Jártál már úgy, hogy egy beszélgetésen a zenére terelődött a szó, és te nem igazán tudtál hozzászólni a témához? Nem azokra a kérdésekre gondolok, hogy ki a kedvenc előadód, vagy milyen király szövegek vannak valaki új albumán, inkább azokra, amit egy komolyzene-kedvelő, -művelő ember tesz fel neked. Egy többszereplős beszélgetésben el lehet sunnyogni, hogy nem tudod, hogy a hangverseny nem egy verseny, de egy randin például nehéz válasz nélkül hagyni a kérdéseket, és nem biztos, hogy jó pont, ha azt mondod, hogy a gordon valaki tízóraija a táskájában.
Hogy elkerüld ezeket a helyzeteket, összeszedtünk néhány alapfogalmat, amivel nem árt tisztában lenned. De ne feledd, ez egy gyorstalpaló azoknak, akiktől nagyon távol áll a zene ezen világa, a teljesség és részletes pontosság nagyobb utánajárást és tanulást fog igényelni.
Minden vonós hangszer húros, de nem minden húros vonós
Az még valószínűleg megvan, hogy hogyan néz ki egy hegedű, de azt tudod, hogy mitől más mondjuk egy brácsa? Az első szembetűnő jel a mérete lesz, mivel valamivel nagyobb a hegedűnél, valamint a hangja is mélyebb. Egymagában, kicsi az esélye, hogy látni fogod a különbséget, de valószínű, hogy mellette szól majd egy hegedű, aminek a méreteihez képest tudod majd azonosítani.
Szintén a vonós család tagja a nagybőgő és a cselló. Őket is a méretük alapján lehet a legegyszerűbben azonosítani, valamint a használatuk is eléggé árulkodó. A nagybőgő, amit más néven gordonnak is hívnak, rendelkezik a legmélyebb hanggal, felépítésileg a legnagyobb, éppen ezért állva vagy egy magas széken ülve játszanak rajta. A cselló vagy kisbőgő, gordonka valamivel kisebb, használni ülve, a hangszert a lábak között tartva kell.
A gitár nem a vonós családba tartozik, viszont húros, és gyakran találkozhatsz vele a hétköznapokban. Könnyen megkülönböztethető akusztikus és elektronikus alternatívája, leghamarabb abból, hogy az elektronikusból kilóg egy kábel.
Ha klasszikus zenei koncertre sodor az élet, ne lepődj meg, ha a művész egy gitárnak tűnő dolgon játszik, de nem úgy tartja, ahogy a tábortűz mellett szokás. Az akusztikus gitár, amikor komolyzenébe keveri magát, más pozíciót kap. Ilyenkor a zenész ülve az egyik lábát egy kis állványra teszi, a gitár testének vége a földön lévő lábra kerül, a hangszer testének felsőbb, nyak alatti része pedig a feltámasztott combra, a gitár nyaka pedig a zenész vállához kerül.
A fúvósok már csak ilyenek, megtévesztőek
A húrosok után a fúvós hangszerek szoktak még nagy gabalyodást okozni. Elsősorban megkülönböztetünk fafúvós és rézfúvós hangszereket. Az előbbiek megtévesztőek lehetnek, hiszen nem mindig készülnek fából, a szaxofon és a fuvola például fémből van. Amitől fafúvósok lesznek – azokat leszámítva, amelyek tényleg fából vannak – az a nád és az ajaksíp.
Az ajaksípos fúvóka rendszerint a hengeres üregű hangszertesthez csatlakozik, a dallamok legtöbbször a hangszertesten lévő hanglyukak segítségével keletkeznek – egyszerűbben, megfújod a hangszert, ami annak alapján ad ki különböző hangokat, hogy mely rajta lévő lyukakat fogtad le. Ilyen hangszer a furulya, fuvola, okarina, pánsíp és az orgona sípjai is ezen az elven működnek.
A nádas megoldást használják a klarinét, a szaxofon, a fagott és az oboa esetében. A nád a hangszer felső részébe kerül, oda, ahol megfújják. A nád egy hengeres vagy kúpszerű üreggel ellátott hangszertesthez csatlakozik, a dallam a hangszertesten lévő hanglyukak segítségével történik ebben az esetben is.
A rézfúvós hangszerekkel nem akarnak megtéveszteni, mert tényleg rézötvözetből készülnek. Ezek a hangszerek attól szólalnak meg, hogy a hangszerjátékos beléjük fújja a levegőt – egy tölcsér- vagy csészeformájú fúvókába –, de nem csak úgy neki a vakvilágnak, a megfelelő tempóval és adagolással kell ezt csinálni. Ezt a szájukkal, nyelvükkel végzik. A megszólaltatáshoz szükségeltetik még a jó légzéstechnika is, hiszen ha az ember túl korán adja ki magából a szuszt, akkor gyakran kell levegőt vegyen, ami végül inkább egy maratoni futáshoz, mintsem zenéléshez fog hasonlítani.
A rézfúvós hangszerek közül azok, amelyekkel a leggyakrabban találkozhatsz: a trombita, a kürt, a harsona és a tuba. Ezek többsége jó nagy és nehéz, a hangjuk mély.
Ez most egy zongora vagy csak annak tűnik?
A billentyűs hangszerek felismerése sem nagy kunszt, mindenki látta már így vagy úgy a fehér-fekete billentyűket, amik mint egy csorba Colgate-reklám mosolya sorakoznak egymás után. De minden zongorának tűnő dolgot zongorának nevezünk?
A hagyományos zongora is lehet többfajta formájú, színű, nem mindegyik fekete, nagy, fényes koncertzongora. Van, amelyik sokkal kisebb testtel rendelkezik. A hangszer lényege, ami a belsejében van, a sok-sok fémhúr, amit kis kalapácsok ütnek meg, amikor lenyomjuk a billenytűket, ezáltal szólal meg a hangszer. A húrok miatt tehát nem csupán billentyűs, húros hangszer is a zongora.
A háztartásokban a kisebb helyigényük miatt pianínók szoktak állni. Ezeknek a legszembetűnőbb ismertetőjele, hogy a hangszertestben a húrok nem vízszintesen, hanem függőlegesen vannak. Szintén sok otthonban fellelni a szintetizátort, amely a billentyűk miatt hasonlíthat első ránézésre a zongorára, de hiányoznak belőle a húrok és elektromosan működik.
Hétköznapjaink másik billentyűs résztvevője az orgona, amely általában a templomok berendezésének eleme. Ahogy korábban említettem, vannak sípjai, amelyek eléggé árulkodó ismertetőjegyek, illetve az orgona billentyűi általában több sorba szoktak sorakozni.
Tudtad, hogy az ütősök egyik fajtáját idiofon hangszereknek nevezik?
Az ütős hangszereket elég nehéz összekeverni bármivel is. A klasszikus zenében gyakran használják a pergődobot, az üstdobot, nagydobot (membranofon hangszerek). A dob testére kifeszített anyag kelti a hangot, a hangzása függ a test anyagától (fa, fém), méretétől, formájától és a kifeszített anyagtól is.
Ami itt a csel, hogy többek között a cintányér, a triangulum és a harang is az ütős hangszerek közé tartozik, gyűjtőnéven idiofon hangszereknek nevezzük őket. Alapvető működésük azonos, megütjük, összeütjük, ami rövid hangot eredményez.
Te milyen hangszer nevét nem ismerted eddig?
