fotó: Dávid Anna Júlia
A város lehet egy találkozás egy régi ismerőssel, aki megkérdezi, hogy: – Hazajöttél?
A város lehet egy iskola, egy tanító, egy tanár. A város lehet az a hely, ahol a betűkkel ismerkedsz, melyekből később világot teremtesz. A város lehet az idő, amikor először, a borítékot gondosan lenyálazva, a címzést gyöngybetűkkel írva küldted el egy versed.
A város az érzések, amelyekkel azóta is küzdesz: az első mély szorongások, a megfelelési vágyak, szerelmek, elengedések, majd újrakapcsolódások. Megannyi kísérlet arra, hogy lehetsz Itt az ottal.
LÉGY UDVARHELYI NAGYKÖVET!
A Tourinfo iroda idén indított programjával olyan székelyudvarhelyről elszármazott embereket keres, akik vállalnák, hogy Székelyudvarhely értékeit, turizmusát népszerűsítik a nagyvilágban, ezáltal is támogatva a helyi vállalkozásokat.
Ilyen például Farkas Wellmann Éva mellett Katona László színész és Botházi Mária író, újságíró, mindketten szakmájuk és új otthonuk ismert, elismert személyei, akik erősen kötődnek szülővárosukhoz.
Farkas Wellmann Évát a Tourinfo iroda kérte fel arra, hogy Székelyudvarhely nagyköveteként vigye a város jóhírét a világban. Elvállalta, mert egyébként is ezt teszi.
Beszélgetésünk helyszíneként a Tamási Áron Gimnáziumot választotta, ahol középiskolásként csodálkozott rá alaposabban az irodalomra, Szakács István Péter magyartanár hatására. A Patkóban találkozunk, egy hajdani, de az is lehet, hogy majdani nyári napon. A padon ül, szőke haján, mosolyán átsüt a nap, miközben a mostani Refire mutat: – Másodiktól negyedikig Sándor Árpád tanító bácsi itt tanított, miután 8 éves koromban beköltöztünk Kányádból a városba.
„– Menjünk ki a gimihez! Nem tudom, miért, de oda húz most a szívem!” Míg elhaladunk Jézus árnyékában, és eldöcögünk a kockaköveken, az osztályfőnökéről mesél. Szakács István Péter nagy hatással volt rá, de nem csak. Osztályaiból sokan mentek később magyar szakra.
„Fertőző volt az, ahogy az irodalomról beszélt”
a most már nyugdíjas tanár. Ahogy Évát hallgatom, szinte megkívánom, bárcsak középiskolás lehetnék, és ő lenne a magyartanárom. Pedig igazán és őszintén, én sem panaszkodhatom!
– Nagyon-nagyon sok köze van ahhoz, hogy költő lettem, és nem azáltal, hogy belénk verte, hogy legyél ez vagy az, hanem olyan hangulatot tudott létrehozni az órákon. Látszott, hogy ő maga fanatikusan szereti az irodalmat! Úgy jött be órára, hogy – Képzeljétek, megjelent egy új könyv, már meg is rendeltem! Majd szólok, ha megjött és megmutatom! És mi láttuk, hogy egy élő ember hogy lelkesedik egy könyvért. (Akkor még nem is tudtuk elképzelni, hogy valaki a könyvet nem szeretheti, annyira belénk oltotta.)
A diákoknak, ha nincs ilyen jó irodalomtanáruk, akkor a szünet a legizgalmasabb dolog az iskolában. – A temető, mi ugye odajártunk, lyukasórákon ez nagyon adta magát – kezdi Éva a mondatát, át is fut az agyamon, hogy a gimisek tényleg kicsit furák voltak, de abbamarad a sztori, mert jön is a kapus bácsi, hogy beengedjen bennünket. Ekkor már az impozáns épület kapujában nézünk felfele, és érezzük nagyon kicsinek magunkat.
Bár jó magyartanáraink voltak, közös emlékünk mégsem a magyar irodalom iránti rajongás, hanem a szorongás, amit a latintanár váltott ki, amikor nekirúgta az ablaknak a katedrát – és azt mondta, hogy „– Előveszel egy lapot!” – emlékszik Éva.
– Akkor már készek voltunk, tudtuk, hogy 3-4 embernek annyi. A végére azonban nagyon „felfejlődtem” latinból, mert ismertem a görög és a római mitológiát. Egyszer – nem értem, honnan vettem a bátorságot –, kijavítottam valamelyik görög istennel kapcsolatban. Pár másodpercre megfagyott a levegő,
néztem, hogy fel fog pofozni.
