fotók: mindenféle telefonok, de főleg a DÁVID Anna Júliáé

Kedves nézőink, most megszakítjuk adásunkat, mert felrobbant, kirobbant, meggyúlt, kitört, le- és megdőlt… 2020 volt 12 éves történetünkben talán az első év, amit borzasztó tudatosan kezdtünk. Naptárt terveztünk, beleírtuk és rajzoltuk előre, mi lesz. Khm. Katasztrofálisan elő se vettük.

Tavaly januárban még attól rettegtünk, hogy dupla választási év előtt állunk, és hogy fogunk megbirkózni a feladattal, hogy bírjuk feldolgozni azt a sok mocskot, ami ilyenkor a nap 24 órájában ránk ömlik, és aztán rajtunk keresztül az olvasóinkra.

Hogy fogjuk tudni eldönteni, hogy mi belőle a mocsok, és mennyi az, ami az olvasókra is tartozik. Tudunk-e majd helyesen mérlegelni? Mennyire fognak a politikusok, közéleti szereplők megkörnyékezni, hogy nekik kampányoljunk? Megpróbálnak-e csőbe húzni, és hogyan fogunk tudni ellene védekezni?

Hogy fogunk szakmailag, emberileg ezzel a sok információval, ami egy választással együtt jár, megbirkózni? Sokak számára pitiáner kérdések ezek, de nekünk január elején nem voltak azok, mert voltak már rossz tapasztalataink. Aki emlékszik a 2016-os Buta Levente-történetre, a hirtelen megjelent rágalmazó blogokra, kiszivárgott hanganyagokra, az sejtheti, miről beszélünk. Hiperlokális médiumként a helyhatósági választások az egyik legfontosabb esemény a szakmai életünkben. Hittük 2020. március 9-ig.

Első gyűlésünk online

Alig költöztünk be a frissen felújított szerkesztőségbe, és rajzoltuk tele az említett naptárt a választásokkal, sport- és kulturális eseményekkel, mint az olimpia, a március 15-e, az Udvarhely Napok, vagy persze, a legfontosabbak, a nemzeti szabadnapok, megjelentek az első koronavírusos esetek Romániában. Bezárták az iskolákat, és mire elgondolkodhattunk azon, hogy valóban koronavírusos volt-e az egyik, meglehetős gyanús tünetekkel rendelkező beteg, s van-e felszerelés elég városunkban a járvány kezeléséhez, lefújták a március 15-ei ünnepségeket, és

kihirdették a szükségállapotot.

Az uh.ro március 16-án, hétfőn egyből élő közvetítésre váltott. Otthonról dolgoztunk hónapokon keresztül úgy, hogy teljesen átalakítottuk a munkaprogramot. A szerkesztőség fele, mintegy két ember délelőtt, a másik kettő délután ügyeletezett, és egy napi szerkesztő 12 órában felügyelte a tevékenységet. Mindezt hétvégén, húsvétkor, pünkösdkor és május elsején is. Nemegyszer túlóráztunk úgy, hogy a munkaszerződésünkben a túlóránál azt írja, „nu este cazul”. Senkinek egy zokszava nem volt, amiért többet, jobban és felelősségteljesebben kell dolgozni. Legalábbis azoknak, akik még ma is velünk tartanak. Mindezt úgy, hogy a vendéglátóhelyek és játszóházak bezárása miatt bizonytalanná vált az uh.ro-t kiadó cég helyzete is.

Egyik este, talán már szerdán, jött a levél, hogy sajnos össze kell állítanunk egy listát, hogy milyen sorrendben válunk meg a munkatársaktól, közeleg a vég. Ekkor kaptuk tőletek az első pozitív sokkot.

