Segíthet-e a költészet, hogy elképzeljük, milyen az aszfalt íze? Hogyan találkozhat a kortárs kultúrában József Attila és a Trónok harca? Miért írnak férfi szerzők női hangon, amikor már a nők is betörtek az irodalomba? André Ferenccel beszélgetni intellektuális pinball-játék: sok mindent érintünk, néha belecsúszunk a saját kérdéseink útvesztőjébe, de végül akkor is győztesen jövünk ki, ha épp nincs kézzelfogható nyeremény.
A csíkszeredai születésű költő harmadik kötete, a Kepler horoszkópírás közben letér a pályájáról tavaly tavasszal jelent meg a magyarországi Jelenkor kiadónál. A nagy lélegzetvételű, komplex utaláshálót működtető versek rendhagyó módon járják be – vagy épp csak érintik, mint a pinball – a magyar, európai és emberi identitásunk fontos, olykor életbevágó kérdéseit. A nemzet, a haza élménye és megfoghatatlansága ugyanúgy lírai terítékre kerül a kötetben, mint egy átbulizott éjszaka, vagy a világvége. Hömpölygő sorok, folyammá dagadó szakaszok, az értelmet elárasztó versek ezek, amelyekben a megilletődéstől a szorongáson át a teljességig számos emberi érzést, állapotot bejárhatunk.
Fotók: TAMÁS ZSÓFIA
Marosvásárhelyi találkozásunkra Feri épp szerkesztőségi gyűléséről érkezik, a Látó szépirodalmi folyóiratnál versszerkesztőként dolgozik. Jelenleg egy zenecsináló alkalmazással szórakozik, a beszélgetés végén meg is hallgatom a ritmusos darabot. Feri közvetlen, humoros, agya mintha egyszerre számtalan fiókból szedné össze az információt, gyorsan pörög. Nincs nála tabutéma, és felszabadító úgy beszélni költészetről, irodalomról, hogy közben az életről, a mai realitásainkról beszélgetünk.
Lassan egy éve jött ki a második versesköteted. Hogy látod, milyen utat járt be azóta?
A kötet ezelőtt három évvel kezdődött, amikor pályáztam a MasterCard alkotói ösztöndíjra, ahova kötetterv kellett. Ilyen szempontból engem mindig motiváltak a határidők, a felkérések, sok szövegem ezek miatt születik meg, vagy záródik le. A határidő a legjobb múzsa. A pályázat volt tehát a kiindulópont, ami után a kötet alakult. Rengeteget dolgoztunk vele a szerkesztővel, amit nagyon szerettem, mert vártam már arra, hogy végre alapos feedbacket kapjak a szövegekre. Roppant hálás vagyok Szenderák Bence szerkesztőmnek, hogy vele dolgozhattam, és hogy olyan alapos türelemmel olvasta újra és újra a kéziratot, amire nekem szükségem volt. Nyilván a saját gyerekét – remélhetőleg – mindenki szereti egy kicsit. Én is így vagyok a kötetemmel. Öt év alatt fejlődik az ember, és ez a kötet erősebb, összeszedettebb, koherensebb lett, mint a Szótagadó.
Vártam, hogy megjelenjen, és úgy látom, hogy abszolút jó az érkezése. A magyarországi olvasókhoz fokozatosan jut el, de hát ez érthető is, hisz sok megjelenés van egy évben. Erdélyben viszont eladási toplistákon szerepelt, ami verseskötetek esetében nem gyakori. De általában, aki olvassa, az hálás érte, szokták szeretni. Az mindig jó visszajelzés, amikor valakit annyira inspirál, megérint, vagy megmozgat egy szöveg, hogy arra készteti, írjon és megköszönje a szerzőnek. Úgyhogy teljesen elégedett vagyok vele.
André Ferenc (1992, Csíkszereda): költő, slammer, műfordító, a marosvásárhelyi Látó folyóirat versrovatának szerkesztője. Az elmúlt tíz évben több mint 200 irodalmi és slam poetry rendezvényen lépett fel itthon és külföldön. Rendszeresen foglalkozik tehetséggondozással, irodalmi műhelyeket vezet magyar és román nyelven. A korábban Bretter Györgyről, jelenleg Bréda Ferencről elnevezett kolozsvári irodalmi kör elnöke 2014. és 2018. között. 2016. és 2019. között a Helikon folyóirat szerkesztője volt. A Hervay Könyvek és a hmm füzetek sorozatok szerkesztője. A Beatwándor audio-vizuális költészeti formáció tagja. 2014-ben megnyerte az első erdélyi slam poetry bajnokságot, azóta számos irodalmi díjjal tüntették ki. 2021-ben elnyerte a MasterCard Alkotótárs ösztöndíjat, valamint a Pestext fesztivál szakmai díját. Szintén ez évben Kinde Annamária-díjjal tüntették ki munkásságáért. Frissen jelent meg kötete a Jelenkor kiadónál, Kepler horoszkópírás közben letér a pályájáról címmel.
