fotók: Szabó Apor
Élő szobrok, működő kézimalom, zsindelygyártó mesterek, jósnő. Hímezgető, szövögető asszonyok. A vásár végére a szemünk láttára elkészülő alkotások. Ezek voltak a Míves Emberek Sokadalmával kapcsolatos első élményeim 2007-ben, amikor még fénykorát élte, és összművészeti volt az esemény. Ez az a rendezvény, ahol a népművészet valóban művészet. Ami akkor is képes elkápráztatni, ha addig a népi kultúrát egy poros múzeumnak képzelted telis-tele régi cuccokkal, amiknek már semmi hasznuk, nem is tudsz sokat róla, csak annyit, hogy büszkének kell lennünk rá, mert sokkal jobb, mint a más népeké.
A Míves Embereknek abban van a varázsa, legalábbis számomra, hogy alkotás közben mutatja be a készülő tárgyakat és a készítőket, egy időutazás a jelenben, amihez ételek, italok, értékes műsor és társaság is járul. Egy olyan rendezvény, amit érdemes lenne fel- vagy újraéleszteni.
Erre ad most talán egy plusz esélyt, hogy új energiákat kapott Czirjék Kati fesztiváligazgató személyében. Akit még nem húznak le a régi visszautasítások emlékei.
Vele, és a volt fesztiváligazgatóval, a 18 éven át a rendezvényt dédelgető, hátán cipelő Lőrincz Zsuzsannával, az Artera Alapítvány vezetőjével készítettem páros interjút. Mert érdekesnek tűnt, hogy adódik át a hagyomány, ami ez esetben már metahagyomány, és az, hogy két erős ember közt milyen dinamikák vannak, ha nők.
Adok két lapot, és írni kell.
Czirjék Kati: Ki tudjuk találni ugyanazt a dolgot ketten akkor is, ha nem lesünk egymásról. Én kapom az apolitikus pixet, csak tudjad – ugratja Zsuzsa nénit, akinek Apor az asztalról egy RMDSZ-es írószert hoz. Zsuzsa néni RMDSZ-es képviselő volt a helyi önkormányzatban az előző mandátumban.
De tiszta véletlen.
Czirjék Kati: Véletlenek nincsenek – kacag.
Írják le az első három szót, ami eszükbe jut arról, hogy Míves Emberek Sokadalma, úgy, hogy legyen benne egy ige, egy főnév és egy melléknév.
Czirjék Kati: Emberek, értékes, alkotnak.
Lőrincz Zsuzsa: Ezért kell átadjam neked. Mert én azt írtam, hogy sokadalom, ami sok embert, közösséget jelent. Bonyodalom. Mindig bonyodalom van körülötte. És a harmadik szó a most. A ma. Holnap meglátjuk, mi lesz.
Czirjék Kati: Zsuzsa néni a jelenre koncentrál, amit jól is tesz, ez a túlélési üzemmód. A fesztivál utolsó hetén már tényleg csak azon igyekszik a szervező, hogy minden a helyére kerüljön, és akkor tényleg a mostban kell lenni.
Kati, hogyan találkoztál te a Míves Emberek Sokadalmával?
Czirjék Kati: Zsuzsa nénivel találkoztam, nem a Míves Emberek Sokadalmával. Engem Zsuzsa néni megkeresett, megtalált, és azt mondta, hogy nekem ezzel foglalkozni kell. Ő akkor már szervezte a tizenhetediket, a 2019-est. Jól benne volt már a tárgyalásokban 2018 őszén.
Volt egy próbálkozás, hogy elköltözzön a Míves Emberek Sokadalma Enyedre, aztán felismertük, hogy amekkora lehetőség, akkora kihívás is, és talán jobb neki itthon. Ezért is hoztuk vissza.
A Míves Emberek Sokadalma egy rakás érték és lenyomat az emberekben. Akárkivel találkozom és beszélek, van neki egy megélése arról, hogy mi volt számára a Míves Emberek Sokadalma, és elmondja. És nekem ilyenkor jönnek a Milyen imprintinget hagyott az esemény a közösségben? – jellegű gondolataim. Mert én marosvásárhelyi vagyok. Nekem az igazi megélésem a Míves Emberek Sokadalmáról az, ami Enyed volt, ami egy nagyon nehéz feladat volt és gyönyörű. Azt már közösen csináltuk.
Lőrincz Zsuzsa: Az a megélés teljesen más, nem az igazi Míves Emberek Sokadalma volt Enyeden.
Akkor mindkettejüknek más az igazi. Kati először és egyetlen egyszer ott találkozott vele, neki az az igazi.
Czirjék Kati: Hihetetlenül nagy lehetőség van benne. Engem ez a feladat megtalált, és sosem tudom, hogy ez a hagyaték az enyém-e, nem a Zsuzsa néni lányainak a hagyatéka-e valójában, és én csak tartom a frontot, amíg egyszer csak valaki átveszi.
