Ahol a szekusok is kosárkával járnak

Megnéztük a hegyen túl a Kárpát-medence legnagyobb ételszentelését.

Csíkszereda, húsvét vasárnapja, 7 óra múlt alig picivel. Márton Áron örökös püspökünk fáradhatatlanul bérmálja a csíki leánykát, közben gyanúsan sok kosaras ember kezd megjelenni a tapstér különböző sarkain.

Ne tévesszen meg senkit a kép, nem a nyugdíjasok kosaras báljára készülődnek itt, hanem a Kárpát-medence legnagyobb ételszentelésére. Vagy talán Európa, vagy a világ legnagyobb ételszentelésére. Próbáltam utánakeresni a neten, órákat pazaroltam el, de nem találtam ennél nagyobbat. Ami nem jelenti azt, hogy nincs, csak azt, hogy nem találtam. Mert azért el tudom képzelni, hogy Dél-Amerikában vagy Ázsiában vannak ennél százszor nagyobbak is. Az biztos, hogy nálunk ez a legnagyobb.

Főtisztelendő Darvas-Kozma József pápai káplán segít az egyre csak gyűlő híveknek egyenes sorba állni. Hogy aztán a végén majd könnyű szívvel tudja megdicsérni őket, hogy katonanemzethez méltóan sorakoztak fel. Ezt minden évben szereti hangoztatni valamilyen formában, furcsállnám, ha ma elmaradna. Időnként az az érzésem, annak alapján, amit mond és ír, hogy picit bánja, hogy egy háborúmentes időszakban kapott földi küldetést. Mondjuk, ez nem akadályozza meg őt semmiben, leleményes ember, mindig talál magának valamit, amiért harcolhasson. Nem gyakran értek egyet vele, de valamiért szeretem őt, és gyakran csodálom harciasságát. Megvan benne az a mesebeli székely virtus, amit próbál híveiben is felébreszteni, csakhogy most más idők járnak.

„Akinek van székely ruhája merje felölteni, és a katona-nemzethez méltóan részt venni.” Ezt tavaly írta a főtisztelendő a blogjára. Ha nem írta volna, akkor is felvették volna ejsze az emberek a legszebb ünneplő ruhájukat. Aki székely ruhát csináltat manapság magának, nem a molyoknak csináltatja, hanem azért, hogy évente párszor, ilyen utcára vonulós ünnepekkor felvegye. Elég sokan jöttek népviseletben most is. Jó, nem épp olyan arányban, mint az Ezer székely leány napján, hogy piros-feketében virít az egész tér, de így is szép látvány.

Ha már a hagyományoknál tartunk, nézzük meg, mit rejt egy hagyományos húsvéti kosár, melyet szentelésre hoznak. Apróbb véleménykülönbségek mutatkoznak, de alapvetően a tartalma: húsvéti sonka, bárány, kalács, tojás, só, kenyér és bor. Azt nem találtam meg sehol, hogy a vegán húsvéti kosárba mit tesznek, de szerintem hagyományosan itt Csíkban nincsenek is vegánok. Jól van na, csak viccelek, nem akarok bántani senkit. Úgy hallottam, hogy amióta globális felmelegedés van, már a zöldhagyma is beérik augusztusra, tehát elvileg már létezhet itt is önfenntartó vegánság, tiszta vagányság! Csak a másság elfogadásával van még egy pici baj. Valamiért biztos vagyok benne, hogy ha református meleg vegán lennék, valamiért nem Csíkban próbálnék elismerést kivívni magamnak, sokkal inkább Iránban, mondjuk.

Nem mintha ezen a téren nekünk udvarhelyieknek nem lenne még tanulnivalónk. Csíkhoz képest határozottan érződik itt nálunk a több felekezet évszázadokon keresztüli együttélése, de azért a feltételek nélküli, határtalan krisztusi szeretettől olyan távol állunk, mint Makó Jeruzsálemtől.