A verseket olvasva azt tapasztaltam, hogy elkezdték bemozgatni az agyam azon részeit, amelyeket nem biztos, hogy a mindennapi életben aktívan használok. Mintha egy másféle figyelemre késztetnének.
Én ezt szándékosan keresem a költészetben. Számomra a művészet mindig figyelemgyakorlat, vagy empátiajáték, a környezetem megismerésével való újabb és újabb párbeszéd. Személy szerint ezt keresem olvasóként is, hogy a szöveg, vagy bármilyen egyéb műalkotás ráirányítsa a figyelmem valamire, amire addig nem úgy figyeltem. Egy egyszerű portré is attól tud hatásos lenni, mert úgy néz egy arcra, ahogy te még nem néztél arcra. A hosszú versek formája is talán ezért alakult ki bennem, mert amikor elkezdek írni valamiről, akkor azt igyekszem nagyon alaposan megfigyelni, körbejárni, rákérdezni a részleteire, és bejárni a zegzugokat.
Mindig érdekelt, hogy mi van a dolgok mögött, érdekelnek az összefüggésrendszerek. Semmi sem önmagában van, hanem rendszerben létezik, miközben az, hogy voltaképp milyen is, mindig függ a befogadótól. A dolgok milyensége nem feltétlenül inherensen adott, hanem megtanuljuk fokozatosan valamilyennek érzékelni őket. Ha ránézel bármire a világon, például egy kavicsra, egyből tudod, hogy ha megnyalnád, az milyen volna. Ha azt mondom, hogy csiga, kávés bögre, autógumi, vagy aszfalt – még soha nem is nyaltad meg az aszfaltot –, el tudod képzelni, hogy milyen állaga és milyen íze van, és valószínűleg elég jól rátrafálnál. Ez elképesztő, hogy ezt így tudod, de azért tudod, mert láttál dolgokat, és ízleltél dolgokat, és ha nem is mindent találsz el, de az eddigiek alapján következtetsz és sztereotipizálsz. Roppant érdekes, hogy az agy mennyire kódoltan, saját szimbólumokkal működik. Ezeket az összefüggéseket próbálom elsősorban feltárni a szövegekben, és ezeknek igyekeztem mindig is formát találni.
A te utánajárásod egy kicsit az olvasó utánjárását is igényli.
Ez valószínű, mert a verseimben jelen van egy elég összetett, össze-vissza csomózott, talán más számára kusza utalásháló. Én eléggé világosan tudom, hogy mi hova kötődik, és bízom abban, hogy a versek nagy része, de lehetőleg mindegyik szöveg, önmagában tud annyira helytálló lenni az olvasó számára is, aki egyáltalán nem ismeri azt az eredeti művet, amivel párbeszédben áll a szövegem, hogy tudjon kötődni hozzá. Ha az olvasó felismeri, hogy a versben van egy utalás és utánajár, azzal plusz információt kap, és ezzel neki még több játékot kínáltam, lehetőséget arra, hogy elmélázzon. Merthogy ez azért benne van a kultúránkban, szeretjük észrevenni a rejtett utalásokat. Meg-megállítjuk a sorozatot, és megnézzük, hogy milyen izgalmas a háttérben is megtalálni az Easter Egg-eket, van egy bája annak, hogy észrevesszük a Starbucks-os dobozt Daenerys mellett. Azért ahhoz figyelni kell.
Azt gondolom, hogy minden olvasó valamilyen műveltséggel olvas, és nem valószínű, hogy ez az én kötetem által először találkoznak az ábécével. Gyanítom, hogy akihez eljut a kötetem, Petőfi Sándorról, vagy József Attiláról már jó eséllyel hallott, tehát már tud kötődni textuálisan vagy irodalomtörténetileg. Azt is gondolom, hogy egy-egy versben annál több réteg van, minthogy ezek egy-egy olvasó számára mind megtalálhatók legyenek, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy minden olvasónak legyen saját olvasástapasztalata és -élménye is.