Lőrincz Zsuzsa: Elhiszem, hogy van. De nem. Ezt nem fogja tőled átvenni senki, mert az én lányaim közül biztos nem fogja tudni senki úgy csinálni, ahogy te csinálod. Ezt én itt, most mondom.
Czirjék Kati: Látod, ezt nem így érzem. Azt érzem, hogy ez egy családi hagyaték, az unokád…
Lőrincz Zsuzsa: Az igen, arra viszont számítok, hogy az unokám majd be fog segíteni. De a kapcsot, az összefogást te fogod csinálni, még ha a gyerekeim, unokáim be fognak kapcsolódni, akkor is. Mert ők ebben éltek kétéves koruktól. Az unokáim a Míves Emberek Sokadalmával egyidősek. Az az unokám, aki akkor született, amikor szerveztük az első MES-t, már egyetemen van. De az az őszinteség, hogy én is gondolok rá, hogy ők ezt az érzést követni fogják és ebben besegítenek – neked. Akár úgy, hogy valamelyik szegmensét a rendezvénynek átveszik, és ugyanúgy megújítják a rendezvényt, mint ahogy most te hoztál be egy rakás újdonságot, amit én ki se találtam, vagy nem tudtam megvalósítani.
Czirjék Kati: Ez most jólesett, igen.
Ez a folytonosság mindig olyan érdekes. És fontos. Mert, ha valami megszakad, és újrakezdjük, az útnak az eleje mindig ugyanaz. Sokkal könnyebb valamit, ami már van, tovább vinni, mint valamit zéróról felépíteni. Ezért nem működik nálunk, Romániában semmi, – egyébként egész Kelet-Európára, Magyarországra is jellemző – mert mindenki azzal kezdi, hogy amit az elődje csinált, azt lesöpri, az nem jó, és akkor mindent kezd elölről.
Egész biztos, hogy egy ilyen esemény, mint a MES, esetében folytonosság kell, mert ez önmagában érték. Szerintem olyan értékkoncentráció, amilyen nagyon kevés van egész Erdély szintjén. Vannak nagyon jó rendezvényeink, de nagyon kevés van olyan, ami annyi értéket koncentrál önmagában, mint ez. Mindenképpen kell a folytonosság.
A kérdés az – és itt jövök be talán én a képbe –, hogy hogyan tudjuk a tömegeket behívni továbbra is erre az eseményre úgy, hogy közben nagyon sok lett az esemény. És az emberek egyre kevesebbet járnak eseményre. Én az idén körbejártam egy pár helyet, hatalmas nagy rendezvényeket hatalmas költségvetéssel, és nem jön be az ember rá. Egyszerűen nem jön be a tömeg. Miért nem jön be? Azért, mert változott valami. Valami alapvető változott meg az elmúlt öt évben, de az elmúlt másfél évben látványosan. Amelyik rendezvény nem tud ezzel kezdeni valamit, nem tud lépni, az közönség nélkül fog maradni, és önmagában meghal.
Nekem ez a legnagyobb kihívás. Tudom, hogy van még rengeteg más kihívás is, de nekem ez az igazi nagy kihívás. Az, hogy hogyan érjük el azt, hogy ezt a rendezvényt ne a szervező érezze magáénak, ne a kézműves, hanem a résztvevő.
Lőrincz Zsuzsa: Is.
Czirjék Kati: Is, de a kézművesek, a szervezők már tudják, hogy ez mi. Nekik ez már az életüknek a része. A közönségnek egy nagy ismeretlen, ahová el kell jutni.
Lett közben egy generációváltás is, a nagyon fiatalok már nem biztos, hogy ismerik.
Czirjék Kati: Meg rengetegen elmentek. Felgyorsult az élet. Azért gondoljunk bele, ezelőtt 18 évvel hány család ment el nyaralni, és most hány család megy nyaralni. Már itt egy hatalmas változás van.
Lassan alapvető emberi jognak tekintjük a nyaralást, miközben a 2000-es évek elején még a legtöbben csak falura mentünk.
Czirjék Kati: Akkor vagy eljött hozzánk az, amit meg akartunk nézni, vagy nem láttuk, mert nem tudtunk mozogni annyit. Most rengeteget utazunk, emiatt az elvárásaink is egy-egy rendezvénytől nagyon-nagyon megváltoztak. Viszont hihetetlenül nagy igény van arra, hogy megértsük, honnan jövünk. Azért mondom, hogy ennek az eseménynek folytatódnia kell, mert ez az esemény az, amely megmutatja, hogy innen jössz.
