Kár, hogy nincs illata a kíváncsiságnak, be kell érnünk a tágra nyílt szemekkel és mocorgó testekkel. Citrusos aromaként képzelem el, mint a grapefruit vagy mandarin – ezen elmélkedve, a körülöttem sorban álló embereket figyelve várok, hogy beengedjenek a kiállítóterembe. Épp egy évvel és egy hónappal ezelőtt álltam ugyanitt – talán pár lépcsőfokkal lejjebb – a Kossuth utcai Képtár lépcsőházában arra várva, hogy elkezdődjön a ÉRTÉKelünk második kiadása. Akkor fogalmam sem volt, mi vár rám, hogy az egyik percben a keserű sírás fogja szorongatni a torkom, a másikban pedig hangosan nevetek.
Várakozás közben egy mesterséges intelligenciával generált hang üdvözli az érkezőket, elmondja az alapszituációt: a Pulzus Művésztelepen képzőművészek a természet és az ember kapcsolatát kutatták, a környezetben rejlő formák és struktúrák által inspirálva alkottak. A Piros. Produkciónak az ÉRTÉKelünk projektjében ezek az alkotások irodalmi művekké válnak, majd a színészek előadásában
életre kelnek.
A terembe lépve azonnal a fény felé fordulok, tavaly megtanultam, hogy mindig a megvilágított részeken történik valami. És valóban, mögöttem még keresik az emberek a helyüket, de Tóth Árpád színművész már bőszen töri a fejét egy írógép fölött, keresi a szavakat arra, hogyan fogjon neki a történetnek, „minden a gyerekkoromban kezdődött. Mekkora hülyeséget beszélek, persze hogy minden a gyerekkoromban kezdődött”.
Forrás: Piros. Produkció / fotó: Gábor Lajos
Meglep, a hangszórókból ismét a mesterséges intelligencia hangtól részleteket tudunk meg a kiállított művek alkotóinak érdeklődési köréről, stílusáról. Az elgondolást az lehet, hogy így róluk is tud meg információkat a néző, de a hangosítás vagy a terem akusztikája miatt nem minden esetben értem a szöveget.
„Gyermekkoromban féltem a nőktől, na jó, azóta is félek” – halljuk a hangszórókból Tóth Árpád hangján Zsidó Ferenc szavait, miközben előttünk az írógépnél születik a szöveg.
Szórakoztató gondolatmenetbe kezd arról, miként látja a szöveg szereplője a nőket, „egy nagy, fölfelé elnyúló kékséget láttam fehér csóvával keretezve, és hiába tudtam, hogy a kék csakis a tisztaság jele, és hogy az eget idézi, ahol az Isten lakik (…) egyszerre volt hívogató és elutasító”. Elmondja, hogy az anyja milyen csodás volt, a nagyanyja mindenkinél erősebb, s annyira rettegett tőlük, de mégis vágyott a nőkre. Meghallgatjuk, hogy felsőbbrendűnek gondolja a másik nemet, hogy élete egyes állomásain hogyan érzett, mit gondolt róluk, hogyan nézett ki a felfelé elnyúló kékség.
Ezalatt el-el kalandozik a tekintetem Kiss László festménye felé, amin valóban van egy elnyúló kékség, amit fehér keretez, néhol zöld tarkít és bordó burkol be. Keresem benne a nőt, amit Zsidó Ferenc látott. A nőies idomokként görbülő formák közt vélem megtalálni.
Víz, víz, tiszta víz, ha nem tiszta, vidd vissza
Egy asztalra vetül a fény, rajta merőkanál és szappantartó, mellette veder – Kiss Noémi az alkotó, az installáció címe Víz – mögötte talpig otthoni öltözékben Mezei Gabriella. Visszaránt a valóságba a mesterséges hang az adataival.
