Vitafórum helyett sokkal inkább rajongótalálkozóra hasonlított Nógrádi György előadása.
Fotók: Pál Edit Éva
„Biztosan rosszat fog majd írni” – búcsúztatott Nógrádi, amikor látta, hogy kimegyek a teremből. S bár megfogadtam, hogy nem fogok eleget tenni elvárásának, nem hagyhatom megjegyzés nélkül azt, ahogyan reagált a kérdésemre.
Tudom, kívülről úgy nézhetett ki, mintha vérig sértve megfutamodtam volna. Elárulom, csak egy másik programra siettem, ami este nyolctól kezdődött. Véletlen egybeesés volt. Nógrádi mégis megengedte magának, hogy a nagyközönség előtt ítélkezzen és kigúnyoljon.
Tudósítani akartam az Udvarhely Akadémia első kiadásáról, mert tényleg érdekelt Nógrádi véleménye a világról. Egyórás monológja alatt szorgosan jegyzeteltem, fel is kaptam a fejem néhányszor, személyes sztorikkal fűszerezett stílusa élvezhető, de tartalma nehezen követhető, csapongó volt.
Az is visszavett az élményből, hogy rendszeresen kérkedett a sikereivel, az ismertségével, a befolyásával, legtöbbszor ezzel felvezetve és egyúttal legitimálva saját mondandóját.
Mindenről is akart beszélni, az amerikaiakról, oroszokról, kínaiakról, régmúlt, folyamatban levő vagy leendő háborúkról. Becsületére váljék, hogy helyenként belátta: ő se tudja, mit hoz a jövő, például a brit uniós kilépéssel kapcsolatban. Sőt, még azt is bevállalta, hogy letörje az autonómiát vagy függetlenséget álmodók reményét. Nem tartja reálisnak. Pont.
Kellemes csalódást okozott,
hogy magától nem sorosozott, nem migránsozott, de ismételten felajánlotta a közönségnek, hogy kérdezzenek rá, és akkor ő válaszol. Ezzel a lehetőséggel élve kértem a mikrofont. A puliszka attól robbant, hogy meg mertem zavarni a meghitt hangulatot, amely uralta az inkább rajongótalálkozót, mintsem vitafórumot.
Azt mertem szóba hozni, ami nemrég végigsöpört a magyar és nemzetközi médián, hogy tudniillik a magyar kormány egyik (amerikai zsidó) kampánytanácsadója egy svájci lapcsoportnak bevallotta: az egész „Stop Soros”-kampány egy jó nagy politikai lufi volt, és a magyar kormánypártok pusztán szavazatszerzési célból csináltak ördögöt az üzletemberből.
Nem akartam botrányt,
újságíróként egyszerűen kötelességemnek éreztem felvetni a kényes témát. Kíváncsi voltam, hogyan látja ennek fényében Nógrádi a magyar kormánypártok és saját maga hitelét, mert úgy gondolom, hogy folyamatos médiaszerepléseivel ő maga is szerves része, eszköze volt a kampánynak, amelyről most ország-világ előtt bevallották, hogy bazi nagy hakni volt.
Konkrét válasz helyett azonban a gyakorlott politikusokat is megszégyenítő módon reagált Nógrádi, sok-sok mellébeszéléssel és némi személyeskedéssel fűszerezve.
A Fidesztől alig csurran valami,
és különben is ő évtizedekkel előttük már befutott. Mintha csak a pénzről szólna, hogy kiszolgál-e egy rendszert valaki vagy sem. Közben elejtette, hogy háromszor kapott pénzt szerepléseiért, egyik a mostani alkalom.
Azt is elismerte, hogy ő mindenben egyetért a magyar kormány politikájával, de közben háromszor is tagadta, hogy találkozott volna a Soros-kampány tanácsadóival vagy bármilyen más kampánytanácsadóval a világon. Nem értem, miért tartotta olyan lényegesnek ezt kihangsúlyozni.
A kérdés nem erről szólt.
Miután erre emlékeztetve, meg mertem ismételni azt, akkor hangzott el az első fütty és egy bekiabáló még azzal is megvádolt, hogy valójában én volnék lefizetve.
“Ha figyeli, a saját hallgatósága nincs Ön mellett” – hárított, miután a közönség vastapssal jutalmazta kitérő válaszát és ezzel kvázi kikövetelte, hogy visszaadjam a mikrofont. Firtathattam volna tovább, de ilyen erőviszonyok mellett már értelmetlennek tűnt.
Nehogy meglincseljenek – figyelmeztetett félig viccesen a mellettem álló kolléga is. Ha bárki is elgondolkodott a kérdésemen, az már első körben megtette, és akkor már megérte felszólalni.
Mert nem az volt a célom, hogy lejárassam őt, hanem hogy elhintsem a kétely magját az udvarhelyiek fejében. Hogy senkinek se igyák minden szavát kérdés nélkül, hogy gondolkodjanak a saját fejükkel. Mert hiszem, hogy képesek rá, hogy nem kell mindig valaki megmondja, hogy mit gondoljanak a világról.
Nem szégyent éreztem,
csak mélységes csalódottságot, hogy mennyire sikeres, milyen messze elér a kormánymédián keresztül érkező agymosás, és hogy válaszadás helyett a vitapartner elnyomásával foglalkozik az előadó.
Saját bőrömön éreztem, hogy mennyire kirekesztő tud lenni a hangos többség, nem csak a kánontól eltérő véleménnyel szemben, hanem még a tényekkel szemben is. A közönségtől végülis kaptam valamiféle választ a kérdésemre: sem az előadó, sem a kormány hitelét nem ingatta meg a felvetett hír.
Nógrádival ellentétben mégsem gondolom azt, hogy egyhangú lett volna a közönség véleménye. Mindössze néhány ember hőbörgött hangosan és nem is tapsolt mindenki.