Lehet, hogy most így vagy úgy élsz, de innen jössz, ezek a gyökereid, a motívumaid, az építőelemeid, amit aztán te majd alakítasz, ahova akarod. Mert az építészet erről szól, nem? Megvan a motívumvilág, és azt összerakod úgy, hogy az neked jó legyen. A csángók lesötétített szobában varrták az ingujjukat, hogy nehogy az istenért valaki meglássa a mintát, hogy nehogy olyan legyen még egy. Ismerte a motívumrendszert, bement a sötétszobába, megvarrta az ingét, és amikor először felvette egy ünnepre, tudta, hogy ilyenje senkinek sincs. Pedig ugyanabból a motívumvilágból építkezett, mint mindenki más. Ezt kell nekünk is megcsinálni. De ahhoz kellenek az építőelemek. Hol tudunk az építőelemekkel találkozni? Itt.
Lőrincz Zsuzsa: A folytonossághoz az is hozzátartozik, amit Bartalis Izabella mondott a sajtótájékoztatón, hogy van, aki kislányként itt énekelt, és most meg művésznőként fog. Vagy kicsi gyerekként ült a gép mellett a szalmakalaposnak a fia, fotóm van róla, az első Míves Emberek Sokadalmán, most már ő is kézműves. Vagy Dávid Alpárnak a fia…
Czirjék Kati: … elmegy néprajz egyetemre, mert érzi, hogy ez érték, elvégzi a Babeș-Bolyain, és utána nem megy el kutatni, hanem hazamegy az apja műhelyébe, és hoz egy olyan plusz szakmaiságot az apja népviseletkészítő műhelyének, ami keveseknek van. Akárhogy nézzük, ehhez egy környezet kell, egy olyan hely, ahol ez elérhető.
Lőrincz Zsuzsa: És mi értékeljük is őket. Felemeljük. Ugyanúgy, ahogy Szabó-Miklós Zsuzsa is, akit szinte ötödik lányomként neveltem, gyerekként, fiatal lányként jött oda az Alapítványhoz önkénteskedni, és én egyből láttam azt a tehetséget benne, ami nem sok pedagógusban van meg. És hogyha azt értékeled, ő abból fejlődik tovább, bizalmat kap. Ezek a fiatalok is, Alpár is így voltak.
Zsuzsa néni hogy emlékszik az első találkozásukra Katival?
Lőrincz Zsuzsa: Konkrétan emlékszem. Gondűző szálloda, konferencia. Ő előadó egy női vállalkozók konferenciáján. Én hallgató.
Czirjék Kati: Én szoptatós anya, aki folyton nézi a liftet, hogy mikor hozzák a gyereket fel, mert hathetes volt.
Lőrincz Zsuzsa: Én ezt nem tudtam. Én, ott a székben megláttam benne azt az embert, aki ezt a Míves Emberek Sokadalmát át kell, hogy vegye. Odamentem, átadtam egy névjegykártyát, és azt mondtam, hogy beszélgessünk. Ez volt októberben, decemberben felhívtam telefonon, akkor nem volt ideje, hagyjuk januárra. Január 6-án találkoztunk, és attól kezdve…
Mit látott meg benne? Úgy értem, ez egy megérzés volt, de utólag mit sikerült ebből racionalizálni?
Lőrincz Zsuzsa: Azt hiszem, hogy az első szempont a megjelenése volt. Az a kommunikációs készség, amivel rendelkezett, és ami belőlem nagyon hiányzik. Lehet, hogy pont azt kerestem benne, ami belőlem nagyon hiányzik. És valahogy nagyon egyenes embernek láttam.
Czirjék Kati: Tényleg így volt. Ennyi volt. De most nagyon jó volt hallgatni a listát, hogy mit láttál meg.
Lőrincz Zsuzsa: Voltak más előadók is hasonló karrierrel, de magasan egyértelmű volt. Meg se fordult a fejemben más.
Ez milyen előadás volt?
Czirjék Kati: Ez egy női vállalkozói konferencia volt, én vagyok a Női Vállalkozók Erdélyben közösség egyik alapítója.
Lőrincz Zsuzsa: De ez már rég volt, azóta sokat változott, fejlődött a helyzet.
Czirjék Kati: Akkor ez még egy dinamikusan fejlődő, kicsi közösség volt. Akkor még 1500 tag körül voltunk, most már 5-6 ezer. Nekem mindig ez a kérdésem, hogy hogyan boldogulhatunk jól, hogyan lehet gyorsan elérni a változást a jó irányba ahhoz, hogy a közösség boldog legyen, és a közösség tagjai boldogok legyenek. És ugyanezt csinálja az Artera is. Csak egymásra tevődtek, összeértek a szálak. Nekem ez már nagyon régi vesszőparipám.
Te hogy kerültél kapcsolatba a kézművességgel?
