Sóvidék, 2020 előestéje. Kicsike fiamat viszem a parajdi sóbányába kezelésre, a karácsony és boldogújév közötti időszakban.
Parajd egy turistapaprika. Mert a turistaparadicsom szót azért másra használjuk. Például most Szováta szinte úgy néz ki, mint egy turistaparadicsom, úgy van egy üdülőváros hangulata. Parajd nem úgy néz ki, mint egy paradicsom, hanem inkább úgy, mint egy paprika, vagy inkább, hogy a kettő keveréke legyen, mint egy lecsó. Totál káosz, mindenki valamit el akar adni, mindenki valahol meg akarja fejni a turistát, autó hátán autó, vészjelzővel útkereszteződésben hagyott autók, minden kis lyuk magánparkoló, ahol tíz lej a megállás, mindenki megy valahova, szétnézés nélkül, az úton autók keverednek szédelgő turistákkal, hangoskodás, hangulatilag olyan a hely, mint Bukarest kicsiben.
Jó, tegyük hozzá, annyi különbséggel, hogy az árak magasabbak, mint Bukarestben. Nem csoda, ha az egyik egészségügyben dolgozó barátom folyton emlegeti, hogy a szegény román gyereke a ventolint szívja, a gazdag román gyereke a parajdi sós levegőt. Igaz, ami igaz, a parajdi árak nem az udvarhelyi fizetésekhez lettek igazítva, ezt én is érzem a pénztárcámon. 12 lej egy lángos, azért ez nem semmi. A sóbánya belépti díja sem kicsi, ha turistaként megy be az ember, egyszeri alkalommal. Felnőttnek 30, gyereknek 20 lej, hétvégén 5-tel több. Szerencsére a kezelésre kedvezményesen lehet bérletet váltani, úgy 12 lej a belépés gyereknek, 17 a felnőttnek, de a bérlettel az van, hogy nem lehet pihenőnapot tartani, nem értem, hogy miért. Ha 7 alkalmas bérletet váltottál, az 7 napig érvényes, és ha valamelyik nap nem tudsz menni, mert más programod van, akkor elvesztetted az alkalmat, nem tudod azt csinálni, hogy kihagysz egy napot és folytatod. Eléggé merev megközelítés, az idegenből jött turistáknak természetesen mindegy, mert ők nem akarnak pihenőnapot ilyen panzióárak mellett, de aki innen a megyéből ingázik a bányába, munka és más teendők mellett, az lehet, hogy tapsolni tudna egy kis rugalmasságnak a bánya részéről.
De legalább a buszjegy ára benne van a bérletben. Jól kezdődik a buli, a bányába való első lemenetelünkkor a sofőr elnézi a bejáratot, és levisz minket a kijárathoz. „Hogy mondják románul, hogy…?” – kérdi a mellette álló embertől, majd hátraszól: „Vă rog să vă aplecaţi”. Meg kell fordulnia és nem lát hátra, ezért mindenki a buszban lehajol. Jó a hangulat, az emberek élvezik a hajlongást, sok a mosoly és a nevetés, a vendégek nem haragszanak a sofőrre, aki szegény szabadkozik, hogy négy éve nem történt vele ilyen. Kijövetelkor már nem lesz ilyen jó a hangulat, de azt majd elmesélem később.
A levezető lépcső csodálatos hangulatú, egy élmény minden gyerek számára, és a felnőttek közül is azoknak, akiknek nem fáj a lábuk. Sok panaszt hallottam az öt nap alatt arra, hogy nem képesek bezzeg egy liftet felszerelni a betegek számára, mondjuk, az is igaz, hogy ezeknek a panaszoknak a javát nem ezen a lépcsőn hallottam, hanem a kijáratin, amin felfele kell tapodni. Nyilván, a panaszosok java végül sikeresen megmászta a lépcsőt, és a hálátlanja nem gondolt arra, hogy ez mennyire egészséges volt neki, főleg, hogy lihegés közben az egészséges sós levegőt szívta magába, tiszta ingyen, ahhoz képest, hogy itt a bányában mindenért fizetni kell, ami meglihegtet.
