Az elmúlt két év, a koronavírus-járvány mintha eltorzította volna a valóságészlelésünket, a betegségtől, a járványügyi szabályok be nem tartásának következményeitől való félelem lekötötte gondolatainkat, s a többedik járványhullám közepette olyan, mindenkor fontos kérdésekről feledkeztünk meg, minthogy: Hogyan érzem magam a bőrömben? Mi változott bennem az elmúlt évek alatt? Merre tart önértékelésem?
Most, hogy feloldották a korlátozásokat, végre van lehetőség rá, hogy egy kávé mellett, közösen gondolkodjunk ezeken a kérdésen – gondoltam, amikor megláttam a Páva Presso eseményét, önelfogadás én önmagunk szeretete témában.
Jó vagyok, szép vagyok, okos vagyok – mondogatom tükörképemnek, arra várva, hogy a csoda megtörténjen: romokban heverő önértékelésem a helyére kerüljön. Csakhogy ennél sokkal összetettebb folyamatról van szó, belső meggyőződés és önismeret hiányában ugyanis könnyen függővé válhatunk mások elismerésétől. A közösségi média pedig legtöbbször inkább ront a helyzeten, mint segítene, a félelmeinkre apellál – mutatott rá Varró Éva pszichoterapeuta és pszichopedagógus szerda este a PszichoPresso eseménysorozat második felvonásán, ahol az önelfogadásról, az önértékelésről beszélt a jelenlevőknek Beke Hunor, a presszó munkatársának kérdéseire.
Az önelfogadás tulajdonképpen azt jelenti,
hogy jóban lenni önmagunkkal, kedvesen viszonyulni magunkhoz akkor is, ha negatív érzelmeink vannak magunkkal kapcsolatban – fogalmazta meg Varró Éva, majd így folytatta: ha pozitív érzelmeim vannak, akkor sokkal könnyebb kedvesen viszonyulni önmagamhoz. Türelemmel viszonyulni önmagamhoz – ezt jelentheti az önelfogadás.
Nyilvánvalóan gyerekkorunkból származik a legtöbb olyan érzés, ami gátja az önelfogadásnak. Ezekre többnyire nem is emlékszünk, hiszen nagyon régről, a preverbális szakaszból származnak, azaz még nem tudtunk beszélni akkor, amikor megszülettek bennünk ezek az érzések. Belső vívódást ebből a korszakból a tudatosítható és a nem tudatosítható, de testérzésként jelen lévő érzéseink okozhatnak.
Bármilyen legyen a személyiségem, akkor is „piszkálhatnak”, mert a másik embertől függ, hogy elfogad, vagy sem – válaszolja a szakértő az erre vonatkozó kérdésre. Ami viszont tőlem függ, hogy hogyan reagálom le: rendszerint, ha nem nyugodtan reagálom le – és nyugodtság alatt a magam fele való kedvességet kell érteni, magyarázza –, akkor nem tudják elfogadni.
Hiszen a nyugalom méltóságot is rejt magában. Azt jelenti, hogy el tudom fogadni magam a negatív érzelmeimmel együtt olyannak, amilyen vagyok, a hibáimmal együtt, és ebből kifolyólag nyugodt vagyok. Fel tudom tenni azt a kérdést,hogy „vajon mi lehet az oka annak, hogy piszkálsz?” – úgy, hogy mindeközben nyugodt maradok. Ez azt is jelenti, hogy magammal szemben kedves vagyok: nem veszem magamra azt, amit a másik ember állít, illetve gyors önvizsgálattal felülvizsgálom az addigi viselkedésem.
A gyerekek iskolai piszkálása
azonban nehezebb ügy, nem mindegy, hogy mekkora a gyerek, mutat rá a szakértő. Az elemi osztályos gyerek még valószínűleg túl kicsi ahhoz, hogy nyugodtan tudjon reagálni.
Szülőként azt lehet tenni, hogy megkérdezzük a gyerekünktől, mit érzett akkor, amikor ez történt vele, illetve: mit tennél most ahelyett, ahogy akkor reagáltál. A gyerek el fogja mondani, de ehhez természetesen nem szabad távolság legyen szülő és gyerek között.
A serdülőkorban kezdődik az, hogy az önmaga iránt szükséges nyugalmat az egyén képessé válik előhívni.
Nem mindannyian vagyunk képesek arra, hogy magunkkal szemben nyugodtak maradjunk. Amikor nem vagyunk képesek rá, akkor reagálunk ingerülten, és azt fogja érezni a másik személy, hogy heccelhetők vagyunk, hogy lehet velünk ezt tenni.
A magam felé irányuló nyugalom azt jelenti, hogy
elfogadom azt is, hogy feldühít, hogy felzaklat az, amit velem tettek.
– Itt a magam iránti nyugodtságot értem és nem azt, hogy nyugodtan fogadom, amit a másik tett – nyomatékosítja Varró Éva.
A magam és a másik ember közötti különbségtétel is segít: különbséget teszek aközött, hogy ez az én reakcióm, az pedig a másik ember reakciója.
Amit még tenni tudok, hogy önvizsgálatot tartok, és megkérdezem az engem zaklatótól, hogy: ezt szeretted volna mondani azzal, hogy bántottál? Ha süket erre a kérdésre, akkor lehet, hogy ő, a piszkálódó személy, csupán teszi valamiért, amit tesz, – miközben én nem adtam rá okot, csak benne vagyok a helyzetben –, hiszen lehet, hogy az a szokás ezen a helyen, hogy valakit zaklatnak. Ez esetben pedig a másik félről szól: ő az ideges fél, az itteni szokásoknak magát átadó ember. Tehát a különbségtétel és a magam felé való kedvesség segít.
