Azt hiszem, amikor egy írótól kérdezik, hogy mit olvas, és mit ajánl, akkor valami olyasmit várnak, mintha egy séftől kérdeznék, nem? Én itt is derekasan bevallom – mintha valami bűn lenne –, hogy nem egy bölcsész-olvasó vagyok. Nem érzek semmiféle felelősséget, hogy tartanom kéne a lépést mindennel és mindenkivel, soha nem is éreztem, nem is lehet.
Talán annyi a közös bennem és egy séfben, hogy amikor utazom, bemegyek legalább egy könyvesboltba, és megveszem legalább egy kortárs, abban az országban született szépirodalmi szerző könyvét, amit még lehetőleg ott helyben, vagy útközben elolvasok. Azon túl nagyon asszociatív, ad hoc, impulzív olvasó vagyok. Tavaly például úgy alakult, hogy csak világirodalmi kortárs női szerzők könyvét olvastam – nem volt benne semmi politikai, utólag vettem észre.
MINTHA EGY IDŐK ELŐTTI VAGY IDŐK UTÁNI NYELVEN BESZÉLNÉK
Olvasok olyan könyveket, amelyekre filmekben, podcastekban utalnak, amikkel kiállításokon találkozom, olvasok filozófiát, lapozok építészeti és képzőművészeti albumokat, magazinokat, verseket, esszéket, rövidprózát, amiket mások posztolnak, de most Jón Kalman Stefánsson izlandi költő és író 2019-ben magyarul a Jelenkornál megjelent Menny és pokol trilógiáját ajánlom.
Eredeti nyelven 2011-ben jelent meg, magyarra Egyed Veronika fordította, aki olyan további kortárs izlandi szerzőket fordított magyarra, mint Sjón és Árni Þórarinsson. Nincs különösebb izlandi irodalom iránti rajongásom, nagyon random volt az is, ahogy a kezembe került a könyv, de vissza-visszatér.
Úgy vagyok vele, mint egy autóbaleset, amiről nem tudom levenni a tekintetem: amely hasonlatban a katasztrófa az, hogy én olvasom a hosszú, nehéz és részletes leírásokat a hóviharokról, amelyben a csípős hideg víz mélyre megy a bőr alá, amelyben a halál lassan és intenzíven jön, amelyben halál lassan és intenzíven megy el. Amely hasonlatban a katasztrófa az, amilyen függőséget, nyomot okoznak ezek. Az utolsó pillanatokat érzékelni kéjes életörömmel tölt el.
GYŐRFI KATA: KÉSŐI PÁSZTA
Amikor a második kötetet, Az angyalok bánatát olvasom, azt a tapasztalatomat igazolja vissza, hogy az életem nem végtelen, s ha adok is magamnak alkalmat átaludni egy évet, például, ugyanarra a tapasztalatra térek vissza: egy kis hangya vagyok a hidegben vagy a melegben, a legtöbb esemény az életemben véletlen, és bár néha az ember hiszi azt, hogy ő irányítja, irányítania kell, sőt semmi mást nem hihet, csak hogy irányíthatja az életét – a nap végén semmit nem tehet. Ha szélsőséges körülmények között tartjuk magunkat, mindig ébren és figyelemmel arra, amik mi vagyunk, amit mi akarunk – a nap végén egy valamit tehetünk.
Még soha nem írtam könyvajánlót, csak annyit akarok mondani, hogy a művészet és a természet csak szép figyelemelterelés a múlandóságról, amely terelés végsoron csak a múlandóságra irányul. És ennél értelmesebb dolgokkal nem is tölthetnénk ezt a pár évtizedet itt ebben a rothadó hangyatestben.