A bányában továbbra is megmarad az a jó parajdi érzés, hogy mindenki a pénzedet akarja kiszedni, főleg a gyerekeden keresztül. Mindazonáltal ez az érzés árnyalódik és kettőbe válik: a teljesen felesleges, de legalább irtózatosan drága dolgok mellett, mint például az ilyen-olyan elektronikus játékok és a boxzsák, vannak olyan szolgáltatások és termékek is, amit érdemes igénybe venni. Például aránylag olcsón lehet köveket-kristályokat kapni, elég nagy választékban.
Nem túl olcsó, de hasznos a kalandpark, ami segíthet a gyerek megszuszogtatásában. Vagy a légvár is hasonlóan.
A pimaszság is felüti a fejét, vagy az embertelenség, vagy nevezzük akárminek. Te szülőként fizetsz a rajzolásért, festésért, ugye, de a székek a gyerekeknek vannak. Ha te is leülnél a gyereked mellé, mert miért ne ülnél le, akkor fizetsz 60 lejt, ha alattad összetörik a szék. De nem raknának székeket felnőtteknek is! Pedig egyértelmű, hogy a gyerekek nem jönnek egymagukban a bányába.
S ugyanez van a belépti díjjal is. Az egész kedvezményes gyerekbérletet úgy képzelem el, mint ahogy működik nálunkfelé a cirkusz. Kiosztják az ingyenjegyeket vagy a szuperkedvezményes jegyeket a sulikban, de a felnőtt jegy az méregdrága. Mert tudják, hogy a gyerekek nem fognak felnőtt nélkül a cirkuszba menni. Itt is, a beteg gyerek kísérőjének díja pótolja ki a gyerek kedvezményes díjszabását egy teljesértékű felnőttjeggyé.
A bányászbéka segge alatti surmóság csúcsa számomra az, mikor egy bácsi, akit ott ismerünk meg, és sokat beszélgetünk, egy adott pillanatban narancslevet akar venni az unokájának. Berak 4 lejt az automatába, mire elfogy az aprópénze, és szüksége lenne még 1 lejre. Nekünk sincs, így elindul két ötven banissal, hogy váltsa fel. Több helyet is végigjár, és mindenütt elutasítják, hogy nem kellenek nekik az ötven banisok, mert a vendégek nem szeretnek aprópénzt visszakapni. Ami a csúcsa az egésznek, hogy a gép üzemeltetői, a kalandparkosok is elküldik őt, nem váltják fel neki a két ötven banist egy lejesre. Végül keserű kétségbeesésében berak egy tíz lejest a gépbe, majd később talál egy vendéget, aki beváltja a két ötven banist egy lejre.
Itt mindenből pénzt csinálnak, amiből lehet. Van egy pasi, aki órákon keresztül parittyából kilőhető, világító propelleres forgókat lő a levegőbe, rendkívül rutinosan, érzéstelen arccal. Valamiért úgy érzem, hogy nem egy eltévedt apuka, hanem egy kereskedő, aki piacot teremt a termékének. De a bánya nem csak eladni jó hely, hanem a kinti szolgáltatásokat is reklámozni. Mint például ezt a motorizált túrát, melynek már a reklámja is kimeríti a bűnügy fogalmát, ugyanis patakokban motorozni szigorúan tilos.
Na de nem minden a pénzről szól, van egy-két dolog, ami ingyenes. Például ez a bányászként fotózkodás. Vagy a pingpongasztalok használata.
Vagy a budi. Ami aránylag tiszta, de rendkívül büdös, a vizelet- és a vegyszerillat halálos keverékével szaglik. De legalább ingyenes, és van gyerekpiszoárja is.
Vagy van ingyenesen végignézhető kiállítás, aminek a végén van egy makett is, erősen lestrapált állapotban, de az a jó benne, hogy a betört ablakon keresztül lehet oda pénzt bedobni, és meg lehet nézni, a bedobott pénzek alapján, hogy milyen országokból jártak még itt vendégek.