Hát akkor mondja! – elmondtam, és utána bármikor, ha kellett a mitológia, csak mutatott rám. Cserébe 9,50 lett abban a félévben az átlagom, holott korábban az átmenőért küzdöttem. Érdekes, amikor néhány éve újra találkoztunk, az a rettegés, amit négy éven át éreztem, valahogy elillant, még közös képet is készítettünk.
Szakács tanár úr úgy fertőzte meg az irodalommal, hogy elindultak valamilyen szálon, és annak kapcsán előjött tíz könyv, szerző legalább, és neki mindenkiről volt egy sztorija. „Nem az volt, hogy fellélegzünk csengetéskor, hanem alig bírtuk befejezni”.
Ekkor már a folyosó végén, egy amfiteátrum-szerű teremben ülünk. „A mi időnkben tele voltak faliújságokkal a falak, volt keret, oda feltűzögettünk különféle szövegeket. Én kaptam üzenetet is azon a padon”, mutat előre Éva, miután a katedrától ösztönösen biztonságos távolságba, a terem harmadik és negyedik negyedének a találkozásához ült – ez a jó tanulók, de nem stréberek helye egyébként. Itt van az aranymetszéspont, ahol a tanár tekintete megáll.
Kiderül, hogy Annácska, aki most fotózni jött velünk, szintén ebbe az osztályba járt, és ugyancsak Szakács István Péter volt az osztályfőnöke, és ő is így lett „fertőzött”. Ma azonban egyikük sem ismer rá a teljesen felújított, kissé steril teremre, melyben csak egy árva „Flóra voltam” felirat árulkodik a préseltlemez padon arról, hogy az ember bármely korban vágyik arra, hogy maradandó nyomot hagyjon a világban. Még akkor is, ha csak itt járt.
– Szoktatok találkozni, megmutatod a könyveid a volt osztályfőnöködnek?
Persze, állandó kapcsolatban vagyunk. Nemrég voltam nála rendhagyó irodalomórán, a nyugdíjazása előtti egyik utolsó óráján. Egy portréfilmet forgattak rólam, és mindenképp szerettem volna, hogy ő benne legyen. Valahogy kibukott belőlem, hogy milyen jó volt, hogy nekem ő lehetett az osztályfőnököm meg a tanárom, és erre a diákok azt mondták, hogy ez teljesen jó, ők is tudják, hogy remek tanár, de tőlük most éppen elmegy, és ők még csak kilencedikesek.
Nem féltem én a gimit ma sem, másfél hónapja bejöttem, és olyan volt, mintha a saját közegemben lennék anno, semmi elszálltság vagy allűr. A beképzeltség megvolt, mint hír, de én ezt nem tapasztaltam.
Szakács megengedte a rendhagyó irodalom óra végén, hogy kérdezzenek a gyerekek, szinte reménytelenül hagyta el a kérdés a száját, de a kilencedikesek meglepően sokat kérdeztek: Hogy milyen volt indulni? Hogy indulnak a mai fiatalok? Szerintem volt egy-két diák, aki írt. Mindig kiderül, hogy van néhány.
– És mit válaszoltál?
Könnyebb is és nehezebb is. Akkor nem volt ilyen egyértelmű, hogy hol lehet jelentkezni a verseiddel, szövegeiddel. Folyton voltak az osztályunkban meghívottak. Ha jött egy szerző író-olvasótalálkozóra a városba, másnapra rögtön meghívta az iskolába. Manapság, ha meghívnak fellépés után a tanárok az iskolába, én is elmegyek.
– Mikor is írtad az első versed?
Én mindig írok első verseket. Ötödikben már voltak verseim, aztán tizenhat-tizenhét voltam, amikor azokat az első verseimet megírtam, amelyeket már én is versnek tekintettem, és meg is jelentek kötetben.
Kért Szakács órán ilyeneket, hogy írjunk epigrammát. És teljesen jó verseket írtak az osztálytársak, alig lehetett volna beléjük kötni. Sokszor adott olyan feladatot, hogy írjuk le valamiről a gondolatainkat esszészerűen, vagy írjunk egy szonettet.
És akkor látod, hogy milyen az, amikor alkotsz, létrehozol egy szöveget, és akinek van erre késztetése, azt megszólítja. Így egy introvertált ember is meg tud nyilvánulni. Szerintem engem is így tudott megszólítani. Például Fekete Vincének, akit szintén elhívott az osztályba, küldtem is úgy 3-4 verset, ő pedig válaszolt, hogy tök jók. Itt el is akadt a történet, nem tudtam, hogy ilyenkor újabb fordulók szoktak jönni.