Olyan lírát szerettem volna, vagy szeretnék írni, mint amit József Attila, vagy Kányádi, vagy amit Umberto Eco a prózában csinál, hogy az az olvasó, aki a szövegben való elsüllyedést keresi, az is találjon benne valamit, és az az olvasó, aki a szöveggel való játékot szereti, az is lelje örömét benne. Bízom benne, hogy ezt meg lehet csinálni. Tarantino is megcsinálja a filmekben, és mégis népszerű. Tehát az olvashatóság vagy a befogadhatóság nem feltétlenül kell az esztétikai minőség kárára menjen, miközben néha nyilván az ember meghúzza a saját határait. Keresem erre a megoldást, hogy hogyan lehet hozni azt az esztétikai és poétikai színvonalat, ami mégis tudomásul veszi azt, hogy az hús-vér olvasóknak szól, és nem csak hermeneutáknak.
Ezek nem „egyszer használatos” versek, főleg hogy sok köztük a szerepjáték, a különböző megszólalói hangokba való belehelyezkedés, amelyekkel külön világokat teremtesz, vagy léptetsz működésbe. A Kepler versei közt ugyanakkor sok a női szereplőre írt szólam. Ha csak a magyar irodalmat nézzük, például Kabai Lóránt, Esterházy Péter, Parti Nagy Lajos, vagy Weöres Sándor műveit, gyakoribb az, hogy férfiak szólaltatnak meg női karaktereket, mint fordítva. Hogy látod, miért van ez?
Ez egy sokrétű probléma, és biztos elsétálok különböző aspektusai fölött, de az egyik magyarázat maga az a történelmi és irodalomtörténeti kontextus. Mire a nők odakerültek, hogy látványosabban szerepet kapjanak az irodalomban és ne részesüljenek semmilyen megkülönböztetésben, vagy minél kevesebb megkülönböztetésben – mert sajnos még bőven akadnak azért problémák –, akkor először nyilván a saját tapasztalataikat akarták megírni, nem pedig a férfiakét, akik már megírták számtalanszor a sajátjukat, rengeteg mintájuk van, mert rengeteg erős férfi karakter van az irodalomban. Weöres és Esterházy is megírta azt, amit meg kellett volna írjanak a női kortársaik, ha kaptak volna annyi teret, szabadságot, figyelmet, elfogadást, miegymást arra, hogy meg tudják írni. Mert oké, hogy hatalmas kaliberű alkotók, de ez nem a nemükből adódik, hanem a lehetőségeikből is, hogy ennyit tudtak foglalkozni az alkotással. Nem ők kellett éjszaka felkeljenek, ha sír a gyerek.
„uram, ha egyszer ennek vége lesz,
és élve elmenekülök innen,
nem nézek vissza soha többé,
úgyis rég sóbálvány vagyok.
felégetek magam mögött mindent,
amit a te figyelmed égetetlenül
hagyott.”(Lót leányai, részlet)
A másik dolog az, hogy az elmúlt 10-20 évben, a feminizmus sokadik hullámában még mindig egyre alakul a nőiség fogalma, hogy mi a nőnek a szerepe, a saját szubjektuma a társadalomban. Nem vagyok elég felkészült a genderelméletből, de úgy látom, a mindennapi tapasztalatot befolyásolják azok a kérdések, hogy nőként hogyan lehet létezni, milyen biológiai, társadalmi, kontextuális, és milyen örökölt és tanult mintáknak, elvárásoknak kell megfelelni – vagy épp dacolni velük – és hogyan lehet mindezt összehozni. A tisztasági betéteket például egészen pár évvel ezelőttig nem rendes vérrel, hanem vízzel tesztelték, ahogy a tesztelő bábuk is a férfi testalkatra voltak kitalálva, és emiatt a nők sokkal nagyobb arányban szenvedtek komoly sérüléseket autóbalesetekben. Meg miért akkora képtelenség normális zsebeket varni a női nadrágokra? És az is beszédes, hogy miért van ilyen kevés női képviselő a legtöbb ország vezetésében. Tehát még mindig sok a megoldandó probléma, meg kell találni a módját, hogy ezeket a kérdéseket hogyan tudjuk a helyükön kezelni, és ennek nagyon sok vonala van.
