Az udvarhelyi akcióhős és a kivégzett Vasszékely esete a románokkal

Mi volt itt Trianon előtt? Belecsöppentünk egy történelmi sétába, Udvarhely kellős közepén.

Egy kis szerencsével, jókor, jó helyen csöppentem bele a Tourinfo iroda Trianon napjára időzített sétájába, amelyet Péter Ildikó és Orbán Melinda szerveztek egy maréknyi hallgatóságnak, a város jelenlegi vezetőinek. Felevenítettük, ahogyan bevonult a román hadsereg, a feldúlt vásárteret, megismerhettük a város akkori hősét, és azt is megtudtuk, mi lett az eredeti Vasszékely-szoborral.

A Trianont megelőző események mellett bemutattak egy új kütyüt is, ami a járvány idején különösen hasznos lehet az idegenvezetésben, és egy viszonylag új, telefonos applikációt, amely három nyelven mesél a turistáknak a helyi látványosságokról.

A gyülekező közvetlenül a megemlékezés után volt, 18 órakor a milleniumi oszlopnál, itt csíptem el őket, és nyomban kaptam én is egy nyakba akasztható jelvevőt, amihez a fülhallgatót csatlakoztatva tisztán hallottam sétavezetőnk, Ildikó hangját, még ha suttogva is beszélt.

A történeteket pontosan úgy adjuk vissza, ahogyan azokat tőle hallottuk.

1920. június 4-e pont egy olyan nap volt, mint a többi,

semmi különleges nem történt, többnyire később tudták meg a román lapokból, hogy impériumváltás történt. Nem is nagyon tudtak románul az udvarhelyiek, de közszájon forgott, már románok is elég sokan dolgoztak a közigazgatásban.

Elég lehangoló lehetett 1918-ban a városkép, mindenhol a háború nyomai: kiégett épületek, elhagyott házak, amiket 1916 után másodjára kellett volna elhagyniuk, vagy fogadniuk kellett a román csapatokat az udvarhelyieknek.

Van is egy kép a főtérről, amikor 1916-ban bejött a román hadsereg, és feldúlták a főteret, felgyújtották az árusszíneket.

Akit nem lehet megkerülni ebben a történetben az Paál Árpád főjegyző, aki 1916-ban a menekülést és később, 1917 tavaszán a visszarendezést is vezette, majd a spanyolnáthával meg az árvízzel is meg kellett birkóznia.

Igazi akcióhős volt,

gyakorlatilag mindent ez a 38 éves vármegyei tisztviselő koordinált, akiből nagyon rövid idő alatt a Nemzeti Bizottság elnöke lesz (1918 októberében megbízzák a szervezéssel, az utolsó vármegyei gyűlésen), majd a lakosság nyomására alispánnak is kinevezik.

Első dolga az volt, hogy 1918 novemberében a román királyi hadsereg bejövetele előtt gondoskodott az osztrák-magyar impérium alatt felgyűlt hadivagyon szétosztásáról a rászorulók között, aminek következtében a román hadsereg üres raktárakat talált.

Csík felől törnek be 1918. december 6-án, és Udvarhely az egyetlen olyan város, ahol megállapodást tudnak kötni Paál Árpád  tábornokkal, a behatolás feltételeiről: ne fosszák ki a lakosságot, a középületeket, iskolákat ne bántsák. A román katonáknak is érdekük, mert innen mennek tovább Erdély többi városába, és attól tartanak, hogy egy színmagyar városban, mint Udvarhely, atrocitásokra kerülhet sor.

Az új kütyüvel a sétavezető akár menet közben is tud mutogatni, magyarázni, és nem is reked be a hangja.

1918 viszonylag csendesen zárul le, a helyi napilapot, a Székely Közéletet cenzúrázzák, a magyar lapokat elégetik a Vármegyeháza (jelenleg városháza) udvarán, azonban a köztisztviselők nagy része még mindig a magyar kormányhoz tartozik, amely előre kifizette két havi bérüket – később ezt a román állam elveszi. 1919 januárjában a magyar eskü megerősítését kéri tőlük Paál Árpád, amely akkor is érvényes maradna, hogyha megvalósulna az általa megálmodott Székely Köztársaság.

Az impériumváltáskor leverték a magyar fennhatóságot jelző országcímert.

Ezek fényében érthető, hogy a román hatóságok számára az hoz megnyugvást, ha egy ilyen véleményvezér nincs a tömegek élén. Még nem viszik el, házi őrizetbe kerül, később többször halálra ítélik, de mindig megússza. A magyarokat a közigazgatásból lassan kiszorítják, 1919. január 13-án megérkezik a román alispán, a magyart (Válentsik Ferencet) kivezetik az épületből. Szolidaritásból ezres létszámú tömeg gyűl össze, de hamar szétoszlatják. A köztisztviselők közül sokan nem hajlandóak letenni a román esküt, sokukat letartóztatják, zaklatják. Akik nem mentek el Magyarországra, azok 1919 folyamán csak beadják a derekukat.

Nem kell rohanni az idegenvezető után, nem maradunk le semmiről.

A vásárteret mégsem kerülik el teljesen az atrocitások, mert a fizetőeszköz még a korona, a románoknak lejük van, és a kereskedők nem fogadják el a pénzüket. Ezért feldúlják a teret, a kofák hónapokig nem jönnek ki és közélelmezési gondot okoznak a városban.

A legnagyobb botrány mégsem itt, hanem a Patkóban történt.

1919-ben ugyanis elkezdődik a szimbolikus térfoglalás és egy szimbolikus kivégzésnek is szemtanúi lehettek az udvarhelyiek. Az 1917-ben fából faragott, vaspikkelyekkel borított eredeti Vasszékely szobrot veszik célba a román katonák. Az első dolguk az, hogy leszedik a plakettet, amin azt írta: „Ojtoznál, Volhynában és fenn a Doberdón ismer az ellenség és rettegi puskatusom”.

A pagodát is elbontották.

Ezután lefűrészelik a puskatust, és koporsót tesznek rá (később leveszik a gimis diákok, őket megfenyítik és felpofozzák). Végül ledöntik a szobrot, kettéfűrészelik, és szimbolikusan kivégzik (Orbán Árpád úgy tudja, hogy sortűzzel) a Vasszékelyt. „Engem falhoz állított ez a történet, olyan rosszul esett, pedig tudtam róla” – tette hozzá Ildikó.

Aztán 1920 júniusától minden megváltozik, egy új korszak kezdődik: a Kossuth utcai Budapest szállót ezentúl Bukarestnek hívják.

Ha többet szeretnél megtudni arról a korról, Ildikó ajánlja Bárdi Nándor Impériumváltás Székelyudvarhelyen című írását, illetve egy másik történésszel, Főcze Jánossal készült interjút, amelynek főhőse éppen hősünk, Paál Árpád. Többek között ezen írások alapján készült el a séta dokumentációja is.

Kattints a hozzászólások megjelenítéséhez

Korábbi képriportok