Minden terv alapja egy kockás papír

Nem válunk meg senkitől, amíg minden lehetőséget meg nem próbáltunk a fennmaradáshoz, mert ha valaha volt a városnak szüksége az uh.ro-ra, akkor most van ez a pillanat. Dolgozunk, ha kell, ingyen is, döntöttük el. Napok alatt elindítottuk a fund raising kampányunkat, amit már évek óta terveztünk, de valahogy sose lett meg, most pedig hirtelen összehoztuk, és meglepően sok adományt kaptunk, ami nem csak a fizikai létünket segítette, hanem lelkileg is hatalmas támaszt nyújtott.

Az atlatszo.ro-s kollégáknak köszönhetően több nemzetközi pályázatról is tudomást szereztünk, és néhányat meg is nyertünk. Az egyiket, az European Journalism Center és a Facebook közös pályázatát például úgy, hogy kategóriánkban Romániában csak mi kaptuk meg, és összességében is csak még egy nyertes volt az országban, a Decât o revistă (DOR) magazin, amit mi magunk is nagy szakmai tisztelettel olvasunk.

Ez ismét egy olyan visszajelzés volt számunkra, hogy érdemes a billentyűzet fölött görnyednünk éjjel-nappal akkor is, amikor mások épp sorozatokat néznek, a Facebook-oldalunkon velünk szájkaratéznak, vagy a mezőn fedezik fel tűzzel-vassal Székelyudvarhely tájait.

Mi lettünk az udvarhelyi tudakozó.

Napi több tíz üzenet érkezett a Facebook oldalunkra, e-mail listánkra, privátban, amelyben olvasóink érdeklődtek, támogattak, informáltak, és a szűkös erőforrásaink ellenére igyekeztünk mindenkinek válaszolni, cikkben vagy privátban, mert ebben az időszakban úgy éreztük, minden válasz egy kapaszkodót jelenthet kétségbeesett embereknek. Olyanoknak, mint mi is vagyunk, amikor nem hajt ez az érthetetlen mámor, hogy dolgozzunk, nézzünk utána, írjunk, fotózzunk, vágjunk, menjünk ki a helyszínre, tegyük közzé stb.

A “kétméteres nagy megbeszélés” még a szükségállapot alatt, amikor csak kettesével fértünk fel a fotóra, olyan távol álltunk egymástól

Ami nagyon furcsa volt, hogy az elején leginkább a pánikkal kellett küzdeni, pontosabban a pánik elkerülésével. Mintha mindenki erre törekedett volna ahelyett, hogy a járvány elkerülésével és az általa okozott gazdasági-társadalmi problémákkal foglalkozott volna. Mintha gyerekek lennének az olvasók, az emberek, és nem az információkat értékelni, mérlegelni tudó felnőttek. Aztán kiderült, hogy a pániktól való pánik nem volt minden alap nélküli. Hogy nem mindenki úgy kezeli a rá özönlő, többségében negatív információt, mint mi, akik szokva vagyunk azzal, hogy elsők között futunk szembe minden bajjal.

Az egészségügyi intézmények vezetői személyes sértésnek tekintették, ha valódi kérdéseket merészeltünk feltenni, és nem úgy fogalmaztunk, hogy „Ugye milyen helyesen tetszenek ezt a járványhelyzetet kezelni? Hogyan tudtak ennyi megfelelő intézkedést hozni?”. Tar Gyöngyi, a közegészségügy megyei igazgatója azóta sem veszi fel a telefont bármilyen fontos ügyről van szó, bármilyen sok olvasónkat érintse is a dolog, mert le mertünk fordítani egy cikket, ami azt tárgyalta, hogy Hargita megyében miért nincsenek még áprilisban fertőzések, és Borboly Csaba megyei tanácselnököt is rendszeresen foglalkoztatta pezsgő élő közvetítéseiben az, hogy mit nyomogat billentyűjén egy cirkuszista portál Udvarhelyen.

Az uh.ro többször is szerepelt a megyei tanácselnök heti kiértékelőjében és a Fun fm rádión is ingyen fenyegető reklámot sugároztak rólunk. „Szinte szégyellem magam azok helyett, akik a sürgősségi helyzetét üggyé tették”.

