Van-e élet a lovasszobrokon túl?

Fotók: GÁL ELŐD

Beszédesnek gondoltam és kicsit rosszul is esett, hogy csak ennyien voltak kíváncsiak arra az eseményre, amelyen más városokban – mint Kolozsvár vagy éppen Budapest – már elismert fiatal székelyudvarhelyi művészek tehették fel kérdéseiket Miklós Zoltánnak és Simon Mária Tímeának, a város két kulturális intézményének igazgatójának.

Például, hogy kivel kell jóban lenni ahhoz, hogy teret, segítséget kapjanak, vagy hogy ne szervezzen a kiállításuk idején egy másik, hasonló kiállítást egyik intézmény se. Hogy megfér-e Székelyudvarhelyen egymás mellett a kortárs művészet a Balázs Ferenc Vegyeskarral és a már bejáratott táj és természetfotókból álló, a székelységünket, foglalkozásaink bemutató kiállításokkal? A város intézményei próbálják-e egyáltalán teljesebbé tenni a palettát? Szó volt arról is, hogy belterjes-e az udvarhelyi kulturális élet, miért nem ismerik, vagy, ha igen, utasítják el a fiatal művészeket az intézményesnek számító rendszerben.

Ezekért a válaszokért érkeztem a beszélgetésre, és éppen ezek miatt tartom fontosnak megírni, mi hangzott el az augusztus 30-ai „kerekasztalnál”. Pláne, hogy az eseményt szervező Off Space Egyesület fiatal alkotóin kívül csupán néhány fő tartotta érdemesnek a beszélgetést arra, hogy eljöjjön. Kellemes meglepetésemre nem így Szakács Paál-István, városunk leendő polgármestere.

A Haáz Rezső Múzeum és a Művelődési Ház igazgatója mellett az Off Space részéről Tóth Hunor ült az asztalnál és Ruszuly Ervin, aki annak ellenére, hogy „jövevénynek” nevezi magát, 2 éve már, hogy pezsgeti a székelyudvarhelyi kulturális életet a TÉR működtetésével és így oktatással, workshopok és különféle tárlatok szervezésével, tánc-, előadó- illetve kiállítóterem biztosításával. A TÉR adott otthont az Off Space – főleg fiatal székelyudvarhelyi és udvarhelyszéki művészeket tömörítő – egyesület egyik első jelentős kiállításának, amelynek megnyitóján mi is ott voltunk. És nem is bántuk. Itt nézd meg, hogy milyen volt!

Szóval udvarhelyi kulturális élet, amelyet Pál Emil újságíró, a beszélgetés moderátora szerint a jelenlévő két pólus képvisel, ezeket célja közelebb hozni egymáshoz a párbeszédnek. Felmérni azt, milyen lehetőségek vannak, milyen támogatások várhatóak, „pellengérre állítani” a helyszínen jelenlévő, leendő városvezetőt. Megkérdezni tőle, milyen jövőképe van a város kulturális életével kapcsolatosan, hogyan szándékoznak vonzóbbá tenni azt. És egyáltalán kideríteni, miért nem tölt meg egy könyvbemutató egy termet a művelődési házban, miért nincsenek fiatalok a múzeumok éjszakáján.

Megszólítja-e őket egyáltalán a város?

„Vannak különböző intézmények, viszont azt nem tudjuk, hogy melyik intézmény mire hivatott, kinek mi a hatásköre. Szervezünk ezt is, azt is, és azt is értem, hogy kell az intézményeknek tartani a színvonalat, de a kérdés, hogy nézünk-e szét jobban, hogy ezen a színvonalon esetleg vannak-e más alkotók, vagy megmaradunk a belsős körnél, amit megtartunk magunknak?” – tette fel a délután egyik legfontosabb kérdését Tóth Hunor. Szerinte annak tudatában, hogy kinek mi a hatásköre, egymást kiegészítve, segítve hozhatnának létre eseményeket.