A nőiségről való beszédmódnak elképesztően izgalmas képviselői vannak a költészetben, a prózában egyaránt. Csak hogy a magyar költészetből említsek néhányat, a teljesség igénye nélkül: Seres Lili Hanna, Kállay Eszter, Bán-Horváth Veronika, Kali Ágnes, Mărcuțiu-Rácz Dóra, Fancsali Kinga, Szűcs Anna Emília, László Liza, Biró Sára, vagy Sárkány Tímea mind izgalmas szerzők, más-más aspektusait járják körül ennek a problémakörnek. Mindig kíváncsian olvasom őket és tanulok tőlük. Ennek a beszédmódnak most van egy trendje is, de ezzel semmi gond nincsen, sőt nagyon fontos, hogy ezt a témát kibeszéljük újra és újra. És az, ha látod, hogy mások is ilyen témákról beszélnek, akkor téged is jobban foglalkoztat, rátalálsz magadban a kellően piszkáló és motiváló kérdésekre. Én sem spanyolviaszt találtam fel, egyszerűen sok, erről a témáról beszélő szöveget olvastam, ezek hatottak rám, ezért megpróbáltam én is versben körüljárni azokat a kérdéseket, amelyek épp a leginkább érdekeltek. Néha sikerült, néha nem, sok a félredobott vázlatom, mert úgy éreztem, nem sikerült kellően érvényes megszólalást találnom, ezáltal pedig bagatellizáltam a témát.
Harmadrészt pedig – de ezt csak a podcast bro-k magabiztosságával mondom, mert ezen még kell gondolkodnom és tájékozódnom, szokásom tévedni – szerintem azért írnak a nők ritkábban férfi hangon, mert elsősorban, főleg lírában az alanyiság, az egyéni tapasztalatok feltárása a legjellemzőbb. Jelenleg lírában az alanyiság dominál, irigy is vagyok azokra, akik ezt érvényesen tudják csinálni. Másfelől meg ott van a poszthumán perspektívák extrém tárgyiassága, ami meg az emberi nézőpontból kilép, így nem a szociológiai kérdések izgatják leginkább. Prózában azért más a helyzet, például Vonnák Diána, Tompa Andrea könyveiben azért akad bőven férfi perspektíva.
Az is befolyásolja talán az irodalmi közbeszédet, hogy a fokozatosan alakuló férfi szerepeket ideje újrakalibrálni. Jól ismerjük a Clint Eastwood-arcú, titokzatos, mégis irgalmatlanul férfias karaktert. És a jelenlegi instapszichológiás közbeszédben is mindegyre tematizálódnak negatív szerepek, a toxikus, az agresszív, a domináns, a macsó vagy softboi-típusú férfiak, a fuckboi és az incel, de igazán egészséges szerepre ebben a társadalmi térben nagyon kevés minta van. Van arra példa, hogy milyen ne legyél, de arra nincs sok, hogy milyen is kéne legyél – csupán részleteiben. De az egész nehezen áll össze. Hogy pontosan mennyi „maszkulinitás” és „feminitás” kell ötvöződjön az emberben, mikor mutatkozzon erősnek, mikor érzékenynek. Sokat tudnék spekulálni ezen, az utóbbi időben egyre inkább foglalkoztat a kérdés, a TikTok mental health-szakértők (mentális egészség szakértők – szerk. megj.) univerzuma, a folyamatos narrativizálása a hétköznapi pszichológiának, a traumakultúra, illetve ennek visszásságai, de egyelőre kontár vagyok a témában. Mindenesetre izgalmasan alakulnak a dolgok, bár még nem tudni, milyen irányba. Addig is, én kíváncsi vagyok a folytatásra.
Ezen a vonalon haladva vajon Székelyföldön hogy fér meg egymás mellett a Mária-kultusz és a gender kérdés?
A transzcendenciának nincs neme. Szűz Mária nem igazán anya, nincsen neki nőiessége, nőisége – legalábbis nem így gondolunk rá. Ő szűzen szült. Néha elment ide-oda, aztán meg sírt a kereszt alatt. Ennyit csinált. Tehát őneki nincsen szaga, nincsen verejtéke, neki nincsen posztpartum depressziója. Hogy őt elhagyta-e az Isten, miután megszülte a gyermekét, vagy csak Jézust hagyta el az Úr, ezt nem tudjuk. Erről nincsen leírás. Krisztusról vannak gyönyörű filmek, Mel Gibson szépen szenved benne, meg a Brian élete is Krisztusról szól a maga parodisztikus módján, de Szűz Máriáról nincsen film. Mária Magdolnának még van egy kicsi karaktere, mert ő egy feslett asszony, aki megtér, vagy legalábbis elfogadottá válik Jézus számára. De Szűz Máriának nincs karaktere. A Mária-kultuszban nem Szűz Máriát imádod, hanem az országot imádod. Vagy amit épp képvisel. Egy nem létezőt imádsz, mert Mária nincs jelen, Mária egy szóvá válik, szimbólummá, Máriában nincsen benne az ember, vagy annyira megszűnt emberré lenni, hogy ezért is könnyebb őt imádni, mint Krisztust.
