Mit csinál egy futó, ha sérülés miatt nem tud futni? Azonkívül, hogy látványosan nyafog és sajnáltatja magát? Önmarcangol.
fotó: PÁL Edit Éva
Mióta az eszemet tudom, mindig túlsúlyos voltam. Mindig volt egy kicsi pocakom. De olyan nagyon sosem zavart. És nem azért kezdtem el futni. Inkább azért kezdtem el fogyni, hogy jobban futhassak.
Aztán ahogy elkezdtem fogyni, egyszer csak észrevettem, hogy már nem fáj a bokám, pedig nem is hordom azt a speckó géles talpbetétet. És már a hátam se fáj annyira. Igaz, hogy a futás mellett időnként pár saját testsúlyos edzést is lenyomtam. De semmi extra. Csak annyit, amennyi a stabilitáshoz szükséges.
Egy idő után elkezdtem olvasni arról is, hogy mit, mikor és hogyan kéne enni ahhoz, hogy energikusabb legyek, tovább bírjam a futás és gyorsabb is legyek. Velem is szembejött Scott Jurek Futni, enni, élni című könyve meg Christopher McDougall Futni születtünk című könyve.
De ami a legnagyobb hatást gyakorolta rám, az Brian Wansink az Evés ész nélkül című könyve volt. Ebből tanultam meg azt, hogy mit jelent a tudatosság nélküli evés, amikor észre sem vesszük, hogy mi történik velünk, és hogy a vigasz- és a kényeztető falatok nemcsak a testünkben okozhatnak kárt, hanem a lelkünkre is rossz hatással vannak.
Meg valahol azt is olvastam, hogy miután elköltözöl a családi házból, és meglátogatod a szüleidet, az anyukád annyi kajába csomagolt szeretetet akar veled bepótoltatni, ahány napot távol maradtál. És nekem általában hónapokat kellene 1-2 nap alatt bepótolnom.
Az év vége különösen veszélyes.
Mire oda kerülünk, hogy a karácsonyfát is feldíszítette és a helyére lopta az a fránya angyal, és az ajándékok is bekerülnek a fa alá, addig az összes fizikai és mentális energiánkat feléljük. Utána már nagyon nehéz nemet mondani a rendkívül finom mákos kalácsra, vagy a második adag rántott húsra, a nyolcadik töltött káposztára.
A nemet mondáshoz rengeteg lelki energia kellene, és ilyenkor pontosan az nincs. Ha nincs előttem és nem lengi be az illata az egész házat, akkor könnyebben megállom. Vagy ha folyton mantrázom magamnak, hogy ne zabálj Robi, ne zabálj Robi, ne zabálj Robi! De abba is belefárad egy idő után az esendő fiú gyomra.
És pikk-pakk felugrik két-három nap alatt négy-öt kiló. A rekord 8 kiló volt egy hét alatt, igaz, azt nem az anyai szeretetnek köszönhettem, hanem egy németországi kirándulásnak, ahol az elején csak 1 grill csirkecombot tudtam együltömbe elfogyasztani, a végére viszont sikerült egy egész csirkét. Mondjuk azért kellett hozzá a majonézes krumpli is, csak hogy jobban csússzon.
Szóval így állok én a kilókkal. Könnyen jönnek. Nehezen mennek. Amit 2-3 nap alatt felszedek, attól nagyjából félév alatt szabadulok meg. A húsvét és a karácsony hatalmas károkat tudnak okozni.
Most a négy kiló mellé egy extra térdsérülést is kaptam. Ami igazából egy cipő szakadással kezdődött még októberben, amikor a jobb cipőm külső oldalán talp és a felső rész között megjelent egy fél milliméteres rés. Mintha egy penge vágta volna el. Nem tűnt vészesnek. Gondoltam, addig, amíg az új cipő megérkezik, tudok még benne futni.
Rosszul gondoltam. Épp annyira kellett ellent tartanom a kis szakadásnak, hogy a jobb lábam belső fele a térd környékén elkezdett fájni. Vagy inkább fájdogálni. Főleg akkor, ha nem melegítettem be rendesen és utána nem nyújtottam le rendesen. Sajnos hidegben mind a kettő elő szokott fordulni.
Szóval fájdogált.
De annyira nem fájt, hogy leálljak. Időnként belenyilalt. De ha megmasszíroztam és bekentem lóbalzsammal, akkor elmúlt. Aztán novemberben a fájdalom teljesen kimaradt.
Decemberben ismét előjött, főleg hegyről lefelé futásoknál éreztem, hogy nem komfortos, úgyhogy egy idő után igyekeztem olyan terepet találni, ahol nem kell hegyről lefelé futni. De akkor sem álltam le, akkor se vettem komolyan.
Az ünnepekkor ajándékba felszedett plusz 4-5 kiló viszont már egy akkora plusz terhet jelentett, amit már szegény térdem nem tudott figyelmen kívül hagyni.
Főleg, hogy a két ünnep között kevesebbet futottam, és úgy volt, hogy ha lejárnak, akkor kicsit megtolom.
Az első három futást még tűrte, de a heti negyediknél már feladta, és szombat éjjel úgy döntött, hogy bedagad. Én meg vasárnap reggel azon gondolkoztam, hogy mivel tudom ezt vasárnap estig annyira rendberakni, hogy a hétvégi hosszú futást este le tudjam futni. Aztán kiderült, hogy semmivel.
Szóval írtam az edzőmnek, és töredelmesen bevallottam bűneimet, s miután egy napot pihentettem, hétfőn Zsoltnak, a csodamasszőrnek is megmutattam. De csak azért, hogy kicsit sajnáljon. Viszont ő simán félreértette, és miután az inakat megvájkálta, még meg is köpülte szerencsétlen térdem.
Ami szépen gyógyult. Legalábbis szerintem. De épp szövegírás közben az edzőm rákérdezett, hogy van a térdem. És miután elmondtam, hogy még nem tudom rendesen hátra hajlítani a lábam, azt mondta, hogy szerinte
ez nem csak egy egyszerű túlterhelés.
Most tiszta ideg vagyok. Fogalmam sincs, hogy hogy hozzam ki pozitívba ezt a sztorit. Úgyhogy nem fogom most pozitívba kihozni.
De remélem, hogy lesz még folytatása a futóblognak. Szorítsatok.