Czirjék Kati: Én alkotótáborokban nőttem fel. Nekem anyai nagyapám festőművész, édesapám szintén festőművész (Czirjék Lajos – a szerk.), a Maros-Mezőségi Művésztelepnek az alapítója, több alkotótábor szervezője, a Maros művészegyesület elnöke, ezért én kéthetente kiállításokon, minden nyáron alkotótáborokban voltam. Ott sokszor elhangzott, ha van benned tehetség, úgyis kibújik, mint szög a zsákból. Hogy te beszélni, festeni vagy írni fogsz, majd kiderül. Én közösségeket kezdtem el építeni. Belőlem így jött ki.
Én végtelenül sokra értékelem azt, ami kézzel készül. Egy nagyon gazdag kulturális közegben nőttem fel. Számomra az otthon úgy néz ki, hogy könyvek, függöny, szőnyeg, és ha lehet, minden kézműves. Nekem ez természetes volt, nem voltam aktív ezen a területen, mert nem volt rám szükség, de attól még az életemnek a része volt.
Lőrincz Zsuzsa: Ő Marosvásárhelyen élte meg, én pedig egy kicsi faluban, Máréfalván ugyanezt. Ahol rongyszőnyeg volt, ahol minden hétvégén súrolgatni kellett a földet is, a lapítókat is, gyerekként a kézigyalu hangjára és a vasárnapi sütemény illatára ébredtünk fel. A szövőszék minden télen bent volt a házban. Édesapám ezermester volt: kapufaragó, kőfaragó, asztalos. Ő még tudott olyan asztalosmunkát csinálni, amiben nincs szeg.
Ahogy Szabó-Miklós Zsuzsában én láttam meg az értéket, Horváth Karcsi volt az, aki bennem meglátta azt az értéket, amit a szüleimen keresztül is képviselek, és az ő ötlete volt, hogy szervezzük meg a rendezvényt – először kicsiben gondolkozva, Kadicsfalván. Azt mondta, szervezzünk a Szent Anna napi búcsún egy, csak népművészeti kiállítást olyan emberekkel, kiállítókkal, mint édesapám. Az első Míves Emberek Sokadalmán itt volt édesapám és édesanyám mint kiállító, benne is vannak a kisfilmben.
Nem tudom, miért, én a Márton Áron téren és a gimnázium előtti sétányon képzeltem el a rendezvényt. Mint a jó székely ember, először a munkát találtuk ki. Miután a fejemben és a konyhában a gyerekekkel beszélgetve megszületett az ötlet, a rendezvény és ennek a neve – ezeket még te se tudod, Kati, – akkor kezdtünk azon gondolkozni, hogy hoppá, hát ennek kell egy jogi háttér. Akkor nem is tudtuk, még Lukácsi Marika, – Isten nyugtassa –, javasolta, hogy ez legyen egy családi alapítvány, ha a családban terveztük ki. Akkor mindenki a művészetek terén dolgozott a családból. Amikor ez mind megvolt, elmentem Szász Jenőhöz, az akkori polgármesterhez, s ő mondta, hogy miért lenne a főtéren, miért ne a várban. Így lett a vár a helyszíne.
Czirjék Kati: Én vásárhelyiként a várakat szeretem…
Neked milyen a kapcsolatod a várossal, Udvarhellyel?
Czirjék Kati: Nagyon belenőttem ebbe a városba az elmúlt öt évben. Most már lassan többet járok ide, mint Marosvásárhelyre. Pontosan Marosvásárhely és Székelyudvarhely között félúton, Kibéden lakom. Rengeteg projektem, nagyon sok emberi kapcsolatom fűz ide. Lassan inkább vagyok itthon Udvarhelyen, mint Marosvásárhelyen. Sokkal átláthatóbb és emberibb, kisebb város.
Lőrincz Zsuzsa: Katival kapcsolatban az is egy fantasztikus plusz érték, hogy sikerült a férjét, Balázst megismernem emberként. Én azt mondom, hogy minden nő olyan férjet keressen. Fantasztikus egy ember. Ez is nagyon fontos ahhoz, hogy egy ilyen feladatot valaki elvégezzen: ha nincs melletted egy ilyen társ, az én férjem is ilyen volt, akkor ezt nem tudod megcsinálni.
Ne felejtsük el, hogy két nővel, két sokgyerekes családanyával beszélgetünk.
Lőrincz Zsuzsa: Igen, neki is, nekem is négy gyerekünk van.
Czirjék Kati: A sok gyerekre legtöbben úgy gondolnak, mint akadályra. Én úgy érzem, sokszor alábecsülik a sokgyerekes nőknek a kapacitását, mert úgy gondolják, a sok gyerek olyan sok feladattal jár. Persze, rengeteg feladattal, de ugyanakkor rengeteg erőforrással is és hihetetlenül sok motivációval. Közben a sok gyerek motiváció. Akinek sok gyereke van, annak fontos az, hogy mit hagy maga után, mert sokan örökölik.
