Nem tudom, mire számítsak. Én írtam a Piros. Produkció kiállítás beharangozóját, én tettem fel a kérdéseket az eseményről, mégsem áll össze teljesen a fejemben, hogy mi fogad majd a Képtárban. De szerintem senki másnak sem, aki először hallott a kezdeményezésről – ezen morfondírozva állok a sorban és várom, hogy beengedjenek a terembe. Hallom a kiszűrődő zenét, ami valószínűleg az a szerzemény lehet, amit Cári Tibor komponált kifejezetten erre az alkalomra. Közben azon is gondolkodom, hogy miért kellett nekem magassarkú cipőben jönni, fájni fog a lábam, ha sokat kell álljak, és nem fogok tudni az előadásokra koncentrálni.
Forrás: Piros. Produkció Facebook-oldala.
Aztán beengednek minket, viszonylag rövid idő alatt mindenkinek sikerül olyan helyre megállnia, ahol nem zavarja a műsort. A terem elsötétül, a fények Albert Orsolyára összpontosulnak, aki egy rögtönzött nőgyógyászati váróteremben ül. Feje felett Tar Lóránd festménye lóg, ami egy terhes nő pocakját ábrázolja, felül két kis kezecske kandikál ki, az alsó részen a szülőké látszik, egy injekciós tűt tartanak.
A Botházi Mária által írt szövegből egyszerre szűrődik át düh, vágyódás, viszolygás, keserűség, és remény. Egy nő gondolatai ezek, aki haragszik mások gyerekeire, sőt egyenesen ki nem állhatja őket, hiszen idegesítőek, hangosak, koszosak, izgágák, szófogadatlanok, mégis vágyik egyre. Mindig is vágyott, de a baba nem akar összejönni, hiába a biztos anyagi háttér, a boldog párkapcsolat és a rengeteg hormon injekció. Egyre csak semmi és semmi, már viszolyog a saját testétől, más kisbabájától, keserű szájízzel, összeszorított fogakkal tesz meg mindent. Egyetlen reménye, hogy a teszt végre pozitív lesz.
Nem fáj a lábam a magassarkútól,
igazából el is felejtettem, hogy én is vagyok, hogy itt állok, hogy körülöttem emberek vannak. Beszippantott az előadás, mellkason vágott a jelenet, sírni szeretnék minden egyes nőért, akinek ez az állapot mindennapos. De nem tudok sokáig ebben az érzésben dagonyázni, mert kialszanak a fények és felgyúlnak egy másik sarokban két festmény mellett. Az egyik képen azt láthatjuk, ahogy a nap sugarai átsütnek a fák lombjai közt. A másik, ellenpontként, a mélységet ábrázolja.
Tar Lóránd festményei alatt Jakab Tamás színművész csücsül sötétkék frottír köntösében, és egy hercegnőt szólítgat, majd kissé abszurd, nehezen a fejembe mászó szövegébe kezd. Néha szót ejt lombokról, arról a másvilágról, amit a fa és az égbe nyúló koronája jelképez, aztán leszállunk a földre, a helyszínre, ahol a fa áll, ahol a szomszédban a kedves lila hajú, dauerolt Piroska néni meg az özvegy tanár úr lakik. A kerítésen át beszűrődik még a kinti világ, viták, beszélgetések és katt egy fénykép! Igen tudom, hogy nem érted pontosan, én sem teljes egészében, de külön-külön látom magam előtt a leírt, majd előadott gondolatokat.
A reflektor a túlsó falra villan, ahol gyors egymásutánban váltják egymást különböző fenyőgrafikák Sztojka Melissza tollából. Alatta Nagy Xénia-Abigél igazi amerikai módra könyököl, „Let me introduce myself: Dorottya voltam, ma már Dorothyként kell bemutatkoznom, hiszen évekkel ezelőtt emigráltam Amerikába ebből az élhetetlen porfészekből”, mutatkozik be az épp kissé láb alatt lévő közönségnek Dorottya, akarom mondani Dorothy. A fiatal nő 10 éve költözött otthonról az amerikai álomba „megcsinálni” magát, hátrahagyva a beszűkült látásmódú, vasakaratú, igazi székely szüleit. Hazalátogatása alkalmából hozott a nekik egy „duglász” fenyőt, mert hát a székely meg a fenyő,„you know”, találnak. Az ajándék azonban nem nyerte el a szülők tetszését, dugába dőlt a hídképzési terv, a székely megszokott világképe nem változhat, nem fér bele valami amerikai, hiába a tíz év,
a helyzet mindig változatlan.
Ugyanígy az újonnan a reflektorfénybe kerülő Z. Dániel életében is egész sok minden állandó, de ezzel a 20 éves osztálytalálkozón végre szakítana. Végre sikerülne dadogás nélkül egy igazi jó beszédet mondania, amitől ledobja magáról a bugyit a kiszemelt osztálytársnő.