Akkor indult újra, amikor felkerültem Kolozsvárra, s volt itt-ott néhány kisebb közlésem. Akkor megismerkedtem Orbán János Dénessel is, ő megnézte azokat a verseket, akkor még működött az Előretolt Helyőrség mint folyóirat, és mondta, hogy lehozza. Akkor már úgy gondoltam magamra, mint aki szokott írni.
Én három helyen indultam tulajdonképpen: az Előretolt Helyőrséggel párhuzamosan a Helikonban is megjelent nagyon hamar két versem, de már egy évvel korábban, még innen, Udvarhelyről küldtem a Látó műhelyének egy adag verset, mert akkoriban kezdték szerkeszteni a Hétfejű zsákmány antológiát, és valahogy összeszedték az egész országból azokat, akik írtak. Elsőéves koromban három helyen jelentem meg, és az már nagyon jónak számított.
Most pedig az a helyzet, hogy rengeteg dolog van, minden fenn van az interneten, bárhonnan elérhető. Nem kell papírt, borítékot venni és ezerszer meggondolni, mielőtt elküldöd az írásaid, hanem hirtelen felindulásból is elpöccintheted a szöveged egy szerkesztőségnek, kiadónak. Szerintem ilyen szempontból kicsit könnyebb. De nehéz amiatt, hogy többen indulnak, és hatalmas a zaj. Régen, ha száz új hang volt, most ezer van, és nagyon ügyesnek kell lenni.
Nagyon sok eredeti szerző is van, szerkesztőként is érdemes figyelmesnek lenni.
– Milyen érzés most a másik oldalon, a szerkesztői oldalon lenni a Bárka folyóiratnál?
Bár nem én vagyok a versszerkesztő, nekem is szoktak küldeni néha. Jobb szeretem viszont, ha egyszer a versszerkesztő kollégánál, Kiss Lászlónál jelentkezik a szerző a szöveggel, és ő elbírálja. Nekem egy kicsit nehéz ítéletet mondani a versek fölött, neki talán könnyebb, objektívebben lát, azért is, mert alapvetően prózaíró.
Mi lenne, ha Udvarhely vers lenne?
Udvarhely sok mindenre alkalmas, ilyen szempontból is. Azt hiszem, hogy olyan hosszúvers lenne, ami alapvetően szabadversnek indul, de aztán átcsap különböző formákba, és ott is megmutatja magát. Lenne benne némi pátosz is, mindenképpen. Némi romantika is, de alapvetően egy intellektuális vers.
És a gimi mint vers?
Szerintem humoros vers lenne, de nagy igényekkel. Míves vers, sok humorral.
Milyen a viszonyod most a várossal, hogy ennyi időt távol töltöttél? Van-e olyan dolog, amire rácsodálkoztál?
Mindig van, amire rácsodálkozni. Én nem vagyok az az elsiratós fajta, hogy a nagyállomásnál az Olt cuki volt régen, és most miért nem az van. Az nagyon tetszik, hogy mindig fejlődik, változik a város. Az utcák virágosak, a sétatér gyerekkoromban nem volt ennyire szép, teljesen más, mint régen, amikor ki volt száradva a fű, sötét volt.
Most tele van élettel, a kissé baljósból kimondottan kedves hellyé vált. Békéscsabán is követem, hogy mi történik itthon. Van, amikor én szólok a szüleimnek, hogy vigyázzanak, mert ez vagy az az utca le van zárva. Látom a mai várost és látom a 11 évvel ezelőtti várost is, amilyen akkor volt, amikor 2011 februárjában a szerelem elvitt Békéscsabára.
A szerelem nem tudott volna idejönni, Erdélybe?
De, a szerelem is akart idejönni, képzeld el, csak az volt, hogy kinézett magának egy állást Sepsiszentgyörgyön, de nem kapta meg. Már az adminisztratív lépések is folyamatban voltak az áttelepedéshez, de nem jött össze. Én pedig akkoriban épp áthallgattam a Debreceni Egyetemre a doktori tanulmányok keretein belül, és így jött az ötlet, hogy legalább átmenetileg próbáljuk meg Magyarországon. És ottragadtunk.
Ha mérlegre kellene tennünk Békéscsabát és Udvarhelyt, akkor mi billentené Békéscsaba, és mi Udvarhely felé a mérleget?
Érdekes módon nálam egyensúlyban van a kettő. Udvarhely serpenyőjében a kulturális és gyermekkori emlékek kombója húz, az emberek közvetlensége, Csabán a levegős, nagy terek, a tisztaság,– mondjuk, Udvarhely is tiszta –, a jól szervezettség. Az emberek nagyon becsületesek, bár kicsit távolságtartóbbak, kevésbé barátságosak, mint errefelé. Ha elveszítesz valamit, ők megfeszülnek, hogy visszaadják.