Engem tényleg érdekel, hogy mennyi mikroszál kerül az ivóvízbe. Majd meg fogják kérdezni, mit keres a kukamonitoringos előadás a MES-en, mert lesz egy ilyen, hogy fenntartható divat, amelyen arról beszélünk, hogy hogyan öltözködj úgy, hogy ne szennyezd a saját környezetedet. Ez ezelőtt nem volt kérdés. Megszőtted a saját textíliádat, megvarrtad a saját népviseletedet, és abban jártál. Most megveszed a ruhát, minden szezonra 4-5-öt, nem bomlik le kétszáz év alatt sem, ami lebomlik, bekerül a vízbe, és műanyagot iszunk. Most már erről kell beszélnünk egy népművészeti fesztiválon, hogy hogyan ne mérgezzük meg a gyerekeinket. Ez a mi hagyományunk lesz, a mi hagyatékunk. Apropó, mi a mi hagyatékunk?
A fesztivált megtartják, de sör nem lesz
Szinte borultak a tervek, mégis megtartják hétvégén a Míves Emberek Sokadalmát a várban.
Száz év múlva lehet, hogy úgy fogják tudni, hogy a székelyek virága az orchidea és inoxból volt a tornác.
Czirjék Kati: Vannak ilyenek, amiket azért csinálunk, mert nem gondolunk bele a következményeibe. És ezért fontos megállni néha, akár egy ilyen rendezvényen, vagy táborban, hogy észrevegyük, mit csinálunk. Amikor az ember nem tudatos, – és azért nem tudatos, mert túl sok inger éri, túl sok mindennel foglalkozik – akkor egy rakás döntést nem hoz meg, hanem sodródik. Mert én, ha a nagymamám székét meg akarom tartani a konyhában, akkor valószínű, hogy le kell festenem. Ahhoz pedig meg kell tudjam, hol, hogyan, mivel lehet lefesteni, ki az, akinél a tudás van. Sokkal egyszerűbb lenne megrendelni az interneten, és másik héten a futár kihozza. Így kerül be egy csomó műanyag a házunkba, mert a fát már nem tudom megvenni, közben a nagyanyám széke fából volt. Ha rászánnám azt az időt, akkor lenne egy olyan székem fából, amin a nagyanyám, az anyám is ült, és még lehet, hogy a gyerekem is fog.
Elhívtam valakit a Sokadalomra, aki azt a fajta festést tanítja, amihez nem kell nagy tudás, behozod a tárgyad a Javítsd magad sátorba, és három óra múlva kivitted lefestve. Ennek az egésznek a lényege csak az, hogy ha lefestettél egy széket, utána már úgy jár a szemed a házban, mint az asztal fiókja: ezt is le lehetne festeni, azt is, és nem dobod ki. Néha tényleg csak ennyi kell, hogy valami átforduljon a fejedben.
Erről az enyedi kalandról mesélnének, hogy hogy sikerült? Zsuzsa néninek van összehasonlítási alapja.
Lőrincz Zsuzsa: Szerintem nem nagyon sikerült. Az enyedi vár vonzott, úgy volt, hogy ott szervezzük meg, de utcára került, és ezzel a rendezvény elvesztette a jellegét, már nem volt meg az a családias hangulata, ami itt van.
Czirjék Kati: Ami minket motivált abban, hogy elvigyük Enyedre, az az, hogy az egy találkozási pont. Nagyon sok etnikum találkozik, és úgy gondoltuk, hogy abból jöhet egy hatalmas nagy gazdagság. És ez így is van, de lehet, hogy a helyét nem kell ahhoz megváltoztatni, hogy ez megtörténjen, csak egyszerűen le kell, hogy járjon egy világjárvány, és akkor megint lehetünk nemzetköziek. Ugye? Ugye ez a terv? – kérdezi Zsuzsa nénitől, aki bólint.
Én örültem is egy kicsit annak, hogy elviszik a szórványba.
Czirjék Kati: Ez is nagyon fontos volt, és hihetetlenül sokat adott a rendezvény az ott élőknek. Vissza is jeleztek, hogy sajnálják, hogy elhoztuk, mert nekik nagyon sokat jelentett.
Lőrincz Zsuzsa: Ezt az interetnikus vonalat már a kezdetektől képviselte a rendezvény, a kétezres évek elején is voltak már itt román kézművesek. Most egy kicsit a járvány miatt kiesett.
Ez izgalmas amúgy, mert itt élünk egymás mellett, és nagyon keveset tudunk egymásnak a népi kultúrájáról.
Czirjék Kati: Nem egymás mellett, egymással párhuzamosan élünk.
