A Király utcai szórakozóhelyről hazafelé tartva még nem is sejtettem, hogy nincs a pénztárcám a vállamon átvetetett hasitasiban, és utólag szemlélve a történetet, nagyon hálás lehetek azért, hogy nem sejtettem. Ha észrevettem volna, valószínűleg egy percet sem alszom a női kézilabda Bajnokok Ligája döntő előtti éjjelen, és mivel dolgozni jöttem, az nem lett volna igazán szerencsés.
Kedves Előd! Szeretném jelezni, hogy az elveszített pénztárcáját megtaláltuk. Ezen a telefonszámon tud elérni, hogy vissza tudjuk szolgáltatni. Üdvözlettel, … – fogadott az üzenet rögtön ébredés után, és egy nem fogadott hívást is jelzett a telefon. Nem is hagytam el a tárcám, még álmodhatok – kezdtem el rögtön tagadni még félálomban súrolgatva a szemeimet, de sajnos az ébredés után is ott villóztak ugyanezek a sorok a telefonom kijelzőjén, úgyhogy következett az elfogadás: „basszameg”.
Miután gyorsan végigpörgettem az estét, és világos lett, hogy a szórakozóhely előtti padkán ülve – ide jártunk ki dohányozni – csúszhatott ki a zsebemből a tárca, benne minden iratommal, tárcsáztam is a számot. Ugyan a Bajnokok Ligája döntőre valószínűleg a nyakbaakasztómmal bejutottam volna, pontosan egy nap múlva már nem lett volna, ahogy átjussak a határon az irataim nélkül.
Nem vagyunk Budapesten – izzasztott még egyszer meg a telefonbeszélgetés során a kedves hang, aki nélkül vélhetően még mindig a magyar fővárosban próbálnék papírokat intézni a hazajutáshoz. És ekkor ad hálát az ember a barátokért, hiszen miközben éppen a Budapest–Göd járatokat böngésztem a telefonomon, és a hétvégére vendégül látó barátom meglátta a kétségbeesett arcom, rögtön felajánlotta, hogy elvisz Gödre.
Körülbelül egy 40 perces út után érkeztünk meg az üzenetben elküldött címre, ahol egy család éppen egy kicsengetést ünnepelt. Többen székely ruhában vannak – konstatáltam átlesve a kerítésen.
Remetéről származunk – válaszolta meglepettségemre pillanatokkal később egy férfi a kapu előtt. Ő találta meg a tárcám, és mint kiderült, éppen ez volt a szerencsém. „Megfordult a fejemben, hogy a rendőrségre adjam, de láttam a lejt és a személyit magyar névvel, és mert gondoltam, székelyt a székelyt kisegíti, nem bonyolítom a dolgát meg a hatósággal” – magyarázta, majd elárulta, a tárcámban levő névjegykátyán találtak telefonszámot. Nem győztem köszönni, persze, semmit nem fogadtak el hálám jeléül.
Ettől függetlenül ma sem győzök nekik elég hálás lenni, mert miattuk lehetek most itthon, nem borult fel a hetem. Ugyan meg sem fordult a fejemben, hogy leírjam az esetet, az egyik kollégám „kapcsolta fel a villanykörtét”:
– Miért ne írnám meg? Számomra szép és fontos üzenete van. Székely a székelyt megsegíti!
Kiemelt kép: illusztráció