Krisztus sok szempontból egy ellentmondásos figura, ha a Bibliát olvasod, nem mindig száz százalékig következetes. Az írások szerint, de nyilvánvalóan az írások sem mindig következetesek, Jézus egy konok, makacs, kitartó és elvhű valaki volt. Viszont a Mária-kultusz nem válik semmilyen nőiséggé, mert sem a szexualizált nőiség nem jelenik meg benne, sem a testi valóságában a nőiség. Az egyetlen dolog vele kapcsolatban az, hogy ő egy tároló entitás, aki kihordta az Istent, a szentet, és akkor az ő kezébe ajánljuk az országot, hogy legitimáljon minket is. Ettől kezdve van egy történet, de Máriával való viszony nincs, az országgal való viszony van, Szent Istvánhoz való viszony van, köszönjük neki a pogányok leverését, de Máriától csak kérjük, hogy imádkozzon értünk – ne is cselekedjék egyebet, ő csak járjon közbe a mi érdekünkben. Hogy ő legyen értünk, mi nem vagyunk érte. Ilyen értelemben a Mária-kultusz nem a Mária megértéséről szól, legalábbis ebben a formájában. Ezért is tud működni.
„Rád pillanatani nem vagyunk méltó,
téged beszélni nem vagyunk méltó,
kérünk téged, Szent Militzenta, nézd,
iszapos testünkben irántad
végigcsordul a hála, vízből lettünk,
vízzé leszünk és elpárolgunk utánad,
szelek rohannak, erdők lángolnak,
kövek zúzódnak, de a víz,
a víz marad!”(Himnusz a Háromlábú Asszonyhoz, részlet)
Biztos vagyok benne, hogy vannak olyan közösségek is, ahol ez másképp működik, nem vagyok vallástörténész. Nem Máriát imádjuk, hanem a szobrot, a képeslapot, az ikont, de ezek csak a felszín, ami mögött nincs ott az ember, akire hatalmas, jóformán elviselhetetlen felelősség szakadt: hogy hordja ki az Isten fiát. A valódi gyászról, amit átél, a szerepről, amire saját akarata ellen lett kiválasztva, és ennek lélektani terhéről nem igazán van szó. Így a kultusz – a természetéből fakadóan – nem a mélyréteget, hanem a felszínt tudja közös nevezőre hozni. Minden kultusz így működik, legyen az Mária-, Petőfi-, vagy Taylor Swift-kultusz. Miközben érdemes volna ez a felszínt lehámozni és a dolgok mélyére nézni, feltárni a spiritualitásnak ezen formáit, amelyek megtöltik jelentéssel és élettel is a szimbólumot.
Azt mondtad egy interjúban, hogy Keplernek a horoszkópírás pénzszerző munka volt. Arra vagyok kíváncsi, hogy a versekhez való kutatás, olvasás, felkészülés, elmélyülés mellett te voltál asztrológusnál?
Lehet el kellett volna, de nem mentem asztrológushoz. De ahogy most mondod, ez egy kihagyás volt. Elismerem, hatalmas baklövés. Úgyhogy ha a következő évben horoszkópos könyvet írok, akkor mindenképp pótolnom kell ezt a mulasztást. Utánaolvastam az asztrológiának, kitanultam, melyik jegynek mi a szimbolikája és tartozékai. Jegyzeteltem, összekötöttem a szálakat, szívesen játszottam rájuk. Egy olyan embernek, aki az asztrológiában jártas, biztosan más olvasata lesz a könyvből, mint egy olyannak, aki nem, de bízom benne, hogy mind a kettő talál benne számára érvényes sorokat.
Te miben hiszel? Van-e az életedben valamilyen lelkigyakorlat, valamilyen fogódzó a poszt-antropocén világnézetben?
