Ha azt mondom, hogy meredek fehér sziklák, zubogó patak, lengőhidak és mászófalak, cseppkőbarlangok, elsőre mire gondolsz?
Ez a látvány fogad az almási bejárat felől. A fotók a szerző és Rad Eneas személyes archívumából származnak.
Mert ez nem valami távoli, elérhetetlen célpont leírása. Udvarhelytől alig negyven percre van a Vargyas-szoros, a Persány-hegység legnagyobb karsztvidéke, amely a könnyed családi kirándulástól a panorámapiknikezésen át az extrémsportokig megannyi szabadidős lehetőség helyszíne lett az elmúlt években.
A híres Almási-barlangot is magába foglaló szurdokvölgy sokáig nem volt járható teljes hosszában, talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy gyermekkoromban, a kilencvenes években sem családi, sem osztálykirándulás nem vezetett engem oda. Emiatt teljesen kiesett a képből, ezért valamilyen másodlagos, harmadlagos látványosságnak képzeltem el a közbeszéd alapján. Nem is emlékszem, hogy bárkitől azt hallottam volna: de vagány, ezt meg kell nézned! Pedig mennyire, hogy meg!
Mire felfedeztem a Vargyas-szurdokot, bejártam már fél Romániát és fél Európát, ami viszonyítási alapnak végül is hasznos volt: így döbbentem rá, hogy az ország egyik kincsesládája van a szomszédunkban. S ha valamire jó volt a kovidjárvány meg a közösségi média, akkor az, hogy előtérbe hozta ezeket a belföldi célpontokat. Mert különben lehet, hogy éppen a közelségük, mindennapiságuk miatt nem tűnnek fel, miközben képesek vagyunk többszáz, többezer kilométert megtenni mások csodáiért.
Az egyik nagy barlang, a Lócsűr előtt. Lámpával érdemes bemászni és megcsodálni a cseppkőfalat, visszafelé pedig egy alagútban is mászkálhatunk.
Abban, hogy magunk is észrevegyük, értékeljük és élvezhessük a Vargyas patakának világát, a legnagyobb szerepet a hegyimentők és barlangászok vállalták, ezért is kerestem fel az udvarhelyi Rad Eneast – kinek csak neve görög, anyanyelve magyar –, hogy vezessen végig a szurdokon és az Orbán Balázs-barlangon a szezon nyitónapján, egy tökéletes május elsején, amelyen az egy éve átadott via ferratát is megmásztuk. Hadd lássuk, miért is emlegetik a világ közepeként az almásiak.
Eneas már fiatalkorában,
a hetvenes években belehabarodott a sziklák és barlangok világába. Azzal kezdődött, hogy egy jóbarátja elcsalta a Vargyas völgyébe (akkor még gyalog, Szeltersz felől), és annyira megtetszett neki, hogy tizenévesen, marosvásárhelyi tanulmányai alatt be is iratkozott az Azomureș alpinista klubhoz. Sokat jártak az Egyeskőre, a Kőközi-szorosba, a Tordai-hasadékba, vissza a Vargyas völgyébe, nem csak sziklamászni, hanem barlangászni is, mesélte.
A szorosban, valamikor 1977-78-ban. Jobbról: Simon Béla, középen Petres István és felesége, balról fent Eneas, előtte Petres Öcsi. (utószínezett fotó)
Aztán 1978-ban az udvarhelyiek összetársultak a balánbányaiakkal, és saját klubot is nyitottak, a Speo-Alpin Hășmaș Clubot, de rövidesen a csapat szétszéledt. Eneas például családot alapított, így szinte harminc év után tért vissza a Vargyas szikláihoz, miután a gyermekek felcserepedtek. A Szőcs Tibor vezette szentegyházi hegyimentőkhöz pedig 2020-ban csatlakozott, turistaszezonban szinte minden hétvégéjét itt tölti szolgálatban.