A háttérben Pál Attila lágy gitár játékba kezd, a színésznő az asztalon teszi jobbra, majd balra az eszközöket, mi, a nézők pedig legyeké válunk a falon Magyari Tekla újságíró otthonában – legalábbis én így tudom elképzelni, amikor meghallom, hogy a szövegben az édesanya beszél kisgyerekéhez. A mondókákat, gyerekdalokat, gyöngéd parancsokat, becézgetéseket, tanítgatást, a dicsérő szavakat, játékosságot amelyek az aprósághoz szólnak, meg-meg szakítják az édesanya saját magához intézett szavai.
„Miket beszél édesanya? Apuka helyett keresztapukái vannak Hajnikának. Sok unokatestvére, s egy nagy, szerető családja. Neked mi vagyunk a családod: anya, mama s a kutya. A kutyát azért szeretjük, mert nem szól bele semmibe. Igaz? Csak ugat. Vau-vau, igen, így csinál a kutya. Sokat ugat. De hát édesanya se beszél keveset, igaz? Mossuk meg a mocskos szánkat. S öntsünk tiszta vizet a pohárba.”
Kettő közé mi jön?
Termet váltunk, Pál Attila egy újabb húros hangszert vesz a kezébe, merengve néz egy türkiz, falilámpának tűnő alkotás felé, lepillantok a kezemben tartott programra, onnan látom, hogy Soltis Miklós Határmezsgyéje a kiindulópont.
A színművész megszólaltatja a hangszert és szavalni kezdi Balázs Imre József szintén Határmezsgye című versét, én pedig libabőrözve mélyülök el a pillanatban.
„Két létforma között, ott lakik a létlaboratórium, két létformák laknak ott, csendesek és mozdulatlanok. Ott lakik az öregség, a semmi. Aztán minden újra fiatal. Két elme között felnyílik a csoda. Este lesz. Szuszog, lélegzik, aztán újra eltűnik. Két üveglap között felvillan egy élet, s végül mikroszkópba néző pupillákra zuhan.”
100 évre generálva
A terem elsötétül, majd a hátunk mögött gyúl újra fény. Ezúttal a mesterséges férfi hang bevezetője után egy női hang kezd bele a ChatGPT Botházi Mária stílusában írt szövegébe. Meggyőz arról, hogy soha sem veszi át a mesterséges intelligencia a művészek helyét, lehet vele játszadozni, segítségül hívni, használni, de hiányzik belőle a lélek. Nem mondom, hogy nincs pár szófordulat, ami Botházi stílusát idézi, de közel sem a megtévesztésig.
100 évvel ezelőtti stílusban lettek csoportképek generálva a művésztelep résztvevőiről, hangzik el. A ChatGPT szövegének központi eleme egy olyan csapatfotó, amelyen minden alak elmosódott, alkotóként Torkos Erik Márk vizuális művész neve szerepel, Alanytalan emlékezés a kép címe. A sztori, hogy az alkotótábor résztvevői egy közös képet akartak készíteni magukról, de egyik sem tetszett nekik. Végül megszületett ez az elmosódott, amit mindannyian kedveltek.
Hol volt, hol nem
A legkülönösebb alkotás felé fordulunk. Egy darab durva műfű-szerű szőnyegen egy feltépett, márványmintás anyaggal borított doboz és egy felhasított zsák általános virágföld. Kiss Noémi Más világ című alkotását látjuk. Felráz a műhang, majd a megszokott egyfős előadás helyett kétszereplős produkcióval találjuk szemben magunkat. Ruszuly Ervin táncos, koreográfus próbálja talpra állítani a játékbabaként összecsukló Lukács Emőkét. A koreográfia alatt Bencze Emese szövegét mondja a színésznő, amiben a főszereplő nő egy csodálatos kertben van, friss és lágy fűszálakkal, simogató szellővel, virágillattal, madárcsicsergéssel, napsütéssel. Tisztára, mint egy Disney-rajzfilmben.
Az idilli képbe szinte belesimul már a közönség is, aztán egy mentő szirénája felráz. Egy nagyvárosi tömbház hatodik emeleti lakásának erkélyén találjuk magunkat, amit kertté próbált varázsolni a szövegben szereplő hölgy unokája, mert az idős nő mindig is egy kertre vágyott, vissza gyermekkori világába.