Igen, azt hiszem, a közérzetben hiszek, a tévedés lehetőségében és a sokarcú igazságban, a Próteuszban. Én magam nem tudok olyan őszinte kötődéssel kapcsolódni mondjuk a valláshoz, ahogy sokan, akikre felnézek, igen, és irigylem is talán tőlük ezt a fajta kapcsolódást. Talán azért, mert akkor van valaki, aki néha felelős valamiért helyettem. Ha másért nem, azért, hogy valami legyen velem. Vigyáz, vezet, eligazít, tudja mi fog történni. Nekem szánta a sorsomat, nem mindent én rontottam el, hanem ennek így kellett lennie. Ez elképesztő vigasztalás tud lenni, ha ebben megtalálod a hitet. Aki meg nem ebben találja meg a hitet, az meg megtalálja az ideológiákban, az öko-ideológiában, vagy a feminizmusban, vagy akár a nácizmusban, bár remélhetőleg nem oda menekül, hanem valami befogadóbb ideológiába. De a radikális ideológiák is ezért tudnak követőket toborozni: közösség, elfogadás, megértés, valahova tartozás érzete a kínálatuk. De azt hiszem, a narratívák iránti igény a fontos.
Nekem egy nagy, konkrét narratív hitem nincsen. Agnosztikus vagyok, azt hiszem. Nem tudom sem cáfolni, sem tagadni semmilyen spirituális entitások létezését. Abban biztos vagyok, egy csomó mindent nem értünk a világban, és a véletlen egybeeséseknek van bája, ha más nem, maga az, hogy ennek jelentőséget adunk. Ez gyönyörű. Néha nagyon kicsinek érzem az emberiséget a kozmoszban, néha meg azt gondolom, hogy hatalmasak vagyunk. Ebben az oszcillációban hiszek, mint a metamodern. Pont a metamodern spiritualitást tárgyaló esszékben van szó erről, hogy ez a hit nem vakhit, hanem folyamatosan újra és újra megkeresi valamiben a hitet – miközben ismered a cáfolatot is. Hinni a pillanatban, hinni az emberekben, hinni abban, hogy van értelme tenni akkor is, hogyha nem hiszel, és mégis tudsz hinni ebben az értelmetlenségben. Hinni az ember paradoxonaiban. És hiszek a dacban, hogy amikor azt látod, hogy minden értelmetlen, akkor sem szabad feladni, csak azért is csináljunk valamit. A hétköznapokban hiszek, jelen lenni a pillanatban, a carpediemezgetésben, a yolózgatásban, az életben. Azt hiszem, elég sztoikus vagyok ilyen értelemben. És ha hitvallás, akkor az Amerikai istenekből (Neil Gaiman regénye, magyarra fordította Juhász Viktor – szerk. megj.) gyakran jut eszembe ez a rész, gyönyörű ima.
Az előző hónap szerzője, Imre Eszter, kiemelte a tehetséggondozó munkásságodat. Hogy jött ez az életedbe? Mi az, amit te át tudsz adni a fiataloknak, és mi az, amit annak idején te nem kaptál meg?
Amikor Kolozsvárra kerültem, nagyon kerestem valami apafigurát, vagy anyafigurát, akihez tudok kapcsolódni, a 19 éves ember mi mást keresne. Csakhogy senki nem volt abban a testi-lelki-szellemi állapotban, hogy ezt a pozíciót akkor felvállalja. Vagy én nem kerestem jó helyen, tök mindegy, ez biztos ennél komplexebb, és törvény sem kötelez senkit erre a szerepre, és nem is törvénytől kötelező. Azt éreztem, hogy bár ott volt a Bretter (jelenleg Bréda) kör, de azon kívül nem igazán láttam lehetőségét annak, hogy szakmai visszajelzést kapjak, ha csak nem azon az egy alkalmon, amikor élve szétszednek, ami szerintem amúgy rohadt fontos. Én rengeteget tanultam ott, és tanulok, ahányszor megyek oda.
Azt hiszem, ezt próbáltam megteremteni, ami annyira hiányzott nekem. Továbbadni azt, amit akkor tanultam, amikor először eljutottam FISZ-táborba, vagy JAK-táborba, ahol Csehy Zolitól (Csehy Zoltán, költő, irodalomtörténész – szerk. megj.) vagy Kabai Lóritól kaptam szakmai visszajelzést arról, hogy mitől működik vagy mitől nem működik szöveg. Vagy akár már korábban, tizenkettedikben a Sárvári Diákírók és -Költők Találkozóján, egy emlékezetes hétvégén. Megtapasztaltam, hogy el lehet, sőt, el kell mondani egy szövegről, hogy nem jó, és rohadtul fáj, hogy nem jó, de közben meg tudtam, hogy azért vagyok ott, hogy tanuljak, és vállaljam azt is, hogy néha nem sikerül és elbukok, de fejlődöm, nem mintha meg se próbálnám. És Kolozsváron nem találtam meg akkor valamiért ennek az univerzumát. Úgyhogy emiatt nagyon keresgéltem. Voltak kezdeményezések, de egyszerűen mindig félbe maradtak. Az ember emberből van.