A vargyasi oldalon találkozunk vele, amit azért választottunk, mert bármilyen autóval megközelíthető egy keskeny, de sima aszfaltcsíknak köszönhetően, míg Homoródalmás felől még mindig köves, poros út vezet át az eléggé meredek dombon át – igaz, elég jól járható az is, és rövidebb egy félórával. Egy másik szempont, ami – főleg turistaszezonban – nem elhanyagolható, hogy a vargyasi bejáratnál bőven van parkolóhely az autóknak, bár ennek ára is van: minden autóra huszonöt lejt kell fizetnünk, míg az almási oldalon szűkösebb a hely, de ingyenes.
A vargyasi parkolótól egy 10-15 perces laza mezei séta vezet a szurdok alsó bejáratához, a Kőaljához, ahol a hegyimentők kuckóját (hivatalosan: elsősegélypontját) találjuk. Már a legelején kezdődnek az izgalmak: egy jó hosszú és magasan húzódó pallón kell átkelnünk a patak felett. Vigyáznunk kell magunkra és egymásra is, mert csak két-három embert bír el egyszerre, ráadásul lengése is van, és csak az egyik oldalán van korlát, amibe kapaszkodni lehet.
Alig érünk újra szárazföldet, máris válaszút előtt állunk. A táblák alapján két túra közül választhatunk: ha jobbra térünk (piros kör), hirtelen emelkedni kezd az ösvény és az erdőn keresztül vezet az almási oldal kilátójához, a Kőmezőre, ahová a via ferrata is. Habár magaslati perspektívát nyújt a sziklavölgyre, elkerüli a barlangokat, és a mászófal kezdőpontjához is vissza kellene ereszkednünk, így maradunk a patak menti ösvényen (kék kereszt), ami egyre kövesebbé és keskenyebbé válik.
Bármilyen sportcipővel járható, a balesetek, például a gyakori boka- és térdficam elkerülése miatt mégis ajánlott a magasabb szárú és recés talpú (túra)cipő. Érdemes ugyanakkor réteges öltözettel készülni, mert könnyen változhat az időjárás, a völgyben eleve hűvösebb van néhány fokkal, nem beszélve a barlangokról, ahol egy jó meleg polár és/vagy egy vízálló kabát is ajánlott.
Nem csak a 2011-ben kiépített pallók, hanem láncok is segítik a haladást egy-egy sziklás, de nem túl veszélyes helyen. Itt is kapóra jöhet a kovid alatt tökélyre fejlesztett távolságtartás, nehogy egymásra bucskázzunk egy-egy rossz lépés miatt. „Annak idején kicsit másképp volt”, mielőtt ennyire kiépítették volna, emlékezik vissza Eneas, veszélyes is volt átkelni, főleg áradáskor, mezítláb vagy gumicsizmában vették az akadályokat.
A sziklamászás sem volt annyira kézenfekvő és elérhető, mint napjainkban, amikor csak pénz kérdése, hogy hozzáférünk-e a legjobb minőségű felszereléshez. Maszekbe terveztek és csináltak maguknak hámot, vasakat, nagy dolog volt, ha valami kiszuperált nyugati cucchoz jutottak, meséli hegyimentőnk.
Az ösvény mentén éppen a gyergyói kollégáit csípjük el az egyik sziklánál, ahol a köteles mászótechnikát tanulják, tanítják. Bizony, a tizenméteres magasság még csak a kezdet! Nem sokkal később jövünk erre rá, amint felsejlenek a százméteres szirtek, és apró színes foltokat veszünk észre rajtuk. Persze, kötéllel biztosítják magukat a tetőről, nem kell félteni őket a zuhanástól, de azért jól beüthetik magukat, ha megcsúsznak, jegyzi meg vezetőnk, aki szorgosan sorolja is, hogy éppen mit látunk: ez itt a Széchenyi-szirt, az ott a Galambok tornya.
Jó, hogy velünk van,
mert nem minden látványosság esik közvetlenül az utunkba. A második, zöld „vaspalló” előtt például érdemes jobbra felfelé kanyarodni, a sziklaszirt mögött egy másik képződményhez, a Kőcsűrhöz jutunk, amit egy korábbi alkalommal csak véletlenül fedeztünk fel.
