Dedikálom ezt az anyagot mindazoknak, akik naponta buszoznak, iskolába, munkába.
Most januárban úgy adódott, hogy autó nélkül maradtunk, tíz év után először. Az egyik autónkat nem műszakiztattuk le, mert sokba került volna, s rendeltünk egy másikat helyette, az pedig úgy volt, hogy bármelyik pillanatban jöhetett. A másik autónk szilveszter éjszakáján lefeküdt, eltörött a torziós rugója. Egy hétig nem dolgoztak a szerelőink, aztán egy hétig vártuk az alkatrészt, ami nem jött, akkor megrendeltük máshol az alkatrészt, s még vártunk rá szinte két hetet, mert ünnepek is voltak, meg minden, végül január 29-én lett meg az autónk, pontosan egy nappal azelőtt, hogy édesapám meghalt. Ejsze érezte, hogy szükségünk lesz rá.
Több barátunk, ismerősünk, szomszédunk ajánlotta fel az egy hónap alatt, hogy ad kölcsön autót, de megköszöntük nekik a szíves felajánlást, és éltünk azzal a lehetőséggel, hogy, ha nem is hosszú időszakra, de kipróbálhatjuk, milyen autó nélkül élni. Sokat buszoztunk. Érdekes volt.
Ha nem kellene három gyereket vinnem naponta a városba, és szétszórnom őket a város különböző pontjain, valószínűleg szívesebben buszoznék, mint autóznék be a városba. Mikor terepre kell mennem fotózni, az más kategória, azt nem lehet autó nélkül, de naponta munkába bejárni sokkal nyugisabb busszal. És fotózni is lehet közben, nem úgy, mint az autóban. Sajnos, csak az utolsó napokban jöttem rá, hogy jó lenne fotózni, de akkor nagyon. Be is vadultam, három nap alatt közel ezerötszáz képet lőttem a telefonommal, ezekből válogattuk ki az asszonnyal az alábbi két tucatot. Nincs semmi különös mondanivalójuk ezeknek a képeknek, csak esztétikai alapon válogattuk őket. Ilyen a világ a buszból. Ilyen a reggeli város a párás ablakon át.
Volt egy érdekes történetem, a legizgalmasabb. Egyik délben, mikor vásárolni indultam, észrevettem, hogy nincs meg a pénztárcám. Mindenütt kerestem, sehol nem volt, egyértelmű volt, hogy elhagytam. Benne szinte egyhavi fizetésem, az autó javításának és az alkatrésznek az ára. És az összes iratom. Hú! Vagy a buszon eshetett ki, vagy a buszmegállótól a cégig valahol.
Hívtam a busztársaságot, ott megadták az állomáson lévő irodájuk számát, ott megadták annak az embernek a számát, aki tudja, hogy ki volt a sofőr. Nem adta meg a sofőr számát, megígérte, hogy utána érdeklődik, s visszahív. Időközben végigszaladtam a Kossuthon, belekukkantottam az összes kukába, hogy legalább az irataimat szerezzem vissza, ha a pénzem nem is. De nem volt sehol a pénztárcám. Visszamentem a céghez, s vártam. Egyszer csak hívott az ember, hogy megvan a pénztárcám.
Délben, mikor felültem a hazafelé menő buszra, kezembe adta a sofőr a pénztárcámat. Nagyon jó érzés volt. Akartam adni neki, s a takarító srácnak, aki megtalálta, egy százast ajándékba, de azt mondta, hogy ők közszolgálati emberek, és tilos elfogadniuk akármit is. Hiába erősködtem, nem vette el a pénzt. Ilyen is csak Udvarhelyen van. Merek fogadni, hogy egy nagyvárosban nem is kaptam volna vissza a pénztárcámat. Ezért szeretek Udvarhelyen élni. Mit mondhatok? Köszönöm! Köszönöm a busztársaságnak, a sofőrnek, a takarítónak, és utastársaimnak. Köszönöm! Jó volt veletek buszozni egy hónapig.