Lőrincz Zsuzsa: Szó volt arról, hogy jönnek kézművesek Moldáviából, de visszajeleztek, hogy sajnos mégsem tudnak.
Czirjék Kati: Sok jelentkező nem tud eljönni. Ilyen szempontból picikét rizikó volt bevállalni ezt a rendezvényt, de úgy vagyunk vele, hogy ha mi jövünk, és mi odatesszük magunkat, akkor ez egy jó rendezvény lesz, más lesz, és kialakul, hogy merre kell vinni. Ha magunk között leszünk, akkor sokkal pontosabban fog látszani, hogy mi az, amire nekünk szükségünk van.
Volt egy olyan idézet a sajtómappában, hogy a hagyomány nem beteg, hogy ápolni kelljen. Mit kell vele csinálni?
Lőrincz Zsuzsa: Élni, benne élni.
Czirjék Kati: Alkotni. A hagyományt alkotni kell. Úgy tekintünk a hagyományra és a népművészetre, mint egy már megalkotott dologra, amit kell őrizni. Az ég szerelmére, nem erről van szó! Minden kornak megvolt a maga népművészete. A mi népművészetünk, ha a tömeget nézzük, akkor IKEA-nemzetség vagyunk.
És a körömépítők azok, akik díszítőművészettel foglalkoznak.
Czirjék Kati: Lehet, hogy minket így fognak elkönyvelni. Nekem nagy félelmem, hogy mi leszünk az a generáció, amelynek a legtöbb erőforrása volt, a legtöbb lehetősége, és a legtöbbet pazarolt, és így leszünk számontartva. Ha megnézzük, hogy miből, hogyan éltek, mennyi erőforrásból az őseink, és hogy élünk mi tízszer, százszor több erőforrásból, akkor mondhatjuk nyugodtan, hogy nem gazdálkodunk jól az erőforrásainkkal. És azért nem gazdálkodunk jól az erőforrásainkkal, mert nem tudjuk pontosan, hogy kik vagyunk. És ameddig úgy tekintünk az elődeink tudására, mint egy tőlünk független dologra, addig nem is fogjuk megérteni, hogy kik vagyunk.
Nagyon fontos lenne megérteni, hogy nem az az elvárás, hogy mindenkinek festett bútor legyen a konyhájában, viszont az fontos lenne, hogy megértsük, mit jelent egy kinyílt vagy egy összecsukódott tulipán a népművészetben, mikor jelent kislányt és mikor meddő nőt, hogy amikor ránézünk egy nap motívumra, tudjuk, hogy az egy férfi, és ha látjuk a kancsón a hullámos vonalat, tudjuk, hogy az az élet vonala. Ez ilyen egyszerű. Nem fölöslegesen festettek dolgokat a cserépre, a bútorra. Annak volt értelme. És, ha ezeket megértjük, akkor segíti az életünket.
Ha rossz napom van, és ránézek a tejeskancsónkon a hullámos vonalra, akkor eszembe jut, hogy nyugi, élsz, most éppen lent vagy, de jön aztán a fent is. Erősítjük magunkat a saját alkotásainkkal, népművészetünkkel.
Megint írni kell: öt dolgot, amit feltétlenül tovább szeretnének vinni abból, amilyen volt a MES, és amit szeretnének, hogy megváltozzon.
Lőrincz Zsuzsa: Előszóként elmondom, Katiban azt is megláttam, hogy nem fogja ennek a jellegét megváltoztatni, és ha odakerülök, hogy nem tudom eleget mondani, akkor majd leírom valahova, hogy lássa: én azt szeretném, hogy ez a jellege maradjon meg.
Czirjék Kati: Vigyázz, mit írsz, a leírt szónak ereje van. Én a változásnál vagyok fennakadva…
Lőrincz Zsuzsa: Úgy le vagyok fáradva…
Czirjék Kati: Én azért vezetek, hogy aludjak egy kicsit. Utoljára hét éve csináltam, akkor háromszor „aludtam el” a Libánon keresztül jövet. Ez az a pillanat, amikor még mindent látok, de van ez a tompa állapot, amikor le kell állnom. Nem tudok ötöt, ami változzon, csak kettőt. Megcsináltam az idén, amit akartam.
Majd a rendezvény után kiderül, hogy mit kell jövőre másképp.
Lőrincz Zsuzsa: Mondom: autentikus, hagyományos kézművesség megtartása.
Czirjék Kati: Nálam ez úgy hangzik: a népművészet színe javának a megmutatkozási felülete.
Lőrincz Zsuzsa: Maradjanak meg a mesterségműhelyek, mesterségbemutatók, a gyerekprogramok, ahol az ízlést lehet formálni és legyen helyi, autentikus, erdélyi gasztronómia. Ami változzon, legyen jobb: a parkolási lehetőségek és a vár környezete. Az nem a rendezvényhez tartozik, de sokat javítana rajta.