Hogy ez egy lefáradt román állami vállalkozás, az minduntalan ki-kivillan. Például az előbbi makett állapotából. Vagy a kápolnarészen több helyen is süketül villogó, meghibásodott lámpákból.
Vagy ebből a műalkotásból, ami épp azt ábrázolja, hogy egy sóbányász egyetlen mutatóujjával képes olyan lyukat verni a hátadba, hogy meghalsz. Emlékszel arra a filmre gyerekkorunkból, amikor a karatés úgy belecsapott az ellenfél testébe, hogy kitépte a szívét?
Vagy a kisjézuska hiányzó kezéről. Apa, miért nincs keze Jézuskának? Hallgass, fiam, a milói Vénusznak sincs keze, s mégis milyen értékes! Nyilván, itt felmerül az a kérdés is, hogy mi mennyire a bányavállalat hanyagsága, és mennyire a látogatók civilizáltságának az érdeme.
Ez a bánya egy olyan kis földalatti román világ Székelyföld közepében. És mondom ezt úgy, hogy tényleg szeretem a románokat, olyanoknak, amilyenek. Leül pár nyugdíjkorhatárhoz közeledő, moldvai akcentusú ember az asztalunkhoz. Kajálnak. Mondja az egyik, hogy szép ez a hely, de megoldhatták volna úgy, hogy az ember tudjon itt valamit sütni. Kérdi a másik, hogy „doar nu ai vrea să pună aici grătare!”, mire ez azt mondja, hogy de igen. Azaz szeretné, hogy flekkensütő rostélyokat szereljenek ide. S elég komolyan mondta, mert ott utána elvitatkoztak ezen egy ideig. Van egy olyan lüktetése a bányának, mint egy román vidéken tartandó vásárnak. Ehhez csak hozzáadódik, hogy első nap, mikor beérünk, épp ortodox istentisztelet zajlik a kápolnarészen, ami aztán erősen megtörve-szakadozva visszhangzik végig az egész bányán, adott szögekben eléggé horror hangzással, tetőzve a tömeg miatt egyébként is eléggé fokozott hangszennyezést.
A zajszennyezés másik idegesítő változata a mindenféle pénznyelő gépből áramlik feléd. Bemész a vécére, a csempén visszhangzik a tőle ötven-száz méterre lévő plüssmaci-szerencsejátékgép zenéje. Leülsz egy asztalhoz, és egy idő után elkezd zavarni egy tilu-lilu-lilu-lilu hang, ami folyamatosan ismétlődik. Elindulsz megkeresni a forrását, s kiderül, hogy a láthatáron lévő játékterem egyik autója adja ki ezt a hangot. Ez reggel, amikor még nagyobb csend van, fokozottabban hallatszik.
A bánya reggel a legjobb, ha az első busszal mész be. Akkor csak a játékok csiricsáré zenéje és a porszívó zúgása töri meg a csendet, de ezzel együtt is egy hatalmas béke és nyugalom honol a bányában. Jó döntés volt rászokni a korai ébredésre, mert ki korán kel, hallgatni arany, főleg az első buszokon, amelyeken a személyzet utazik, és megtudhatsz szinte mindent, főleg azt, hogy kinek nincs elég teje: „Nem akarta ideadni a csicsit, csak nézte azt a drága kicsi gyermeket. Tízet szopik a csicsiből, s bécsattan!”
