, álljuk körbe Lászlót, hogy mindenki tudja szemügyre venni a demonstrációt. Az erdész megjegyzi, a csemetéken látszik, hogy mennyire mélyen voltak a földben régi otthonukban. Ugyanilyen mélyre kell őket helyezni, a hajszálgyökerek pedig nem maradhatnak eltemetetlenül, hiszen a kis faporontyok napok alatt kiszáradnak ezek nélkül. Azt mondja, nem kér arra, hogy szabadkézzel dolgozzunk a hideg földdel, elég lábbal a talajt a növényekre helyezni és megtaposni. Ezután húzzuk meg a csemetéket, hogy stabilan állnak-e a földben.
„Megmutatom, jó-e, hogy hogy kell?” – és kapával a kezében nekilát. Ránkszól, hogy nem szeretne holnap-holnapután elhullatott csemetéket látni a helyszínen. Megkérnek, egy lyukba csak egy csemetét helyezzünk, és ne szemeteljünk.
Végigsétálva egy földút-szerpentinen megérkezünk oda, ahol délután egyig munkálkodni fogunk. Csomagokat osztanak ki, melyek csokit, almát, vizet, szalámis szendvicset és „életet ültetünk” feliratú pólót tartalmaznak. Néhányan nekiállnak az evésnek, néhányan a munkának.
A bokámra vigyázva – a puha föld miatt – odasétálok két 10. A osztályos lányhoz, akik azonnal nekiláttak a munkának, őket figyelem, ahogy az erdésszel kiszemelik a helyet, ahol kapájukat beleüthetik a földbe.
– Kényszerből vagytok itt, vagy élvezitek? – kíváncsiskodom.
– Nekem nem büdös a munka, én élvezem! Ha rámnéz az ember, azt hinné, nem értek a kapáláshoz, de én nem csak a sminkecsetet tudom megfogni! – hányja a szememre Geréb Ajnácska.
Eszmecserénk végén megfordulok, munkába állt fiúkat, lányokat, férfiakat és nőket veszek szemügyre, és felfigyelek arra, ahogy a város rám kacsint a kopár fák mögül.
A Kovászna megyei csemetekertből származó, 2-3 éves cserefácskák között manőverezve a telek sarkába veszem az irányt, ahol négy tanár gürizik.
Jakab Anna Mária angoltanárnő feltár előttem egy régi emléket, amikor egy volt osztályával hasonló programban vett részt a Rez-tetőn. Nem tudja, hány fa lehet a mai napig életben azok közül, de ez nem rettentette vissza, mindenképpen el szeretett volna jönni.
Ezután Ivácsony Zsuzsánnával folytatok eszmecserét, szerinte nem csak elméletben kell tenni azért, hogy egészségesebb környezetben éljünk. Úgy gondolja, a Pedának tanítóképző létére gondolnia kell a jövő generációjára is.
Megkérem a jelenlévő pedagógusokat, hogy szakterületeikhez hűen tegyenek hozzá néhány gondolatot a mai programhoz. Novák történelem tanár úr szerint a IV. Béla idejében, a tatárjárás után történt második honalapítás hasonló megújulás volt, mint ennek a földnek az ültetés. Ivácsony magyartanárnő Benedek Elek Szeresd a fát című versét, Vogel Zsuzsa romántanárnő pedig Vasile Alecsandri tájleíró műveit találja illőnek a mai naphoz. „I’m lovin’ it!” – írja le Jakab Anna Mária angoltanárnő pozitív élményét a mai nappal kapcsolatban. Csak egy Happy Meal hiányzik a tökéletességhez.
Szeretem a fát, hisz ő is érez, szép gyöngén nyúlok a leveléhez, ágát nem töröm, lombját nem tépem, hagyom annak, ami: épnek, szépnek – monologizálok magamban, majd hátat fordítok a mosolygó tanároknak, elindulok az erdészek felé, hátha tanítanak nekem valami újat. Megtudom, a ma ültetett fák 6-7 éven belül már körülbelül másfél méter magasak lesznek. Minden ősszel megszámolják a kiszáradt csemetéket, majd tavasszal pótolják a hiányt.
Azt is megmutatják, hogyan kell beáztatni a csemetéket, ami azért fontos, hogy a föld rájuk tapadjon, miután betemetődnek.
Két tizedikes lány felé indulok. Mentemben hallom, hogy az egyik erdész büszkén dicséri egy kilencedikes fiú munkáját, hogy a székely gyermekek ilyenek, ha kicsi a lyuk, kis csemetét raknak bele, feltalálják magukat, ezért haladnak.
Pruteanu Andreea minden csemetét úgy vesz ki a vödörből, hogy hozzászól: „Na kicsi csemete, te leszel a következő!”, a mellette dolgozó Csorba Kata pedig így vélekedik: „Felemelő támogatni a Föld Anyát!”
Egy-két sorral arrébb Dénes Andrea tizedikes diáklány segít nekem facsemetét ültetni.
Szerinte az eddigi ültetések közül az enyém sikerült a legszebbre. Mosolygok egyet, majd távozom a tett helyszínéről.
Lassan a nap végéhez közeledünk. Újra székely zászlót lobogtatva, most már fáradtan indulunk vissza a traktorhoz, mely böffent, nincs baj, nincs haragban. Csoportképeket készítek az osztályokról, majd visszaülök az utánfutóban elhelyezett deszkára. Novák tanár úr érdekesnek találja az off-road élményt.
Hamarabb telik a visszaút, mint a kifelé vezető, újra viszontlátjuk a pásztorkutyákat, búcsút inthetünk a kora tavaszi tájnak.
Megérkezünk, sóhajtunk egyet, hiszen hamarosan lemoshatjuk magunkról a nap eddigi részében ránk ragadt méregdrága benzingőzt.