Emellett, ami még segítségként rendelkezésünkre áll, az az érzékenyítő csoport, pszichoterápiás csoportok, vagy egy beszélgetés azzal, akiben megbízok, aki nem ítélkezik felettem, hanem elfogad olyannak, amilyen vagyok.
Leggyakoribb problémák, amelyekkel a pszichológushoz fordulnak – és minden az önelfogadáshoz vezethető vissza – : pánik, depresszió, különféle szorongások, különféle félelmek, válás, halálesetek. Még a halálesetekben is az önelfogadásról van szó. Az, akinek elhunyt valakije, az nem tudja egyeztetni azt, amit átélt, azzal, amit eddig magáról gondolt.
Minden kérdés az önelfogadásra vezethető vissza, arra, hogy tudok-e magamhoz a hibáimmal együtt úgy viszonyulni, hogy az kedves legyen. Amikor valakinek gondja van, akkor legtöbbször önértékelési problémája van, valamit nem tud egyeztetni azzal, amit képzelt magáról.
Olyan is előfordul, hogy nincs valódi motivációja, önreflexiója az egyénnek a pszichoterápiás foglalkozásokon, és ez könnyen kiszűrhető azáltal, hogy az illető nem reagál, süket az erre vonatkozó kérdéseimre: hogy érezte magát abban a helyzetben, hogyan reagált erre, stb. Ilyenkor azt mondom, ennyi volt.
A beszélgetés során a szociális média és a televízióműsorok által közvetített hatásra is kitért a szakértő: megerősítette, valóban nagy hatással tud lenni az, amit a szociális média közvetít felénk, hiszen legfőképp a félelmeinkre apellál, napjainkban megbomlott az egyensúly a pozitív tartalmak közvetítése és a félelmek táplálása között, utóbbi javára.
Nem lesz jobb, ha megmondjuk neki
Könnyű felismerni az önértékelési problémákkal küszködő személyeket, de szót ejteni velük arról, hogy „neked önértékelési zavarod van”, már nehezebb – mutatott rá Varró Éva. Hiszen, ha ezt nyíltan kijelentjük, annak zsugorító hatása van: az illető még kevesebbnek kezdi érezni magát.
Ezért a pszichoterápia mellett az empátiával való viszonyulás tud segíteni, magyarázza a szakértő. Empatikusan tudunk viszonyulni akkor, ha előhívjuk magunkban azt az érzést, amit akkor éreztünk, amikor hasonló helyzetben voltunk: milyen volt nekem akkor, amikor azt éreztem, hogy egy senki vagyok, aki senkinek nem számít, akinek az a sorsa,hogy hajbókoljon mások előtt ?
Ha ez az együttérzés nem jön, akkor valami miatt ellenállás van bennünk az önértékelési zavarral szemben: távolságot tartunk azáltal, hogy ítélkezünk, egy elméletet húzunk rá az illetőre, aki „más mint én, szerencsére”. Úgy teszünk, mintha nem történt volna semmi, lebeszéljük az illetőt arról, hogy amit érez, az nem számít: „ne törődj azzal, hogy félsz, hogy leszidtak, hogy agresszívak voltak veled” – ezek az empátia hiányára utalnak, példázza a szakértő.
Bizalmas beszélgetéssel segíteni tudunk akkor, ha az illető, aki önértékelési problémával küzd, beleegyezik ebbe a beszélgetésbe. Mert ha engedélyt kérünk tőle, felmerülhet benne az, hogy „ha ő engedélyt kér arra, hogy megtörténhessen ez a beszélgetés, akkor én fontos vagyok neki”, és belemegy a beszélgetésbe.
Nárcizmus a ló túlsó oldalán
A nárcisztikus ember nem szorong kevésbé, mint a nem nárcisztikus, hiszen a nárcizmus egy álarc. Az önértékelésünknek a ló túlsó oldalára való esése egyenlő azzal, hogy stagnálok, hogy visszatértem a szorongási állapotba – magyarázza a pszichológus arra a feltevésre, hogy a nárcisztikus embernek túlteng-e az önbizalma.
Mitől leszünk „jobbképűek”?
Azt nem hiszem, hogy segít, ha tükör előtt állok és mondogatom magamnak, hogy jó vagyok, szép vagyok, okos vagyok. Az segíthet, hogy mantrázom ezt, de hogyha nem tudom elfogadni a bennem rejlő negatívat, akkor mindhiába, akkor már valószínű, szakemberhez kell fordulnom, de egy baráti beszélgetésben is megtanulhatom magam elfogadását a bennem lévő negatívval szemben, olyan baráti beszélgetésben, amelyben biztonságban érzem magam.
Önelfogadás lehetetlen saját belső motiváció, arra való motiváció nélkül, hogy jobb legyek, mint a tegnap voltam. Önelfogadást abból lehet tanulni, hogy szembesülök a hibáimmal is, de ugyanakkor azzal is, hogy „ezt jól csináltam, ebben helyesen döntöttem.”
Fejlődni az tud, aki kedvesen tud viszonyulni magához akkor is, ha negatívat érez magával szemben – zárta a beszélgetést Varró Éva.