A tehetséggondozás véletlenül indult, meghívtak minket Horváth Benjivel workshopot tartani talán a Szférára. Az volt az első, de mindenképp egy emlékezetes workshop, ha nem is az első, ahova nemcsak kreatív írás feladatokat vittünk, hanem próbáltunk mélyebbre menni, lélektani szintre. Akkor jöttünk rá, hogy itt mennyi felelősség van, amikor az írás által az emberekből kihoztuk a legsötétebb démonaikat és traumáikat, és kb. irodalomterápiává vált az egész. Akkor lett világos, hogy felelősséget kell vállalnunk azokért az emberekért, akik idejönnek, és a szemükbe kell nézni, hogyha megíratunk velük valami nehéz témát. Tisza Kata a marosvásárhelyi Könyvvásáron azt mondta, ő, mivel terapeuta és ugyanezen szerepében ír, számára elképesztően fontos, hogy aki bejön hozzá, az legalább olyan lelkiállapotban vagy jobb állapotban menjen el, mint amikor beérkezett, hogy nem mélyebbre vitte az olvasót és aztán otthagyta. És őt rengetegen olvassák is épp ezért, fontos, amit csinál. Én azonban nem követem ezt az elvet a saját írásaimban, hagyom, hogy a szöveg találja meg, hova érkezik, általában nem tudom előre az útját, hogy mélyre megy vagy felemel majd. Ezt írás közben a nyelv és a kontextus majd kitalálja helyettem. Workshopot vezetni viszont más, az közösségi dolog. Semmiképp nem tehetem meg műhelyvezetőként, hogy beviszem és otthagyom a résztvevőt, mert akkor már más pozícióban vagyok jelen. A könyvemet bármikor becsukhatja bárki következmények nélkül. Egy közös workshopról kisétálni azért más élmény. Bízom benne, hogy a műhelyek által az embereknek tudtunk eszközöket adni az önkifejezésre és a megértésre, mert hál’ Istennek nemcsak én csinálom, hanem sokan mások is vannak ebben – és sokan csinálják jól.
Sokat olvastam a témában, főleg angol nyelven találtam esszéket, könyveket a workshop-tartásról, a versírás oktatásáról. Magyarul főleg verstechnikáról szóló – egyébként kiváló – könyvek vannak, mint például Horváth Viktor A vers ellenforradalma vagy G. István László Rongyszőnyeg című versforma-példatára. Ezeket a köteteket szívesen kötelezővé tenném költők számára, de fordítóknak, szerkesztőknek is mindenképp alapművek. Szerkesztőként továbbá nagyon sokat tanultam a műhelyekből azáltal, hogy sokszor kellett elmagyaráznom bizonyos technikákat. Hogy mitől működik vagy nem egy mondat, egy rím, egy metafora. Ezáltal szerzőként is tisztábban és tudatosabban kezdtem nekiállni a saját szövegeimnek, rájönni, én hol hibázok, amikor nem tudatosan írok. Az elvégzett munkát nem tudom megtanítani, azt meg kell csinálni, de bizonyított dolog, hogy aki eljár rendszeresen műhelyekre, és következetesen dolgozik, az valamilyen szintre el tud jutni. A tehetség szép lendület, de a rutin a hosszútáv üzemanyaga. Rengeteg példát láttam, hogy valaki elkezdett írni, és látványosan fejlődik azért, mert képzésekre jár és tanul, és mindegyre megkérdőjelezi azt, hogy mitől jó az, amit csinál.
Mostanában elég nagy divatja van az olvasásnépszerűsítésnek. Mit gondolsz erről a trendről?
Akiben ott van a szikra, az megtalálja a könyvek univerzumát. Gyakori közhely, hogy aki a könyv barátja, az csak jó ember lehet. Hát, elég sok diktátornak volt otthon könyvespolca, és egyik-másik írt könyveket is. Ne legyünk már ostobák… Louis-Ferdinand Céline-nek gyönyörű regényei voltak, aztán odaállt a nácik mellé, és mondta, hogyan kéne csinálni, amit csinálnak, mert nem csinálják elég jól a párizsi tisztogatásokat. Ezra Pound hatalmas költő volt, mégis nagyon jó barátja lett Mussolininek.
