Fotó: Gál Barna
Fehéregyházán, mikor az országúton utazunk Segesvár irányába, a híd mellett áll egy kék tábla Sapartoc felirattal. Egy kicsi patakot jelöl az írás, ami egy eldugott, erdőktől körülölelt völgybe visz téged. Ott, a nemzeti és vallási szempontból is sokszínű marosszéki falucskába, Sárpatakra, ahol beszélgetőtársam, Simó Margit néni is született 1928-ban. Az erősen akaratos leány erőst ragaszkodik őseihez, „mindig az öregeken fütyögött”, nagyszülei nevelték fel. Csekefalva legidősebb asszonya ide házasodott, férje huszárként került orosz hadifogságba.
– A régi, szép falu aztán, a Ceaușescu időszakban teljesen megsemmisült, ha lehet így mondani. Korábban három temploma volt, a románokkal úgy éltünk, mint a testvérekkel, egyetértésben Sárpatakon. Szüleim korán megkülönböztek egymástól, édesapám kirúgott a hámból, édesanyám erősen munkás fehérnép volt, rövid özvegység után ment újra férjhez. Én most is megsiratom a nagyszüleimet, mellettük nőttem fel, mindig a régi szövegeket hallgattam, fütyögtem az öregeken – kezdi a beszélgetést Margit néni. Én a konyhaasztalnál üldögélek, ő a kályha mellett foglal helyet. A falon családi kép segíti az emlékezést, rózsafüzér hever előttem, árulkodva Margit néni vallásáról.
Egy amerikás életben vagyunk, anyósa fiútestvérei Amerikában maradtak, így a lányra szállt a bennvaló. Bár életének nagyobbik része ide, Csekefalvára köti a falu egyik legidősebb asszonyát, kicsit visszakanyarodunk az első húsz évre.
Élet Dél-Erdélyben
Margit néni a sárpataki magyar felekezeti iskola diákja volt, gyermekkori emlékeit szívesen osztja meg velem. Büszkén vállalta életében magyarságát és vallását, ez nagyban meghatározta világnézetét is.
– Mindenki jól beszélt románul a faluban, nagyanyám mindig azzal vett elő, hogy miért nem tanulok meg én is. Akkor azzal jöttem, hogy miért nem tanulnak meg ők magyarul? Mutuj voltam életemben, ezt nem tagadom, ami az enyém, azt nem engedem. Ugye, nagyobbacska koromban vette vissza Magyarország Észak-Erdélyt, mi pedig közel laktunk a határhoz, ebből az időből sok emlékem van. A legénység el volt húzódva a faluból, elmenekültek Magyarországra. Először a románok féltek a magyaroktól, szegények elhúzódtak a szászkézdi erdőbe, a búniak Zsákod felé. Aztán nem jöttek a magyarok. Akkor változott egyet, a magyarok kezdtek el félni, megjelentek a vasgárdisták, elkezdtek szervezkedni, erősen feszült volt a helyzet. Volt nálunk egy román nemzetiségű magyar tanító, ő csendesítette az erőszakosabbakat – emlékszik vissza a háború eleji állapotokra beszélgetőtársam.
A sokszínű, példás együttélésről nevezetes településre a háború félelmet hozott. Ezenkívül nehéz volt a megélhetés, szegénység jellemezte ezt az időszakot. A cukorhiánynak köszönhetően felütötte a fejét a viszketegség nevű betegség, ami a csúnya kiütésekről volt ismeretes. Gyakran átjártak a helyi gyermekek a szász falvakba pityókát szedni, Szászkézd és Vulkány ősszel munkát adott nekik.
„Most is megsiratom őket”
Kicsi korában beleszokott a kemény kétkezi munkákba, arról volt híres, hogy olyan buglyákat rakott, mint a tojás. Mivel szülei korán elváltak, az öregek vették gondoskodtak róla, náluk pedig dolgozni kellett.
– Nagyapám már az elején ellenezte a szüleim házasságát, valamit tudhatott. Ő is kicsi korában maradt szülők nélkül, tudta, ha nem állsz ki az igazadért, akkor a világ eltipor.