Lukács Antal kórházigazgató pedig első intézkedései között titoktartási szerződéseket irattatott alá kollégáival. Hurrá! Amikor a legnagyobb átláthatóságra lenne szükség, – pontosan az olyannyira rettegett pánik elkerülésére és a hatóságokba vetett bizalom megerősítésére – , akkor hallgatnak el a legtöbb mindent.

És mint kiderült, mutyi vagy arra való szándék, emberi hiúság meg gyarlóság is volt bőven. A megyei tanács-alelnök barátnőjének a tangás maszkjaival, az ide-oda rakosgatott, megfélemlítésben tartott orvosokkal, a megyei szinten furamód szaporodó, de kérésre Udvarhelyen sokáig nem használható PCR-tesztgépekkel, a pár százlejes átalakítók hiánya miatt hasznavehetetlennek nyilvánított lélegeztetőgéppekkel. Kiderült, hogy vannak emberek nálunkfele is felelős pozíciókban, akik a legnagyobb bajban is a maguk politikai és/vagy anyagi hasznánál, a maguk hiúságánál nem sokkal látnak elébb.

Olvasóink részéről is

meglepődve figyelhettük meg a változatos reakciókat, azt, hogy idővel nagyon sokan inkább a tagadásba, az eufemizálásba menekültek, a fertőzést elkapó emberek pedig szégyellni és titkolni kezdték betegségüket. Nincs es, nem is olyan veszélyes, nem is olyan fontos a koronavírus. Amikor nem volt, rettegtünk tőle, amikor megjelent, egyre inkább terjedt, és életeket is követelt, mi elkezdtünk legyinteni rá. A tavaszi állapottól, amikor reggel arra ébredtünk, hogy az olvasók állnak a portál előtt, és azt kérdezik, nem tudnánk-e hamarabb kezdeni az élő közvetítést, mint 8 óra, odáig jutottunk nyárra, hogy több tíz olvasó követeli a fejünk nap mint nap azért, mert merészeltük közzétenni a hivatalos adatokat, amiket a hatóságok közöltek, és amiket az összes média is lehozott.

Csakhogy ezzel a vírussal pont az a probléma, hogy számos ponton nem követi az eddig megszokott logikát, és a legbölcsebb dolog, amit tehetünk, hogy védjük magunkat és embertársainkat tőle. Akkor is, ha úgy gondoljuk, hogy természetes úton jött létre, és akkor is, ha Bill Gates-Soros György párosnak tulajdonítjuk az eredetét.

Ha van, ha nincs. Mert mi van, ha mégis van? Főleg úgy, hogy a bizonyíték van arra, hogy létezik, míg arra, hogy nem létező dologtól tartunk pánikszerűen, semmilyen elismert kutató nem bólintott még rá. A perverz szépség pedig ebben az egész járványosdiban pedig az, hogy vírushívők és -tagadók, jobb- és baloldaliak, rövid- és hosszú hajúak, magasak és alacsonyak, magyarok, románok, cigányok és mindenféle más nációk, össze vagyunk kötve. Amikor magunkra vigyázunk, akkor másra is vigyázunk.

Első offline gyűlésünk a karantén után

Első látásra elég ijesztő volt ez a kommentelői pálfordulás, de kitartottunk, és a mai napig közöljük azokat az információkat, amik a koronavírussal kapcsolatban befolyásolhatják az olvasóink életét. A betegek aktuális száma utalhat arra, hogy szigorító, vagy lazító intézkedésekre lehet a következőkben számítani, illetve arra, hogy hol, mennyire érdemes óvatosnak lenni. Sokszor kellett arra figyelmeztetnünk magunkat, amikor a kommenteket néztük, hogy nem csak néhány hangoskodó tájékozódik, szórakozik általunk, és kiabál velünk, hanem több ezer csendes ember is, akiknek csak akkor tudjuk meg a véleményét, ha megkérdezzük, ha beszélgetünk velük, és akkor legtöbbször kiderül, többé-kevésbé helyesnek tartják azt, amit teszünk.