Csabán nagyon sokan bicikliznek, és ott nem számít extrém sportnak, benne van a kultúrában. A lányom két hónapig lezáratlanul hagyta mindenütt a biciklijét. Ő is mindenhová azzal jár, nekem ettől frászom van, ő meg nem érti, hogy miért, hisz bicikliutak vannak, biztonságos. Csak bennem még mindig az van, hogy biciklizni a városban veszélyes.
Nekünk, akik a kilencvenes évek előtt születtünk, még egy tudatosan és megalapozottan felépített identitástudatunk volt: kisebbségi magyarok vagyunk Romániában, akik nem adják fel, ez a rövidített verzió jut eszembe most. Változott-e valami benned most, hogy többségi lettél?
Nem jelentős a különbség, mert én már harminc felett voltam, amikor áttelepültem. Ilyenkor már nem akar az ember mindenáron megfelelni valami újnak, nem változik olyan könnyen a személyisége. Emiatt az elején kicsit nehéz is volt, amikor ilyenekkel szembesültem, hogy összecsapják a tenyerüket: „Jaj, azt mondtad, hogy örvendek!”. Mire én: „Miért, mi a baj ezzel, hogy örvendek?” „Mi azt szoktuk mondani, hogy örülök”. Ehhez képest szegény páromnak meg kellett tanulnia mellettem egy új nyelvet, amikor elővettem a lapítót és elküldtem murokért. De megtanulta, elfogadta, megszokta, hogy én így használom.
Az átköltözésem azt az érdekes felszabadulást okozta, hogy a hivatalokban nem egy másik nyelvet kell használni, a legszemélyesebb adataiddal kitölteni egy idegen nyelvű űrlapot, hanem mindent értek, minden magyarul van. Itthon is megtanultam, meg tudtam csinálni, mégis mindig volt bennem egy szorongás, amikor ügyet kellett intézni. Az elején Magyarországon is. Még bankkártyát igényelni is elhívtam a párom. Ő csodálkozott, hogy miért hívom. Mikor kijöttünk, én csaptam össze a kezem, hogy milyen kedvesek voltak, akartak segíteni, mindent el tudtunk intézni egyszerre, és nem küldtek el még öt helyre, hogy fénymásoltassunk. Ő meg csak nevetett rajtam.
Azt vettem észre, hogy a hivatalnokok igyekeznek, hogy megkönnyítsék a folyamatot, míg itthon, ha Csíkba kellett menni „intézkedni”, akkor jó eséllyel nem az első volt az utolsó utad is az ügyben. Az itteni kortársaimat megkérdeztem, és mai napig rettegve mennek a hivatalokba. Például a jogosítványom érvényességének meghosszabbításakor Magyarországon csak a háziorvos vizsgált meg, kértek egy véreredményt, aztán a kormányablaknál mindent elintéztek. Amikor az útlevelet csináltattuk, lefényképeztek, kitöltöttük az űrlapot és pár nap múlva csengettek, és a nyitott ablakon keresztül benyújtották a borítékot. Még a szemem is megtelt könnyel, hogy ez ilyen egyszerű volt.
Az is inkább országos jelentőségű különbség, hogy a közlekedés követhetőbb, érthetőbb Csabán, ahogy az is, hogy mindennek van gazdája, például egy tehetséges képzőművész előre tudhatja, hová, kihez kell fordulnia, hogy haladjon a pályáján. Ha itt megjelenik egy tehetséges irodalmár, akkor neki hová kell fordulni?
Miért vállaltad el a nagykövetséget?
Amikor felkértek a nagykövetségre, azért mondtam rögtön igent, mert amúgy is végzem ezt a feladatot. Udvarhely nekem továbbra is fontos, ezért próbálok embereket ide irányítani, felhívni rá a figyelmet, hogy milyen jó hely. Nemcsak a történelmi emlékekre, hanem arra, hogy milyen különleges hangulata van.
Ha bemész a bankba kártyát készíttetni, vagy a buszmegállóban találkozol valakivel, és szóba kerül, hogy utaznának ide, mit mondanál neki?
Na, ez pont nem életszerű. Erről beszéltem, amikor azt mondtam, hogy ott zárkózottabbak az emberek. Itthon ezek a beszélgetések simán előfordulnak, ott inkább csak baráti társaságokban, ismerősök között. Nemcsak a Jézus szíve kápolnát, a Kossuth utcát, a Főteret érdemes megnézni, hanem egy várost úgy lehet megismerni, ha belélegzed. Érdemes megtapasztalni, hogy itt nagyon barátságosak, kedvesek az emberek, bárkihez fordulsz, megpróbálnak segíteni.
