Hol volt, hol nem volt, volt egyszer két szomszéd, Ion és János, akik együtt sínylődtek az őrült suszterkirály utolsó évtizede alatt. Bár a rendszert ötven évig a legigazibb demokráciának mondták az elvtársak, Ion és János érezték, hogy ez biztos nem lehet az, hisz ők sose szavaztak rájuk, és mégis mindig azok voltak hatalmon.
Azt is sejtették valahol mélyen, hogy a nép uralma csak nem jelentheti azt, hogy önmagát kisemmizi, éhezteti, fázik, nincs mit feladni a gyermekre, a szutyok vasszekérre is várni kell – és ezt még szóvá se teheti, ha nem akar egy jó nagy pofont kapni cserébe. Bezzeg Nyugaton… Ott van minden, és még pofázni is lehet.
Mert ott tényleg demokrácia van! – gondolták magukban, és kezdtek egyre jobban vágyni rá. Addig ment köztük a suttogás, az ábrándozás a német kolbászkerítésről meg a svájci mézeskalácsházakról, hogy egy enyhe téli napon az utcán találták magukat, ezredmagukkal. Egymásba karolva, könnybe lábadva, torkukból üvöltve, hogy a suszterkirály nincs többé! Az édes bosszú mámorában azt hitték, győzött a nép,
ez már demokrácia, és hamarosan eljön a Kánaán.
Mire ráeszméltek, hogy csak a második vonal lépett elő a sortűz felhőjéből, már késő volt. Előbb jöttek a felajzott törpök a bányákból, és jól szétverték a népet az utcán, majd a titkosügynökök ugrasztották össze őket holmi magyar feliratok miatt. A demokrácia védelmében a románok Jánosnak kiverték az egyik szemét, Ionnak egy bordáját törték a magyarok. Évekig nem is beszéltek egymással, csak a saját fajtájukra szavaztak, és mély gyanakvással tekintettek egymásra.
Már nem ugyanazt értették a demokrácián.
Ion úgy gondolta, hogy a demokrácia a többség uralmát jelenti a kisebbség fölött, mert a másság csak széthúz, bomlasztja az így is törékeny egységet, miközben János egyre hangosabban kikérte magának, hogy az állam, a többség figyelmen kívül hagyja az ő nyelvét, vallását, kultúráját, szimbólumait.
S amíg ők ketten ezen vesződtek, a Kánaán sem jött el.
Az ügyeskedők az államvagyont aprópénzre váltották, bezárt a gyár, ahol Ion és János dolgoztak, a félretett pénzük egyik hónapról a másikra elértéktelenedett. Az utak gödrösebbek voltak, mint valaha, a kórházak, iskolák penészesebbek és fagyosabbak, és mindenhová kapcsolat kellett, meg egy kis hála. Mintha mi sem változott volna. Nem így képzelték a demokráciát, az biztos, és nem értették, mit csináltak rosszul.
Végül csak szóba álltak egymással, Jánosékat is bevették a kormányba, s együtt arra jutottak, hogy
biztos csatlakozni kellene az Unióhoz,
és akkor majd minden jó lesz – mint az áhított Nyugaton. Egy évtizeden át csak úgy pörgött a demokráciagyár, futószalagon jöttek a nyugati importelemekből összetákolt termékek. A korrupcióellenes intézkedések nagy sikert arattak a ionok és jánosok között is, és Jánosék külön örömére – az uniós csomag részeként – átmentek kisebbségvédelmi törvények, törvénytelenné és büntetendővé vált a diszkrimináció és a gyűlöletbeszéd minden formája.
Bár Ion nem egészen értette, hogy ezek minek is kellenek a demokráciához, inkább nem firtatta, nehogy ezen bukjon a közös cél. Ő aláír bármit, csak uniós zászlók és euróbankók lobogjanak mindenhol. 18 év után újra eljött egy olyan este, melyen Ion és János egymás nyakába ugorva, örömükben sírva itták le magukat, hogy majd másnap
egy szép új világban ébredhessenek: az uniós álomországban.
Csakhogy az eurók még sokáig nem röpködtek itthon, legalábbis nem az ő zsebükbe, de még a távoli epermezőkön se nagyon. Mert bizony a korrupció és a kizsákmányolás sem tűnt el egy csapásra azon a szilveszter éjszakán: túlárazott autópályák, környezetszennyező bányák, leégett szórakozóhelyek, korruptakat felmentő törvények csak úgy érték egymást az évek során. Mint egy banánköztársaságban, ahol még a banánból se jutott.
Ion és János egyként ugrottak a tévé elé, majd az utcára, s megint azt érezték: mégis van demokrácia! Hisz sikerült lemondatni a kormányt. S ha nem ment a bal, kipróbálták a jobbot, majd megint fordítva, majd a kettőt együtt is. Szegények mindig elhitték az új lovagoknak, hogy azok majd másak lesznek, és megint nem vették észre, hogy ezek is csak a sortűz füstjében álltak és vártak. Miközben azt mormolták szüntelen, hogy ők majd nem. Dehogynem.
Nem is lett több demokrácia. Kezdődhetett mindent elölről.
János azért is haragudott, mert közben az ő sajátos ügyei sem oldódtak meg, pedig ő aztán mindig ugyanazokra szavazott, a sajátjaira. Mert elhitte nekik, hogy az igazi demokrácia csakis magyar lehet, még Romániában is. Hogy egy szép napon azon kapja magát: nemhogy autonómia, lassan se oktatás, se visszaszolgáltatás, se feliratok, se zászlók, se semmi – csak a tinta a papíron.
Nem erről volt szó azon a szilveszteri éjszakán! – kiáltott fel keservesen, de mindhiába, mert közben mindenki megsüketült a nagy uniós zajban: migránsok, melegek, zöldek, háborúk, járványok. Avagy demokrácia, csak gofriba csomagolva – és ez már Ionnak se ízlik igazán.
Nem erről volt szó azon a szilveszteri éjszakán! Hol a demokráciánk? A megígért Kánaán?
– kiáltják immár együtt Jánossal, 35 év hiú remény és megannyi csalódás után. Köszönik szépen, nekik a demokráciából elég volt, már csak a pénzüket akarják, meg a határ felszámolását, a többit nyugodtan megtarthatja magának a Nyugat. Egyenlőséget, szolidaritást, méltányosságot meg a többi handabandát.
Kiáltó szavuk hirtelen meghallgatásra lel.
Aranyszájú varázslók bújnak elő, csupa szépet suttognak fülükbe, amit csak hallani akarnak: nem leszünk mi gyarmat, újra nagyok leszünk, a magunk urai! A jól csengő szavak bódulatában Ion és János fejvesztve rohannak az urnákhoz, hogy visszavehessék az elveszettnek hitt demokráciájukat.
Most (megint) az hiszik, boldogan élhetnek,
amíg meg nem halnak. De ez a mese csak akkor ér véget, ha egyszer megtanulták, hogy a demokráciát hiába várják másoktól. És akkor fogják újból érezni, mi is az a demokrácia, ha majd nem adják vissza azok, akiknek a szép szavukért odadobták.
