Mint Orbán Balázs. És ha szülinapom lenne, elénekelnénk a Boldog születésnapot meg az Ez a nap más, mint a többi-t, kifújnám a tortán a 190 szál gyertyát, utána pedig táncolnánk.
Ezt mondta a kilencéves nagylányom, miközben hazafele sétáltunk vasárnap az Orbán Balázs ünnepségről. Hogy egész jó volt, csak egy kicsit fura, mert nem köszöntöttük fel a Boldog születésnapot dallal Orbán Balázst, és nem is beszéltek túl sokat róla.
A dekoráció jó volt. De elmesélhették volna például mindazt, amit a Corvina könyvesbolt kirakatában láttunk: hogy könyveket írt, utazó volt, és arra áldozta a pénzét, az idejét és az erejét, hogy megörökítse nekünk a Székelyföldet. Meg a lányom félig-szülőföldjét, Tordát és környékét.
Mindent leírt és lefényképezett, amit tudott, pedig nem volt okostelefonja, csak szekéren utazhatott, akkora fényképezőgépével, mint a szekér maga. Az életét arra áldozta, hogy a székelyeket segítse, még a birtokát is eladományozta.
Szóval a lányom is ilyen ember szeretne lenni. Ha sikerül, lehet neki is szobra a szoborparkban. Mert egyszer fagyizás közben azt is megkérdezte: Anya, az Emlékezés Parkjában miért nincsenek nők? Rájuk nem emlékezünk? Megakadt a fagyi a torkomon.
Nem csak a lányom, hanem székelyman is ilyen ember szeretne lenni.
A bácsi is ilyen ember szeretne lenni.
A nénik ilyen emberbe akartak szerelmesek lenni, mert akkor, amikor ők kislányok voltak, még fel sem tevődött, hogy lányoknak is szabad a legnagyobb székelynek lenni.
Vagy ilyen gyereket és unokát akartak nevelni.
Aki meri vezetni a székelyeket.
És el meri mondani nekik, hogy a legnagyobb székelynek a térdéig se érünk.
De van még remény, hogy akik ma térdig érnek, azok nagyobbra nőnek.
Kihívják az ellenséget a hóra, és kitűzik Székelyföld zászlaját rá.
Hadd lobogjon.