A bányában a legjobb, hogy egy közösségi tér, ahol ismeretségeket lehet kötni és sok mindent meg lehet tudni, ami legalább annyira fontos, mint az, hogy a csicsi bécsattan. Kicsike révén, aki kíváncsian megfigyelte, hogy mások mivel és hogyan játszanak, egészen addig a pontig, míg meghívták őt is játszani, megismerkedünk két családdal is, egy magyarországival, és egy ittenivel. Az itteniekkel sokat beszélgetünk, kiderül, hogy egy ismerős politikusnak a lánya és az anyósa-apósa. Jó fejek, össze is haverkodunk, főleg a hétéves fiam az ötéves leánykával, akivel egy gyönyörű imádlak-gyűlöllek viszonyt alakítanak ki, és fél napon belül már úgy játszanak egymás idegeivel, mint igazi házastársak húsz év együttlét után. Megtudjuk, hogy a kislánynak a másik nagytatája a „gyenge láncszem”, ahogy a leányka fogalmaz, a családból ő az, akit könnyű rávennie, hogy hagyja tévézni. De azt is megtudjuk, hogy a fiam utálja az iskolát, mert folyton „ba**tatja a tanító néni”. Na, jó, hogy megismerem a fiam szókincsét, és gondolatait, mert nekem otthon ilyet nem merne mondani, de szerencsére az idegeneknek őszintén elmondja. Szóval, ha megakarod ismerni a gyereked, vidd bányába!
Kicsike és barátnéja feltérképezik a bányában a bombákat. Így néz ki egy bomba, a földbe van rejtve, és festékkel körbe van festve a vége. A falon pedig van egy számokból és betűkből álló azonosító, amit fel kell írni a füzetbe a megfelelő pontba.
Akit a bombák nem izgatnak, netezhet és játszhat. Sok olyan családot láttam, hogy ültek egy asztalnál, s mindenki a saját kis telefonján, tabletjén, akármijén bütykölt. Valamivel el kell ütni azt a napi négy órát, s ez a legkönnyebb, ha már van net. Egyébként elég jó net és full telefonjel van a bányában, meg van töltve antennákkal az egész hely. Hogy ez a tömény elektromágneses sugárzás mennyit árt az embereknek és magának a bányának, ezt nem tudom felmérni, és nem akarok demagógnak sem tűnni, hisz utolsó nap, szilveszter napján bevittem én is a számítógépem, mert ügyeletes voltam. És örültem a netnek, mert ha nem lett volna, akkor ülhettem volna otthon ügyeletezni, s a kezelés utolsó napját elveszítettük volna.
Mondtam a befele buszozásnál, hogy majd írok a kijövetel hangulatáról, ami nem olyan barátságos, mint a bemenetelé. Az emberek már a hosszú lépcsőzésnél elkezdik szidni a bányavállalatot, és az értelmesebbje arra is rájön, hogy a felfele vezető utat jócskán meghosszabbították, hogy a kerülővel bevezessék az embereket az étterembe, ami így is szinte minden nap üres, de legalább mindenki kerül egy jó nagyot, hogy ezt láthassa. S ez még semmi, a mazsolát a pudingra az teszi fel, mikor a lihegő embertömeg felér a kijárathoz, és zárt ajtók mellett kell várakoznia, esetenként több mint fél órát, hogy jöjjön a busz. Sokszor lábon, sorban állva, mert aki leül az ott lévő padokra, és nem áll a sorba, az nem fér fel a buszra. Ezt tanúsítják azok, akik nem fértek fel az előző buszra, és ott lökdösődnek a sor elején, hogy nehogy ezt is lekéssék. Mikor látják, hogy fotózok, fennhangon kérik, hogy küldjem el a képeket az ajtó fölött lévő emailcímre. Ami nyilván a bányavállalat címe. Egy sokgyerekes moldvai szülő magyarázza nekem, hogy nyolcszáz lejt fizetett ki bérletekre, és nem ezt a szolgáltatást várta cserébe. Körülöttünk mindenki azt osztja, ilyen vagy olyan akcentusú románnal, hogy ilyenkor igazán berakhatnának egy másik buszt is. Kívánságuk meghallgatásra talál, mert egyik nap a kijövetelnél két busz várakozik. De aztán ismét csak egy, és a morgás azonnal visszatér.
Kicsike, amint leszállunk a buszról és autóba ülünk, előveszi a füzetét, és kezdi lejegyezni a parajdi sokaság autórendszámainak megyejelzései közül azokat, amiket még nem ismer. Igazi paradicsom ez a rendszámrajongóknak. Csak kérdi és írja, kérdi és írja. Míg bele nem alszik.