Az említett pallón áthaladva fokozatosan szűkül az ösvény, a sziklafalak már egészen szorosan fognak közre, mire az első nagy sötét lyukhoz, a Lócsűrhöz érünk – alig 15-20 perccel elindulásunk után. Kicsivel előtte egy alig észrevehető, jelöletlen csapás vezet meredeken egy másik látványossághoz, ahová vezető nélkül talán el se találnánk.
Ez a Tatárlik, más nevén az Ugron-barlang – egy kétágú alagút, ahol az udvarhelyi nemesi család állítólag befalazta magát a tatárjáráskor.
Mint egy kiöltött nyelv, úgy nyúlik ki a Lócsűrből a harmadik palló, amelyen át, majd jobbra térve az ösvény a fő attrakcióhoz, népies nevén a Nagy-Kőlikhoz vezet. A völgy legnagyobb barlangját először többezer éve használhatta ősember és állat (barlangi medve, farkas, hiéna) felváltva, erre utalnak az itt talált csont- és eszköztöredékek, melyekről fényképeket találunk az ösvény menti táblákon.
Modernkori elnevezése ne tévesszen meg: nem Orbán Balázs, hanem a nagykedei Fekete István kezdte felkutatni az almási barlangot 1835-ben, aki meglepő pontossággal bemérte a barlangot – akkor 756 méteres hosszban, mára a kétszeresét is meghaladja a feltárt rész. A barlang falain hagyott kézjegyek alapján itt járt többek között Jókai és Wesselényi is.
A barlang természetes erődként szolgált a tatárjárás idején, ehhez kötődik egy legenda, amelyet Eneas meg is oszt velünk, mielőtt felcsapnánk barlangásznak. Történt ugyanis, hogy egy Csala nevű legény felmászott a szemközti sziklára, hogy onnan győződjön meg a tatárok visszavonulásáról. Csakhogy a heves integetés közben megcsúszott, és a mélybe zuhant. Azóta Csala tornyának hívják a sziklakúpot, amire tökéletes kilátás éppen a barlang főbejáratától nyílik, mintegy húsz méter magasan a patakszinttől, ahová vaslétrák segítenek fel.
Egy-két réteg ruhát magunkra öltve, a fejlámpákat felkapcsolva vágunk bele libasorban a csúszós koromsötétbe. Hiába haladunk lassan, lépésről lépésre, még így is bele-beleverjük valamibe magunkat: mikor a földet nézed, a fejed, s mikor az orrod elé bambulsz, akkor a lábad. Szóval jól jön egy fejfedő, lehetőleg sisak, meg egy recés talpú, lehetőleg vízhatlan cipő.
S ha azzal nyugtatnád magad, mikor jól beletenyerelsz vagy seggreülsz, hogy á, ez csak sár, vezetőnk még rátesz egy lapáttal, hogy az igazából denevérürülék. És tényleg! Ha felnézel, itt-ott fekete árnyak lógnak a mennyezetről, mint a Batman-filmekben. De jaj neked, ha zajongsz vagy a szemükbe világítasz! Mivel védett faj, a barlang egy részét állandó jelleggel zárva tartják, több ezren lakják az úgynevezett melegtermet.
A főbejárat közelében néhány termet szabadon, idegenvezető nélkül is felfedezhetünk, sőt, egy „ablakon” át még egyszer megpillanthatjuk Csala tornyát. Befelé haladva, a sötétben felvillan egy-egy régi plakett, mind közül a legimpozánsabb, amelyet a névadó Orbán Balázsnak állítottak. Hol mint egy átjárós házban, hol egy-egy sziklarésen átbújva nagy kongó termek nyílnak meg előttünk. Csak tátjuk a szánkat,
nem is sejtve, hogy a java még hátra van.