Na jó, hagyjuk élni a csíki vegánokat, s térjünk vissza a rendezvényre, ami nem hiába lett ennyire híres. Több ezer ember jön ide évente ételt szenteltetni. Ami sok az sok, el kell ismerni, itt tényleg sokan vannak. A képen meg is lehetne számolni, hogy hányan. Csak kinek van türelme? S ezen a képen még nem is látszik a végső tömeg, mert pár perccel a beszédek elkezdése előtt abbahagyom a drónozást, hogy ne zavarjak a zümmögéssel, és akkor még tele vannak a járdák igyekvő, kosárcipelő emberekkel, egy jó negyedórán keresztül még mind jönnek s jönnek. Volt még valaki, aki drónozott végig, az ő felvételei alapján lehetne egy pontos számot kapni. Ha valakit érdekel a pontos szám. Mert biztos, hogy van, akit érdekel, például engem is izgat, ilyen az ember, szereti a számokat.

Egy részlet az előbbi képből. Tényleg lenyűgöző vizuális ereje van a felsorakozott népnek. Méltán büszke harci nyájára Darvas-Kozma főtisztelendő. Udvarhelyen akkor sem lehetne ennyi embert összeszedni egy helyre, ha pénzt osztanának. Igaz, hogy történt már meg nálunk is, hogy kilógott a sor az OTP bankból, hála a Szülőföldön magyarul programnak, de az is csak azért, mert megváltozott valami adatvédelmi akármicsoda. S a TransiBankban is folyton az ajtóig ér a sor, de annak sajnos semmi köze a pénzosztáshoz, inkább a pénzspórláshoz van.

Van néhány dolog, ami miatt mi, udvarhelyiek, irigyek tudunk lenni a csíkiakra.

Ezt férfiasan be kell vallanunk. Nekem fotósként ez az egyik. Itt Udvarhelyen nincs ilyen impozáns, ilyen nagy tömeget felvonultató, vizuálisan ennyire látványos esemény. Van egy nagy búcsúnk, amire elég sokan összegyűlnek, meg március 15-én is szoktak lenni néhányan a Patkóban, de egyik sem ilyen látványos, valahogy nem vagyunk képesek ilyen katonanemzeti produkciókat összehozni, mint a csíkiak.

Elkezdődik a rövid ünnepi szertartás. Mondanám, hogy mise, de nem az. Régen úgy volt szokás, hogy a reggeli mise után áldották meg az ételeket, a legtöbb helyen még mindig így működik ez, de itt valószínűleg nem akarták kint tartani órák hosszat a nagy tömeget lábon a téren, ezért egy rövid, tíz-tizenöt perces szertartás után következik is a megáldás.

Hosszú is lenne egy mise idekint, elég hűvös van, a hőmérő higanyszála alig-alig tudott felkapaszkodni a fagypont fölé ma reggel. A Digi rádió szerint felkerekítve is 1 fok van, és itt van a leghidegebb az országban. Ami nem csoda, hisz Csíkban vagyunk. Az embereknek ez itt teljesen megszokott, sőt, bizonyára sokan adtak hálát ma reggel, hogy nem hull a hó, vagy nincs köd. Habár, már az utóbbi időben a köd sem a régi, panaszkodnak örömmel csíki ismerőseim.

A hagyomány szerint az emberek éhgyomorra jönnek el a reggeli misére, majd az ételszentelés után hazatérve fogyasztják el a reggelit a megszentelt eledelekből.

Tamás József püspök atya beszédében étkekről beszél, a különféle eledelek jelképértékéről. Jelkép ide vagy oda, azért beszédében, hát hogy is fogalmazzak, tettlegességig jut, sorba emlegeti a finomabbnál finomabb húsvéti fogásokat az elvileg reggelizetlen és nagyböjt után lévő emberek előtt.

Párhuzamot von a püspök, hogy mennyire fonódnak össze az eledelek az ünneppel. Habár egyáltalán nem vagyok biztos, hogy ezt szeretné mondani, beszédéből én főleg azt érzem, hogy mennyire fontos a mai székely embernek a földi táplálék, és hogy az ünnepléseink ma már mennyire a evésről szólnak. Az ételek jelképértéke ide vagy oda, ki az, aki a finom báránysült befalásakor nem az ízére koncentrál, hanem a krisztusi áldozatra? Legyünk komolyak!

