Hosszú sor a Horizont melletti Korall előtt. Főleg idősek. Arra várnak, hogy kifizethessék számláikat. Igyekezek tartani a távolságot, mégis van a kolléganőm által küldött képeken valami ijesztő.
Vajon tudatosítják, hogy ott és akkor veszélyben lehetnek? Tudják, hogy a számlákat fizethetnék otthonról is? Vagy a számla csak kifogás? – töprengtem, mielőtt elindultam a helyszínre.
Fotó: Pál Edit Éva
11 és 13 óra között az utca az időseké,
ilyenkor főleg ők kószálnak. A Bethlen negyedben a Kisköved utcai placcon többen is vannak. A cél mindig a Korall üzlet, ahol számlát fizetni is lehet, az élelmiszer- vagy a húsüzlet, esetleg a gyógyszertár, de valahogy útközben szinte mindig találkoznak egy-egy ismerőssel, szomszéddal, ilyenkor persze nem maradhat el egy kis beszélgetés.
A Tábor negyedben is megszokott látvány, ahogy két vagy három néni, bácsi épp arról traccsol, hogy mi és hol akciós, vagy meddig tart még ez a járvány. Érdekes, hogy amíg a sorban tartják a távolságot, ha ismerőssel vagy szomszéddal találkoznak, erről már többen megfeledkeznek, valamiért kevésbé tűnik potenciális fertőzőnek a szomszéd vagy a barát.
A legnagyobb élet a Szuper Horizont üzlet környékén van, válik egyértelművé, amikor megérkezek. Negyed egy körül szinte ugyanolyan hosszú sor kanyarog a Korall előtt, mint egy órája. Valamivel arrébb közös költséget is szinte ugyanannyian szeretnének fizetni, míg a gyógyszertár és az élelmiszerüzletek előtt alig állnak ketten-hárman. A tömbházak bejáratánál – főleg a padokon – idős férfiak és nők beszélgetnek. Amíg beállok a sorba, elcsípem két néni beszélgetését: azon töprengenek, hogyan mehetne fel az egyik a másikhoz, de rövid tanakodás után feladják, és abban maradnak, hogy felhívják egymást telefonon.
Nem is kell megszólítanom
a sorban előttem várakozót, megfordul magától, és rögtön úgy beszélgetünk, mintha már évek óta ismernénk egymást. Mindig ennyien vannak ebben az időpontban, mondja, sőt, van, hogy egész a Kelly Cuki oldaláig is elér a sor vége. Ő főleg a számlák és az élelmiszer miatt hagyja el otthonát, de ilyenkor még egy kicsit körbejár, sétál a környéken, mert bent a szobában már borzasztó.
A sor tizenkettő előtt is elért majdnem a Kelly Cuki oldaláig.
Fotó: Pál Edit Éva
A gyermekei biztosan kifizetnék az ő számláit is az interneten, ha megkérné rá őket, de gondolta, hogy ez egy jó alkalom lesz arra, hogy lejöjjön, és a levegőn legyen. De nem is a papírmunka és a kijárási tilalom a legrosszabb, panaszolja, hanem hogy nem lehet semmi biztosat tudni. „Csak már lenne vége, de az is lehet, soha nem lesz, vagy én azt már nem érem meg” – süti le a szemét
Oldalt egy újabb idős hölgy méregeti a sort mellettünk, előreengedem. Megköszöni, majd aggódva fordul hátra, azt
számolgatja, vajon bejutunk-e egy óráig.
A kérdés – hogy mi van akkor, ha kifutnak az időből a 65 év felettiek a hosszú sorok miatt – az egyik reggeli rádióműsorban is felmerült, „sok mindent kérdeztek, s feleltek, de pont erre nem tudtak semmit ők sem mondani”, meséli. Egyszerre akarta fizetni a számlákat, de a gáz késett, a „telefonja is lejárt”, így ma is kénytelen volt útnak indulni.
Fizetne ő interneten is, mert hallotta, hogy sokkal előnyösebb, de nem ért hozzá, a fia reggeltől estig dolgozik, nem akarja még ezzel is terhelni. Gondolt rá, hogy megpróbálja egyedül, de aztán jött a nagy kérdés: mivel? Bankkártyája nincs, magyarázza, miért áll itt.
Az üres nyilatkozatokat ő is, akárcsak az előző néni, vagy a gyermekeitől kapja, vagy a Korallban szerzi be. Amíg ezt részletezi, kutatni kezd a táskájában, erősen gondolkodik, majd enyhén a fejéhez csapja a tenyerét: otthon maradt az asztalon a kitöltött papír. „Mire megszokjuk ezt az egészet, hátha vége lesz”, mondja viccelődve.
Social distancing: néha összejön, néha nem.
Aztán elkomorodik, „kicsit nehéz”, sóhajtja, soha nem szeretett sokáig egy helyben ülni, de már egy hónapja csak akkor lehet a levegőn, ha kimegy a teraszra, számlát fizet vagy bevásárol. De hallotta, hogy már néhány országban enyhítenének a korlátozásokon, ez kicsit jobb kedvre deríti.