Czirjék Kati: Hogy valódi előadóművészek jöjjenek. És itt nem a hírességekre gondolok, hanem arra, hogy azok az emberek jöjjenek, akik komoly üzenetet közvetítenek.
Lőrincz Zsuzsa: Ezt én nem mondtam? Itt írom ni: autentikus akusztikus zenekarok. És nem mondtam el.
Czirjék Kati: A hangulata. Én nagyon-nagyon remélem, hogy most megtapasztalom azt a hangulatot, amiről mindenki mesél, és szeretném, ha az maradna. Az értékteremtő és értékmegőrző jellege. Hogy képes új embereket erre az útra állítani, végigkísérni, és ami van, azt addig tartalékolja, megőrzi, amíg jön valaki, hogy átvegye a stafétát. Nagyon szeretném, hogy nemzetközi szinteket is elérjen megint ez a rendezvény.
Két dolog van, amit már most megváltoztatnék. Szeretnék egy nagyon-nagyon erős erdélyi gasztronómiai vonalat, ez az a rendezvény legyen, ahol jót is eszünk, jót is iszunk. Ezt idén most nagyon picikében elkezdtük. Most például azzal, hogy borászokat hívunk, nem lesz sör a rendezvényen, hanem bor szódával és hidegen, mint régen. Beszéltünk több vendéglátóval, akik kijöttek volna, csak nem ilyen rövid idő alatt. Jövőre már jönnének. És akkor beszéljünk az erdélyi konyháról, ami nem áll meg a túrós puliszkánál, na. Mi ennél sokkal többet tudunk. És nagyon sokat tudunk mi grill meg streetfood jellegű konyhában, ami még annyira nem látszik, szeretném, ha látszana. Idén a székely hotdogosok jönnek, az övék is egy ügyes vállalkozás a maga műfajában. Jó lenne, ha minél több ilyen jellegű vállalkozás lenne, ott van bennük a potenciál, csak kellenek a megmutatkozási felületek és kell az igény.
A finanszírozási nehézségektől szeretnék nagyon megszabadulni. Szeretném, ha eljutnánk odáig, hogy mindenki meglátja benne a maga lehetőségét, és emiatt nekünk nem vinné el a pénz előteremtése az energiáink nagy részét. Mivel nincs állandó alkalmazottunk, egy teljes stábunk, amivel ezt csináljuk, és dolgozni kell mellette a megélhetésért, ez így nagyon sok. Emiatt nem lehet az a minőség, amit mi szeretnénk, és amit tudunk, ha nem vagyunk a finanszírozási részen leterhelve.
Lőrincz Zsuzsa: Hogy nem jutott ez eszembe! Ez a rendezvény a szó szoros értelmében nem lenne, ha nekem Bíró Barna Botonddal nincs egy beszélgetésem. Csak így megkérdeztem, hogy ebben lát-e valamit, és azt mondta egyből, hogy igen. És abszolút tartotta a szavát. És ha ő ezt nem tartja, akkor mi itt most nem lennénk.
Czirjék Kati: Ez egész biztos.
Lőrincz Zsuzsa: A polgármesteri hivatal támogatása lefed egy bizonyos részt, de az egy rendezvénynek nem elég. Évekre visszamenőleg soha nem kapott ennyit, 1,8 millió lejt.
Czirjék Kati: 18 ezret, jó lett volna ha 1,8 millió lejt kapunk, annyiból elhoztuk volna a Csík zenekart is most, utolsó pillanatban. Az volt tervben. Le volt tárgyalva, csak vagy színpadot veszünk vagy programot. Úgy beszéltünk Koszikával is, míg élek hálás leszek neki. Mondom, Krisztina, nincs keretünk. Van színpadunk, nincs keretünk előadókra. Vagy van előadónk, de nincs színpadunk. És azt mondta, ő tudja, hogy most ez egy nehéz év, ő most jön minimálért.
Akkor ez most úgy történt, mint ahogy Zsuzsa néni mesélte az első időkről, hogy ismeretség alapján olcsón érkeztek a zenekarok.
Czirjék Kati: Pont úgy történt, Krisztinával van olyan kapcsolatunk a női vállalkozók csoportból. De így nem lehet folyamatosan rendezvényt szervezni. Egyrészt felőrli azokat, akik csinálják…
Lőrincz Zsuzsa: … olyan idegromboló. A hagyományőrzési forrásközpont igazgatónője megijedt, amikor ma reggel meglátott. Éreztem, mindjárt rosszul leszek, hogy mi, hogy lesz meg.