Mintha Mória kapuját nyitnánk meg a Gyűrűk urában, úgy lépünk át a vaskapun, amelyet néhány éve állított a Salvamont és a természetvédelmi hatóság (ANANP), hogy megvédjék a barlang mélyebben fekvő csodáit: a Tejcsarnokot, a székely ezüstöt, a barlang asszonyát, a medúzákat. Sajnos nem minden kincs maradt fenn: a régen egybefüggő cseppkőfüggönynek már csak a szegélyei látszanak, miután a barlang feltárása során felrobbantották azt.
Tejben fürdik a női sziluett.
Ez teszi ma lehetővé, hogy tovább jussunk a néhol nem csak szűkös, csúszós és kanyargós, hanem lépcsős sziklaösvényen, ami átvezet a Drágakő-termen, a Medvetemetőn, a Kutyalikán. Vezetőnk nagyvonalúan fel is ajánlja, hogy pihenjünk meg, és – ha van kedvünk – koccintsunk is egyet a Kőasztalnál, mint Arthur király lovagjai.
Szükségünk lesz az erőre és a bátorságra is, ha ki akarjuk mozdítani a mennyezetről lecsüngő jókora sziklát, a Függőkövet. S ha nem is sikerül, legalább fényképen úgy nézhetünk ki, mint Atlasz, ahogy vállain tartja a világot. Mintegy 800 méterrel a hegy belében, újra beszűkül a földalatti világ és egy kis kapun átbújva érünk az utolsó kis terembe, amit a természetes csatornákon bezúduló víz vájt ki.
Az élet forrása.
Ezzel a csoportos sétánknak vége, de Eneas még egy utolsó, technikásabb szakaszra hív néhányunkat, hogy megmutassa az utolsó rejtett kincset, ami spéci felszerelés és képzettség nélkül még látogatható: a kristálytiszta forrást és a márványoltárra hasonlító cseppkőfalat, vagyis a Jordán-kútját.
A két pont között pedig egy tragédia helyszínét, azt a hárommázsás szikladarabot, ami Pál Istvánt nyomta halálra 1978-ban, amint egy régi nyíláson a felszínre próbált jutni. Kereszt és tábla őrzi emlékét a bejáratnál, egy másik táblával pedig Dénes István geológus, „a völgy atyja” előtt tisztelegnek. – Neki köszönhetjük, hogy fel van térképezve minden, ő alapította a baróti Ursus Peleus Barlangászklubot – hangzott el.
Egy végtelennek tűnő, de valójában 15-20 perces visszaút után többen közülünk megkönnyebbülve sóhajtanak fel a beszűrődő napfényre, veszik elő a jól megérdemelt csokit, banánt, szendvicset.
Kell is az energia, mert hátra van az utolsó kihívás!
Amint visszaértünk a patakpartra, a vízfolyással szemben haladva a sárga csíkot kell majd keresnünk, ami felfelé, a vándorsólyom „fészkéhez”, a róla elnevezett via ferrata aljához vezet.
Csak illusztráció! Felszerelés nélkül inkább ne vágjunk neki.
Hámot, sisakot, kesztyűt fel, és indulhat a térdemelés a függőleges sziklafalon! Habár elsőre félelmetesnek tűnhet, a vasalt utak közül mégis a könnyebbek közé sorolható a vargyasi, amely 240 méter hosszban 120 méteres szintkülönbséget küzd le, és – fotózkodással együtt – egy órácska alatt teljesíthető. Előzetes felkészülés nem szükséges, de nem árt, ha nincs tériszonyunk, illetve mászkáltunk már sziklák között szabadon, például az Egyes-kőnél próbálkoztunk a sodronyos falmászással.