Nyilván, nincs miért ostoroznunk magunkat, mai materiális világunkban nem is tudjuk felhányni magunknak vagy egymásnak, hogy más az eledelhez való viszonyulásunk, mint kétezer évvel ezelőtt, Krisztus idejében. Minden más, mint akkor, ezt el kell tudnunk fogadni. Krisztusnál a böjt azt jelentette, hogy negyven napig nem evett semmit.

Ma a böjt legtöbbünknek azt jelenti, hogy péntekenként nem eszünk húst, csak halat, és kivételesen csak egyszer zabálhatjuk teli magunkat aznap, nem akárhányszor. Sokak szerint ez is csak napnyugtáig érvényes, utána teletömhetjük magunkat hússal. Ha ma valaki egy hétig böjtölni akar, hogy ne egyen semmit, csak vizet igyon, mindenki az éhhaláltól kezdi el félteni, és fanatikusnak tartják. Na de vigasztaljon az, hogy minden bizonnyal mai materiális korunknak is van valami szerepe az emberiség fejlődésében, és bizonyára a Jóisten pontosan tudja, hogy miért kellett ennek így alakulnia.

Ha már a materiális dolgoknál tartunk: ha én kereskedő lennék itt Csíkban, egész komolyan elgondolkodnék azon, hogy kosarat tartok-e a boltomban vagy sem. Főleg így a húsvét előtti időszakban. Egy olyan környéken, ahol minden második család legalább egy évben egyszer használ vesszőkosarat, és nem is akármilyet, hanem ünnepit, mert nem mehet ki húsvétkor a térre egy lerohadt, megfakult, kifoltosodott kosárral, ez azért egy komoly piaci rés lehet.

Lejárt az ünnepi beszéd, eljött az ideje a szentelésnek. Két-két sor egymás felé fordul, egy folyosót kialakítva, melyen hosszan megy majd a szentelő pap. Tervezési baki! Szinte minden soron pad keresztezi a pap útját. Mikor felújították a tapsteret itt Szeredában, nincs egy évtizede, akkor, gondolom azért, hogy elvegyék ezt a kommunista tapstér jellegét, emberibb léptékű terekre tagolták különféle padokkal, a burkolás csíkjaival, meg mindennel, amivel tudták. Egy modern teret hoztak létre. Csakhogy a szürke csíkokat és a padokat nem hosszanti irányban rakták be, hanem keresztbe. Látszik is a fentről készült felvételen. Mert ha hosszába rakták volna be, akkor most szegény Darvas-Kozma főtisztelendő sokkal büszkébb lehetne a katonanemzetére, és szegény papbácsiknak sem kellene a szent gátugrást gyakorolniuk húsvétkor.

Az emberek katonai türelemmel várják türelmetlenül a szentelő papok érkezését. Van mit várniuk a sor végén állóknak, kétszáz méter hosszú sorok vannak, a szentelőknek többször kell megállniuk újratankolni szenteltvízzel.

A fiatal ministránslányok gazellaként szökellnek át az akadályon. Mivelhogy minden soron más pap megy, és mindenkinek más típusú ministránsai vannak, érdekes tanulmány megfigyelni, milyen típusú pap milyen ministránsokat vonz. Most nem akarok itt több példát adni, hogy nehogy valaki számára bántó legyek, de megfigyelési gyakorlatként nagyon érdekes ezt kipróbálni jövőre.

A gyerekeknek nagy közösségi élmény tud lenni ez az ételszentelés. És a szülőknek is maradandó élmény, ha szép gyerekeikkel együtt tudnak a közösségbe menni. Nyilván, ez a közösség picit másabb, így többezres tömegben, mint régen egy falusi plébánia szűkebb közössége, de még ha szinte ismeretlen emberek közé megy is ki az ember a csodálatos gyerekeivel, az is büszkeséggel és jóérzéssel tölti el.