Egy újabb Balázs Imre József-verset hallunk, ezúttal Albert Orsolya előadásában. Az ihlet a Kiragadás fotósorozat, alkotója Lőrincz Inez. A falon több fekete-fehér fotó, néhány felülnézetből rögzíti – tippem szerint – az erdő talaját, másokon tárgyak szerepelnek: szög, toll, dióhéj, száraz falevelek, fadarabok, kavicsok, egy drót, toboz – csupa olyan dolog, amit össze lehetett gyűjteni arról a talajról, amiről felülnézetből készült a kép.
„Keretet tettem az életemre, amikor szétnéztem benne jól, ott volt minden” – a színésznő szavalata közben finom homokot dobál, játszik vele, ami a fénytől úgy hat, mintha csillámporral tenné ugyanezt. Az előadást Pál Attila zenei játéka teszi teljessé.
Sárga hangulat, rózsaszín pontok
Koromsötétbe borul a belső terem, mivel ide nem szűrődik be semmilyen külső fényforrás, az orrunkig sem látunk. Majd fény villan, első ránézésre Gustav Klimt-sárga alakra leszek figyelmes, majd meglátom benne és körülötte a színes és sokféle mintákat, formákat, amelyek az alkotótábor hangulatát kívánnák megragadni.
A festmény alkotója Fülöp József, Ruszuly Ervin táncos, koreográfus ihletődött belőle, aki egy piros széken ül, azt figyelem, hogy a ruházatával belesimul a mögötte lévő festménybe. Ismét Pál Attila festi alá zenével – nem látom, de csellónak hangzik – az előadást, ezúttal egy koreográfiát.
Lőrincz Inez Kiragadásához térünk vissza, ugyanis a fotósorozat Győrfi Katát is megihlette. Írását Pál-Varga Márta adja elő, amit lélegzetvisszafojtva figyelünk a szó szoros értelmében. Előbb azért, mert a színésznő egy kismadárról beszél, az anatómiájáról, hogy mit érez a kis törékeny, aprócska test, „kiszolgáltatott vékonyság”, hogy mélykék hajszálerek a csontok, amelyek a szárnyak lettek volna. Az érzékletes leírást hallva a néző akaratlanul is óvatosabban lélegzik, mintha egy nagyobb szusszanás összetörhetné a fiókát. Aztán azért tartjuk vissza a szuszt, mert „repülni akar a kiszolgáltatott vékonyság”, és azt lessük, vajon Pál-Varga Márta valóban lerepül-e a létráról, aminek szinte a tetején áll.
S mintha az univerzum vagy a Fennvaló érezné, hogy épp a zene hat rám a leginkább, Pokorny Attila Levéltámaszából ihletődve Pál Attila hegedű játékát halljuk.
Sötétség, fény és taps
– és vissza is kerülünk a létünkbe. Az előadás után végigsétálok a kiállításon, mint legutóbb is, szemügyre venni közelebbről az alkotásokat. Keresem a nőt Kiss László festményében, az asztalnál rájövök, hogy Magyari Tekla szövegében azért volt a fő motívum a víz, mert az installáció címe is az. A türkiz téglalap közelebbről nézve igazából belül üreges, egy ló van benne, aminek külön van a feje a testétől, s mindkettőből apró horgonyok ömlenek ki.
A balkon kertjében a márványborítású dobozban egy darab iporkát látok, a Kiragadás madártávlatában elszédülök. Közben arra összpontosítok, engem mi érint meg. A nagy piros vásznakat veszem észre előbb, rajtuk a bánffyhunyadi cigánypalotákra emlékeztető rajz. Az alkotó Siklódi Fruzsina, olvasom le a tábláról. S azon gondolkodom milyen groteszk, humoros, mégis megható történetek rejlenek a piros alapon sikló szürke vonalak között.