Mondjam el azt is, hogy lett volna egy fantasztikus kovácsbemutató, és arra kellett volna még 1500-1700 lej az anyagköltség és a szállítási költségek. Nincs, amiből kifizetni. Akik viszont itt lesznek, azok is ugyanúgy, önkéntesként vállalták ezt a sok munkát. A kovácsok nem tudtak így eljönni.
Czirjék Kati: Megtörtént egy váltás – magyarázza: amit ezelőtt 20 évvel megcsináltunk önkéntesen, mert jó buli, szükség van rá, azt már nem csináljuk meg, mert ki kell fizetni a könyvelőt, a bérletet, albérletet, nem tudnak most már az emberek olyan szinten odaszánni időt, mert közben megnőttek minden szinten az igények, a gyerekek, a kiadások stb. És ez teljesen érthető, viszont ezt kell tudja követni a rendezvény finanszírozásban is. Ezt pályázati pénzből kellene. Erről zajlik egy közvita körülbelül féléve: a civil szféra haldoklik. Mert arra voltunk ráállva, hogy pályázati pénzből működtetünk civil szervezeteket, miközben a pályázati pénz arra van, hogy projekteket hozzunk létre. A civil szférát valami másból kellene működtetni. Miből? Most próbáljuk összevájni a tudást, hogy mit lehet csinálni azért, hogy ne hulljanak ki a 20-25 éves civil szervezeteink, amelyek gyakorlatilag ellátják azokat a szociális feladatokat, amelyekre az állam nem ad pénzt. Lesz olyan rendezvény, amely túlél, és lesz, ami nem. És nagyon sok értékes rendezvényt fogunk elveszíteni azért, mert nem tudjuk kifizetni a kovácsnak az 1500 lejt, ami, ha megnézzük, két nap programra nem pénz. De nekünk igen. Saját zsebből nem megoldható, mert nincs már mit elhordani otthonról nekünk sem. A civil szféra így működik. Nagyon sok családi háztartás visz egy rakás szervezetet, és nem normális ez már, na.
Mit tanultak egymástól ez alatt az időszak alatt? Felismerések, súrlódások stb.
Lőrincz Zsuzsa: Ezt a munkát ő is, én is önkéntesként végezzük, nem lehetnek túl nagy elvárásaink.
Czirjék Kati: Itt a legnagyobb gond abból következik, – és itt most önkritika következik -, hogy nekem munkám van, és nem tudok százszázalékosan hónapokig erre a feladatra koncentrálni. És ez már egy akkora rendezvény, hogy igényelne két-három havi teljes figyelmet. Ebből adódnak nagyon kemény nehézségek. Súrlódások nem, mert nem vagyunk azok a fajták. Együtt frusztrálódunk, amikor valaminek meg kellene történnie, de nincs erőforrásunk hozzá.
Az az érdekes kettejük kapcsolatában, hogy mindkettőjüknek kellett egy külső szem, egy külső perspektíva, ami meglátja az értéket. Kati maga a külső szem, Zsuzsa néninél kellett Horváth Károly, hogy meglássa benne a lehetőséget. Van egy ilyen udvarhelyi belterjes gondolkodásmód, hogy nem engedjük a tehetségeket szárnyalni, nem látjuk egymásban és magunkban az értéket, de ha jön egy külső szem, és meglátja, akkor ez el tud kezdeni szárnyalni.
Lőrincz Zsuzsa: Tökéletesen így igaz.
Czirjék Kati: Ez minden kisközösségre jellemző, és minden olyan közösségre, amelynek nincs önbizalma. Elég nehéz 100-150 év van mögöttünk, elsősorban a kommunizmus tette nehézzé, hogy a közösségeinkben lássuk az értéket. Mert nem a közösségiséget erősítették.
Megtalálni ebben az erőforrást, megtalálni ebben az erőt, megtalálni azt, hogy hogy vagyok a közösségnek a tagja, de közben egyén is. Merthogy ez nem zárja ki egymást, sőt. Akkor vagyok a közösség hasznos tagja, ha tudom, hogy ki vagyok. Ha ez megvan, utána meg tudjuk mutatni magunkat. Amíg nem érezzük, hogy mi érték vagyunk, a mi közösségünk érték, addig megmutatkozni se tudunk, csak így szégyenlősen elbújunk, szerénykedünk.
És ez nem csak Udvarhelyre jellemző, hanem minden kisközösségre. Vannak a nagyobb közösségek, amelyek viszont ultratraumatizáltak, mint Marosvásárhely, és ezért nem mutatkoznak meg. És akkor párhuzamosan élnek egymás mellett.
Na de ilyen szempontból Udvarhely áldott helyen van, és hihetetlenül nagy potenciál van ebben a közösségben. Ha elhiszi magáról és elkezd megmutatkozni, itt hihetetlen lehetőségek vannak. Ezt külsőként mondom, hátha akkor jobban átmegy.
