Fotó: Sata Zalán

Ótott Kovács Attilát édesapám által ismertem meg, miután ők ketten az El Caminón, Szent Jakab spanyolországi zarándokútján összebarátkoztak. Egyre gyakrabban volt vendégünk a családi asztalnál, ahol tátott szájjal hallgattuk az ő kalandos életét, Algériától Ausztráliáig, majd Amerikán át Nyugat-Európáig és vissza. 

A legnagyobb áhítattal meg csodálattal mégis Székelyföldről beszélt, s addig mondogatta, fontolgatta, hogy ő ide jön élni, hogy idén bizony megtette, és éppen Udvarhelyen bérelt lakást meg vállalt munkát. Arra kértem, mesélje el nektek, az uh.ro olvasóinak is, hogyan vezetett az ő Caminója éppen városunkba, és mi tetszett meg neki annyira. Hadd vegyük mi is észre egy percre.

Azt az érzést találtam meg Udvarhelyen, 

ami nekem nagyon-nagyon régen elveszett, vagy talán sose volt meg: az otthon érzése. Ugyanis az én hazaszeretetem soha nem kötődött helységhez. Én Afrikában szívtam magamba a magyarságtudatot, nem kötődött egy adott helyszínhez, ahol mondjuk születtem.

Vagyis Baja csak szülőváros?

Igen, néha jó is visszatérni, de azt a mélységet nem érzem, mint amikor meglátom a fenyveseket, az embereket, azt a melegséget, teljességet, hogy végre rátaláltam, ahova tartozom.