Biztonságunkról gondoskodnak a sziklába betonnal rögzített, elég sűrűn elhelyezett vaselemek, illetve a sodrony, amihez karabineres kötéllel tudjuk kötni magunkat. Akárcsak a kalandparkokban, főszabály szerint legalább egy karabiner – a kettő közül – legyen a sodronyhoz csatolva, mert csúszás esetén ez ment meg a mélybe zuhanástól. Mivel a sodrony rögzítőpontjai között néhol 2-3 méter is lehet, ezért igyekezzünk mindig magunk előtt (fejünk fölött) biztosítani magunkat, hogy hamar feszüljön a kötél, és elkerüljük a fölösleges megrázkódtatást.
Szerencsére ettől csak az első szakasznál kell picit tartani, a sziklagerincre kiérve olyan, lankásabb részek is vannak, ahol gyakorlott mászók szabadon is lazán végig tudnak menni – de a biztonság kedvéért maradjunk inkább becsatolva. Az izgalmakat azzal fokozták egy-két helyen, hogy nem a gerinc tetején, hanem az oldalán vezették végig a vasalatot, így a falba kapaszkodva mászhatunk a következő meredekebb részig.
Ennek az aljában volt az egyetlen olyan pont, amely egyeseket eltántorított, és inkább elkerülték a szikla másik oldalán, de egy kis odafigyeléssel a rövidebb lábúak is sikerrel vették a „halállépést”, egy jó nagy terpesszel a két vaslépcső között. Nem baj, ha nem tudod előre, pontosan hol van, garantáltan észre fogod venni, mikor oda érsz.
Nem fotosopp, csak ez a kép már nyáron készült a Kőmezőről.
A második falon túl könnyed mászkálás volt a jutalomfalat, fel egészen a 700 méter magasan fekvő Kőmezőre, ahonnan szédítő kilátás nyílik a szorosra, sőt, mi több: egy ipari távcsövet is szereltek a hegyimentők. A felette magasló Máltető (930 m) érdekessége, hogy itt húzódott a Szent László korabeli gyepüvonal (határ) egy kis szakasza, az úgynevezett Tatársánc, illetve a Tatárkápolnának nevezett Árpád-kori templom romja és az erődített Kőlik.
Szóval nem hiába helyezték el itt környékünk egyik legtutibb piknikezőhelyét, ahol a hosszú „munkanap” után végre megülhettük mi is a jól megérdemelt majálist. Hogy aztán a piros körön, az erdőn át, vagy a sárga csíkon, majd a kék kereszten egy órácska alatt visszatérjünk a vargyasi parkolóhoz a naplementében. Tökéletes időzítés, ha a nagy romantikában emlékül egy lakatot is elhelyeznél kedveseddel az erre kijelölt sodronyon.
Amivel számolni kell még,
az a fejenként 10 lejes belépődíj, amiből 50%-os kedvezményt is adnak tanulóknak, nyugdíjasoknak, a kisgyerekeknek pedig ingyenes. A szimbolikus ár ellenére is sokan megkérdőjelezik a fizetős belépőt, de minden természetvédelmi övezetben bevett gyakorlat, valamiből fedezni kell legalább a költségek egy töredékét, amivel a környezet tisztán tartása, tájrendezés, javítások és fejlesztések járnak. És ez pont az a hely, ahol látszik is a jól elköltött lej nyoma.
Minden évszak valami mást nyújt.
A barlanglátogatás fejenként 15 lej, az oda vezető túrával együtt 20 lej, kisgyerekeknek ingyenes. Az idegenvezetés természetesen opcionális, de nélküle nem ismernénk fel, vagy nem is találnánk meg minden látványosságot, illetve az Orbán Balázs-barlang lezárt részéhez is náluk van a kulcs, és fejlámpát is adnak. Rad Eneast a 0742 026 699-es telefonszámon lehet elérni, a barlangtúra május elsejétől október 15-éig igényelhető.
A via ferratához pedig fejenként 50 lej a felszerelés (hám, sisak) bérlése, érdemes előre jelezni a szándékot és a létszámot Szőcs Tibornál, a 0729 206 010-es telefonszámon. A négykilométeres völgy egyébként összesen 127 feltárt barlangból áll, a kíváncsiskodókat szívesen útbaigazítják a hegyimentők.
