Fotó: Lukács Zsolt

Végre én is szerencsésnek mondhattam magam. Tavasszal hívott egy ismerősöm, hogy van pár jegye a (tavalyi) foci-EB meccsekre, hátha érdekel. Szinte kiröhögtem, hogy én pénzt nem adok azért. Nemsokára visszahívott, hogy megajándékoz, csak válasszak egy meccset… Akkor már legyen a legelső. A legelső futball Európa-bajnoki mérkőzés Magyarországon, a Puskás Arénában. Ezúton is köszönöm neki!

„A futball hazatért”

feliratú pólókat árultak június 15-én a Hősök terén, ahonnan több tízezernyi szurkoló vonult a stadion felé.

Bizonyára sokunk emlékezetében él még a ’96-os kontinens viadal, amit Angliában rendeztek már kibővített, 16 csapatos mezőnnyel és ezzel a himnusszal. Utána következett a nyögvenyelős Benelux államokbeli, aranygólos EB, majd a portugál rendezés, amiről lemaradt a magyar pulikutyás pályázat, és elindult ez a modern focinak nevezett csilivili cirkusz, amitől nagyon elidegenedtem.

Ez az egy meccs nem tudott meggyőzni, hogy jó irányba megy az, ami a gyepen és a színfalak mögött zajlik, de hogy mennyire társadalmi tényező a futball, pláne a magyar emberek számára, az vitathatatlan. Még akkor is, ha Ballai kolléga írásától feltüzelve nagy elvárásokkal közelítettem a Hősök tere felé. Nem pont azt kaptam, amire számítottam. És nem arra gondolok, hogy hiába voltak tele a környező boltok hűtői sörrel, ha épp nem voltak hidegek. Pont olyan langyosnak tűnt a hangulat is, mint az említett sörök, mert az ultrák csoportjai szétszóródtak, amire hátul felvették a rigmust, elől már újat kezdtek…

De ettől még a magyar szurkolótábor a legszebb a világon, csak hát tudjuk, hogy egyszer volt Budán kutyavásár, mint ahogy Marseilleben vonulás is. Azt pedig külön kiemelném, hogy a tömeg figyelt a környezetre, a Carpathian Brigade pedig ezúttal is hívott embereket, akik a vonulás mögött szelektíven gyűjtötték a hulladékot.

A mérkőzésre

sok szót nem pazarolnék, mert aki szerette volna látni, az megnézhette valahol. Először a nyolcadik percben robbant a stadion, amikor megtudtuk, hogy török a bíró. EB szinten csordogált a meccs a gólnélküli döntetlen felé, de aztán jött az utolsó tíz perc a maga drámájával.

A kakasülőről is látszó les ellenére engedték Schönt gólt rúgni, és ezáltal 67 ezer embert mennybe menni, egy szurkolót Szalai nyakába ugrani, ismeretleneket ölelkezni. Halkan jegyzem meg, hogy egyik önkéntes hazánkfia szerda délután viszi ki a játékvezetői küldöttséget a reptérre, és megígérte, hogy ha valaki üzenne nekik, itt kommentben megteheti, mert átadja.

Kikaptunk három-nullra, pont.

De leírhatatlan, mennyi mást, mennyi közösségi élményt tud adni egy meccs. Amikor a hömpölygő tömeget videózva hallod, hogy rád köszönnek, amikor ország/világ másik felén élővel találkozol (kimondottan csak sporteseményeken), és úgy köszöntök egymásnak, mint minden reggel a szomszédnak. Amikor betájolod, hogy egy régen látott ismerős a gigantikus stadion körülbelül melyik szektorából posztolt fotót a közösségi oldalra, odamész a meccs végén, hogy meglepd, de te lepődsz meg, amikor rajta kívül még tucatnyi udvarhelyi jön szembe…