Gyönyörű és változik, fejlődik a város. A Mini Erdély Parkban meg lehet nézni kicsiben azt, amit Erdélyben, Romániában nagyban is érdemes. A Szejke nagyon kedves a szívemnek a gyerekkori emlékek miatt és amiatt is, hogy nagyon szerettem ott úszni, ami miatt most kicsit szomorú vagyok, mert most nem lehet. Biztos, hogy ti belülről másképp látjátok, de nekem ez az élményem, hogy mindig fejlődik, változik.
A lányod hogy viszonyul a helyhez, mi az, amit át tudsz adni belőle?
Ő itt született Udvarhelyen, én nem itt születtem. Nekem nagyobb történetem van itt, de neki lehet, hogy mélyebb. Ő erre büszke, mesél az iskolában is Udvarhelyről, megtalálja az erdélyieket Magyarországon is, és van közös témájuk, megbeszélik a helyi dolgokat. Van székely öntudata. Feltalálja magát Békéscsabán, nagyon szereti, de amikor hazajövünk, akkor már az úton sorolja, hogy ide meg ide fog elmenni. Nem úgy viselkedik, mint egy idegen, akit kalauzolni kell, hanem olyasvalakiként, aki itt ismerős, aki feltalálja magát. Vannak itt barátai, van például egy kis ovis barátja, aki most már nem is kicsi, nem is ovis, hanem gimis, akivel azóta is találkozik.
Nem kellett akkor erőltetni, hogy ismerd meg és szeresd.
Nem, ő nagyon szereti, rendszeresen járunk haza, és olyankor benne élünk a városban.
Melyek azok a helyek, amelyeket feltétlenül meglátogatsz, amikor hazajössz?
Például a Sétatéren majdnem mindig megfordulunk, de a Szejkére is szinte kivétel nélkül valahogy kijutok. Nagyon szeretem. Az is fontos, hogy mászkáljak egyet a központban.
A lányommal a Pizza 21 teázójába kell menni feltétlenül, ha el nem felejti.
Közben elindulunk a Sétatér felé, valahogy kijutunk a gimiből. Nevetünk azon, hogy mekkora kaland lenne, ha a kapus bácsi eltűnne, és ki kellene valahogy magunktól jutnunk. „You can check out any time you like, But you can never leave!” jut eszébe egy Eagles-dal utolsó sora, melyre a ’90-es években és a 2000-esek elején minden bulin kellett lassúzni, a Hotel California. Erről pedig a szerelmek. Amiből volt bőven „Az is ide, a gimihez köt. Volt olyan, hogy Valentin-napon lehetett küldeni egymásnak leveleket, és mi küldtünk is. Egyszer a padomon is kaptam üzenetet, a fiatalember egy áthallgatós órán a helyemen ült, hagyott nekem üzeneteket, és célba értek”. Kiderült, hogy a szomszédom volt a szerelme. Rémlik is, hogy ültek a tömbház előtti padon.
Szóba kerül, hogy itthon az a jó még, hogy lehet politizálás nélkül is beszélgetni, és ha egy dologról nem egyezik a véleményed bárkiével, attól még nem skatulyáznak be, hogy akkor te a másik táborban vagy, nincs az, hogy ha valamiről ezt gondolod, akkor a többi témáról is kötelezően azt kell gondolnod, amit a kékek vagy a pirosak gondolnak.
– Számodra milyen a város hangulata, levegője?
Nekem nagyon benne van az érzelmi szál, Udvarhely az élettörténetem is egyben. Mindig kíváncsi vagyok a sztorikra is. Ha egy idegen városban sétálok az ottani ismerősömmel, akkor mindig kérem, hogy „Mondd, ha érdekes dolog történt veled”. Akkor sokkal teljesebb lesz a megismerés. Békéscsabát is akkor fogom igazán ismerni, amikor tudom, hogy kivel mi történt bizonyos helyeken, miért volt fontos neki bizonyos hely. Nehéz Udvarhelyről csupán egy-két kedves helyet kiemelni. Az, hogy sétálgatsz az utcákon, találkozol emberekkel, akikkel gyerekkorodban is találkoztál, az valami hihetetlenül megerősítő a léleknek.
Most is találkoztam két ismerőssel, akik megkérdezték: – Itthon vagy? Én mondtam, hogy itthon. És ebben benne van az is, hogy jól vagyok.