Püspök atya ma ritka jó kedvű. Láttam én már sokszor őt életemben, de a fogait még ennyit soha. Csak úgy szórja mosolyokat, helyesebben az egész ember egy folyamatos hatalmas mosoly, amint halad végig a soron. Jó őt ilyennek látni.

A szertartás a himnuszok eléneklésével ér véget. Eléggé langyosra, nyugisra sikerednek a himnuszéneklések, de ez szerintem nem tudja megakadályozni majd a főtisztelendőt, hogy megdicsérje katonanemzethez méltó népét.

És tényleg nem. A mikrofonba bemondja, hogy katonanemzethez méltóan. Amint a zárszó elhangzik, a tér egy égő hangyabolyhoz hasonlóan elkezd nyüzsögni és másodpercek alatt kiürül. Nincs zaj, hangoskodás, szépen csendben történik a dolog, de menekül ki merre lát. Erősen sietnek valahova a hívek.

Elvonulás előtt még egy szelfi belefér. A kosár is látsszon, fontos. A jobb oldali alakról jutott eszembe, azért nem lehet könnyű egy ilyen rendezvényen szekusnak lenned. Ha hírszerzőként el akarsz merülni a tömegben, anélkül hogy Ráduly Robi utánadszaladjon, s elkapjon, legalább egy kosárral kell álcáznod magad, ha székely harisnyára nem is futja. Bizonyára van olvasónk, aki nem tudja, miről beszélek: amióta Tőkés László itthagyta a Kárpát-medencét és csak leveleiben szekusozik, mikor érdeke megköveteli, azóta Ráduly Róbert, Csíkszereda polgármestere lett a szekusellenes harc legfőbb pillére szerény kis hazánkban. Hőssé is vált bő öt évvel ezelőtt, mikor megkergette és elkapta saját személyes szekusát, majd átadta őt a hatóságoknak. Feltétlenül ajánlom, ha majd egyszer szobrot állítanak neki a tapstér valamelyik csücskébe, azon egy rémült szekust szorongasson a nyakánál fogva.

Egy fél perccel az általános megbolydulás után már csak alig néhányan álldogálnak a téren. Jó alkalom ez találkozni a régi ismerősökkel, s van, aki ki is használja.

Ezt a képet az asszony speciális óhajára raktam be a válogatásba, azért örült meg annyira neki, mert végre valakik mosolyognak rajta. Tényleg, az itt készített 750 képet végigpörgetve alig-alig lehet egy mosolygós arcot találni. Ami volt, mindent beraktunk az anyagba, és még győztest is hirdetünk: a püspök nyerte az idei feltámadás-ünnepi mosolygási versenyt. Gratulálunk, Atyám!

Ez a kép pedig az én kedvencem. Minden benne van, ami engem az elmúlt pár hónapban igazán foglalkoztatott. Az ember utánzással tanul, és nevelni őt igazán csak példamutatással lehet. Legyen hát előttünk folyton Krisztus határtalan szeretetének példája, és viselkedjünk úgy, hogy gyerekeink is ezt kaphassák tőlünk.

Ez az utolsó kép mára. Azt még elmondanám búcsúzóul, hogy a rendezvény nőtt idén. Eddig csak a Szent Kereszt plébánia szervezte az ételszentelést a tapstéren, idén csatlakozott a Szent Ágoston plébánia is. Nem tudni, mi történne, ha a város összes plébániája itt szeretne ételt szenteltetni, mert már így sem nagyon van hova tovább szélesíteni a sorokat. Szép naggyá nőtte ki magát ez a rendezvény és tényleg látványos. Ha közelebb lenne hozzánk, minden évben eljönnék fotózni. És mindig megnézném Márton Áront, aki csendben bérmál itt rendíthetetlenül, míg valamelyik katonanemzet ifjai be nem öntik majd ágyúnak.

Kattints a hozzászólások megjelenítéséhez

Korábbi képriportok