A nyári uborkaszezon

kicsit olyan számunkra, mint másoknak a január, a boldog új év időszaka, ami valójában sokszor boldogtalan. Minden évben eltervezzük két sürgős és fontos cikk, projekt stb. között, hogy nem baj, majd az uborkaszezonban megvalósítjuk azokat a terveinket, cikkeinket, amelyek nem sürgősek, de fontosak, aztán minden évben közbejön valami. Jó esetben csak az, hogy ilyenkor elmennek a kollégák szabadságra, és az itt maradt néhánynak kell megbirkóznia az összes munkával úgy, hogy még a fű se nő. Ilyenkor legszívesebben kiírnánk, hogy szabadság/uborkaszezon miatt zárva.

Az idén nem voltunk ilyen szerencsések, eléggé padlóra vágott néhány hétig emberileg is, hogy két munkatársunk hagyott itt bennünket, ami a szerkesztőink összlétszámának mintegy harmadát jelenti, és így négy és félünknek kellett nekivágnunk az őszi helyhatósági kampánynak, ami végül nemhogy nem borított ki, fel stb. a ránk zúduló munkamennyiség és a mocsok miatt, hanem üdítő változatosságot jelentett a koronavírusos időszakhoz képest. Volt néhány nehéz napunk, hetünk, de megoldottuk, túléltük. Minden eddiginél szorosabb egység alakult ki a csapatban.

Pedig már az uborkasaláta készítésénél kiderült, ősszel és télen sem fogunk lazítani, beperelt a kórházigazgató, ügyvédhez, tárgyalásokra fogunk járni, s miután vége a választásoknak, nekifuthatunk egy drónnak, máskülönben Elődkét kell megtanítanunk repülni.

Ami nagyon nagy erőt adott folyamatosan,

azok a visszajelzések. A pozitívak melengették a lelkünk, de a negatívak is azt jelezték, hogy fontos nektek, önöknek az, amit csinálunk. Annyira fontos, hogy érzelmi reakciókat vált ki, amiket nyilvánosan vállaltok, vállalnak.

Néha nagyot harapunk, néha meg nyelni kell.

A szeptember elején közzétett álláshirdetésünkre is sosem látott mennyiségű jelentkezés érkezett, és ráadásul legnagyobbrészt ígéretes tehetségek szerettek volna velünk dolgozni. Az önéletrajzok és a beküldött munkák átolvasása sem volt egyszerű, rövid idő alatt elvégezhető feladat, de folyamatosan energiával töltött fel, és tölt fel még mindig, hogy ez a sok tehetséges, szimpatikus ember szeretne közénk tartozni. Legszívesebben mindannyiukat bevettük volna a csapatba. Az az igazság, hogy nem csak az időhiány miatt halogattuk az állásinterjúkat, hanem azért is, mert így az volt az érzésünk, senkiről sem kell lemondanunk. Amíg nemet nem mondunk nekik, mindannyian közénk tartoznak. Köszönjük nekik, hogy megtiszteltek a jelentkezésükkel, önéletrajzaikat megtartottuk, és figyelemmel követjük a pályájukat, sorsukat.

A parlamenti választások alkalmából tartott breaking news-t már két új munkatársunkkal közösen folytattuk, és idén is, most már együtt is, a 2020-as mantránkat fogjuk követni: bármilyen legyen is a helyzet, bármennyi veszteséget is kelljen elkönyvelnünk, két taknyos, könnyes zsebkendő közt lássuk meg a lehetőségeket, és próbáljuk meg a legjobbat magunkból kihozni!

Köszönjük, hogy 2021-ben is lehetünk, mert olvastok, néztek, követtek és vagytok.