Nagyon sokszor látunk olyan embert is, akinek elvileg van tárgyi műveltsége, de valahogy mégsem tud összekötni dolgokat. Vagy a tudását szándékoltan mások kárára használja fel. Az olvasás önmagában nem tesz jó, okos, figyelmes emberré, viszont nagyon jó eszköz lehet, ha kíváncsi vagy emberekre, ha tanulni akarsz, ha szeretnél tájékozottabb, reflektáltabb, kritikusabb lenni, hogy nagyobb legyen a szókincsed, az empátiád, az érzékenységed. Mindez segíthet és hátráltathat is, mert nyilván a túlgondolást is elősegítheti.
Az olvasás nem varázslat. Megtanulhatsz általa szeretni, megtanulhatsz cinikus lenni, megtanulhatsz gyászolni, amikor meghal a kedvenc hősöd, de az is fontos, hogy erre nem csak az irodalom képes. Ne tegyünk úgy, mintha azt irodalom volna az egyetlen fórum, ahol tanulni lehet. Tarantino bevallása szerint életében nem olvasott sok könyvet, a Bibliát talán, cserébe látott nagyon sok filmet. És tud párbeszédet írni, tud karaktereket írni, és tud olyan filmet írni, amiből az ember tanul, ami felpiszkálja az érzékszerveink, amihez kötődni lehet, vagy ami által az ember megnyílik és alakul. De ugyanúgy lehet tanulni egy TikTok-videóból, vagy egy YouTubertől is. Most megint a szóbeli hagyományok térnek vissza a videó, az elmondás, a mesélés, a podcastok révén.
Van szükség az irodalom népszerűsítésére, azonban nem szabad úgy tenni, mintha minden más médium az irodalom alatt volna, mert például nagyon sok podcast van, ami jobb, mint nagyon sok könyv, amit megírtak. Ezek a médiumok egymás mellett, egymást kiegészítve élnek és amatőr hiba azon pörögni, hogy melyik a „jobb”. Attól függ, mire.
És lehet hallgatni hangoskönyveket vagy igényes rap zenét, hogyha verseket vagy poétikát keresel. Lehet spoken word albumokat streamelni, slam poetry videókat nézni, vagy nagyon jó sorozatokat binge-elni, és lehet olvasni is. Tény, hogy az olvasás visszaszorult, mert ezelőtt száz évvel nem volt más médium a történetmesélésre, de a ’80-as években is azért olvastak annyi könyvet, mert a tévében nem voltak igazán tévécsatornák, ahol filmeket nézhettek volna. Most inkább filmeket nézünk, és ahogy a ’80-as években a Rozsdatemető mindenkinek alapmű volt, és a nagy közönség ismerte a Fejes Endre nevét, most aki a Trónok harcát nem ismeri, az a kortárs közösségi kultúra jelentős szeletéról csúszik le, mert ez az aktuális műveltség része. A mai emberek nem butábbak, mint egykor voltak, csak most a közösségi média és az internet révén jobban látjuk, milyenek. Lehet, sőt, biztos hogy fog alakulni az irodalom szerepe, megszűnni semmiképpen sem fog. Annál jobban szeretünk mesélni, ráharapni a finom mondatokra. Másképp miből lennének a közhelyek?
Ha a következő egy éved egy film lenne, mit választanál?
ANDRÉ FERENC: ZÁRIDŐ
Nekem elsőre a Paterson jut eszembe, mert egy költőről szól, és mert ez a film gyönyörűen szól a semmiről. Az a gyanúm (sőt, reményem), hogy az elkövetkező egy évem nem lesz mozgalmas, nem ebben az évben lesznek a nagy áttöréseim, most inkább csak dolgozni, alkotni akarok. Irigylem azt, amit Adam Driver karaktere csinál a filmben, azt az elkötelezett, „írok akkor is, ha nem olvassa senki, írok akkor is, ha megeszi a kutyám” hozzáállást. És nyilván szerelmesnek lenni is fontos, szeretni azt, akivel vagy. Szeretni a pillanatot, szeretni a környezetet, és megélni a pillanatot, együtt. És időt hagyni a szemlélődésre is.