„Nem haladunk ma sem”,
hallom hátulról. Egy újabb néni érkezik, és szavait látszólag az előttem lévő nőhöz intézi, legalábbis ő felel vissza neki. Ezután együtt aggódnak amiatt, hogy vajon bejutnak-e 13 óra előtt.
Még ketten érkeznek, őket is előreengedem, a sor vége már enyhén visszakunkorodik. A távolságtartásról kezdünk el beszélgetni. Látták a tévében, hogy milyen fontos, s azt is, hogy milyen sokra büntetnek, ha nincs papír, „a nyugdíjból ki sem tudnám fizetni”, jegyzi meg egyikük. Ekkor az előttem álló néni is becsatlakozik a beszélgetésbe, a maszkokra tereli a témát. Van neki is, de nem hordja kint, majd felteszi, ha bemegy a boltba, különben nem érezné a friss levegőt. Érvel, de nem tűnik magabiztosnak. Egyikük arra panaszkodik, hogy ő sokkal többet tapogatja az arcát, ha hordja, folyton igazgatja, de megígérte a lányának, hogy viselni fogja.
Közeleg az egy óra,
alig van még pár perc addig, mégis bőven állunk az üzlet előtt, úgyhogy megint a sor a téma. Elmondják, hogy csak itt kell ilyen sokat várni, és csak abban az időszakban, amikor megérkeznek a számlák, máshol nem jellemző. A fiatalok is megértők, rendszerint előre engedik őket, de természetesen vannak kivételek.
Egyiküket a helyzet Ceaușescu idejére emlékezteti, amikor „reggel hatkor fagyoskodtak órákat egy liter tejért s egy negyed kenyérért”. „Aki azt megérte, annak van elég tapasztalata”, szól bele a mögötte álló.
12 óra 49 perc
Időközben feltűnik, hogy a környék megüresedett, a padokon nem ül már senki, az utcáról is eltűntek az álldogáló emberek, haza indulok.
Útközben azon gondolkodom, hogy ők a leginkább veszélyeztetett korcsoport, hát miért nem tudnak csak akkor kijárni, ha valóban elkerülhetetlen? Aztán eszembe jut az egyik néni a sorból, aki már sok-sok éve egyedül lakik, és esze ágában sem volt próbálkozni az online ügyintézéssel, mert „muszáj néha kijönnie a házból a levegőre”. Többen is emlegették ezt a levegő dolgot.
Valóban erről szólna?
Hiszen akkor fizethetnének online, és tehetnének rövid egészségügyi sétát a tömbház körül egyedül. Miért nem ezt választják? Talán mégsem a levegő a kulcs, hanem az emberi szó, a társaság, amit egy séta során nem kapnak meg.
Legtöbben nem tudnak nagy videochat-partykat tartani a barátokkal, mint mi. Legtöbben még azzal sem akarják zavarni a hozzátartozóikat, hogy megkérjék őket, hogy kifizessék a számláikat. Lényegesen kevesebb emberrel léphetnek kapcsolatba, mint a fiatalabbak.
Az Eurostat egy, az európai idősek életét kutató 2019-es kiadványában arról számol be, hogy 2017-ben a romániai 65 és 74 év közöttiek közel 70 százaléka még soha nem használt számítógépet. Biztosan vannak kivételek, akik boldogulnak az internet meg a Facebook világában, de nem ez a jellemző.
Vajon otthon is veszélyben lehetnek?
– merült fel bennem a kérdés. Mennyire lehet veszélyforrás az emberi szó, a jelenlét hiánya? Mit tehetnek ők, és mit tehetünk akár mi, fiatalabbak annak érdekében, hogy ez a korosztály is könnyebben átvészelhesse ezt az időszakot?
Válaszokért Telman Enikő szociális és mentálhigiénés szakemberhez, az Erdélyi Telefonos és Internetes Lelkisegély Szolgálat székelyudvarhelyi stábvezetőjéhez fordultam.
Mi is segíthetünk azzal, ha többször felhívjuk idős rokonunkat, ismerősünket, ha biztatjuk arra, hogy kommunikáljon a többi barátjával, szomszédjával is telefonon, ápolja így a kapcsolatait. Vagy ajánlunk programokat: mondjuk meséljünk egy filmről, énekesről, aki tetszene neki, és épp a napokban lesz a tévében, tanácsolta.
Sejtésem igazolják Enikő mondatai: akinek nincs lehetősége kimondani azt, ami benne van, aki nem tudja kisírni magát senkinek, annak valóban lehetnek problémái. Mélabús lesz, elkeseredik, eszébe jutnak a régi fájdalmai. Ha vannak gyerekei, de nem törődnek vele, még nehezebb ezt most feldolgozni. Hiszen most lenne a legnagyobb szüksége rájuk, máskor lemegy a piacra, találkozik és beszélget egy csomó emberrel, de most erre nincs lehetőség, legalábbis tanácsosabb, ha nem teszi.
Jobban tudnak most a sebek fájni, és ez veszélyes tud lenni. A szorongások, az aggodalmak fel tudnak erősödni, ezért jó, ha van egy személy, egy szolgálat, vagy valaki, akivel ezt ki tudja beszélni, és megnyugodhat. Fontos, hogy mindenkinek legyen lelki támasza. De jobb, ha most ezt inkább nem kint keresi, hanem telefonon, magyarázta.