Ő úgy érzi, korosztályát nagyon is érdekelné, hogy ezen a színtéren mi történik a saját szülővárosában, de azt is érzi, hogy az nem szólítja meg őket, nincs egy olyan platform, kezdeményezés sem, amely segítené, hogy a fiatal alkotók megismerjék egymást. Az ő korosztályának művészei gyakrabban járnak Budapestre és Kolozsvárra kiállításra, mint saját szülővárosukba. A Palló Imre Művészeti Szakközépiskolán kívül eső fiatalok megszólítását kevésbé érzi jellemzőnek.

A fiatalok megszólításának Simon Mária Tímea szerint két módja van. Az egyik az intézményes, amikor osztályközösségeket hívnak el különböző tárlatokra, az alkotókkal rendezett beszélgetésekre, illetve a másik formája, amikor a fiatal magától elmehet, és megnézhet egy kiállítást, sőt, ha valaki megkeresi őket, akár szervezhet is.

„Nem hiszem, hogy az intézmények ajtaja be lett volna valamikor is zárva az olyan fiatal művészek előtt, akik Kolozsvárról visszatérve szerettek volna egy tárlatot megszervezni” – vélekedett. Azt sem gondolja, hogy kizárólag a Palló Imrében végzett diákok kiállítása kapott volna helyet az intézményükben, tavaly például egy Kolozsváron végzett diák kiállítását is meg lehetett tekinteni. Bárki bekopogtat a szándékával, szerinte megtalálják a módját az együttműködésnek, mert – „a múzeummal szemben” náluk – nem kell nagy öregnek lenni, hogy valaki kiállítson.

Az ő felelősségük is megtölteni a tereket, megtalálni a keresletet, vonzó és nívós kínálatot ajánlani – ecsetelte Simon Mária Tímea, aki szerint a Művelődési Ház esetében ez a nívó alacsonyabb, mert közművelődési intézmény lévén nem csupán a magas kultúrát kell befogadniuk.

Miklós Zoltán szerint nem is létezik a fent említett két pólus, inkább arról van szó, hogy az intézmények nem csinálnak egyebet, mint forrást kérnek a mindenkori városvezetéstől, egyre többet a szolgáltatás szintjének növelése érdekében, de azt aláírja, hogy ez az intézményi keret nem fogja a széles spektrumú városi közösségi igényt kielégíteni. Szerinte elengedhetetlen a civil szféra ebben. Persze az intézmény együttműködésével és ennek az együttműködésnek egy nagyon fontos elvárása van: a mérce. Ugyan a Hahotának is van helye Székelyudvarhelyen, ami egymás után ötször is lehet, hogy megtölti a színház nagytermét, egy közpénzből működő minőségi színház nem a kabaréműsor.

Úgy gondolja, hogy a Berze Imre ötlete nyomán megvalósuló Pulzus művésztelep létrehozása éppen azzal a céllal történt, hogy így tarthassák a kapcsolatot a fiatal művészekkel. „Nem mi vagyunk a legszebbek s a legfényesebbek, de megéri hozzánk csatlakozni” – fogalmazott kifejtve, hogy ő hasonló együttműködést tudna elképzelni: valaki érkezik egy ötlettel és a múzeum intézményes keretek közé foglalja azt. Partnerséget is ajánlott a fiataloknak, hozzátéve, hogy nem mindennek a képtárban a helye, alternatív megnyilvánulási helyekre van szükség. Számára éppen ezért tetszett a Shifting Realities, az Off Space egyhetes, az egyik Kossuth udvarban tartott rendezvénye, amelynek ez a beszélgetés is a részét képezte, és úgy gondolja, egy mozgalommá nőheti ki magát.

„Végig kell menni a Kossuthon, meg kell nézni, hol vannak ilyen udvarok. Lehet egy saját udvarhelyi identitással rendelkező mini művészeti fesztiválunk. Nem kell lezárni, anélkül is fantasztikus lehetőségek vannak a Kossuthban. Ez rajtatok áll és ez az, amivel az öreg szakállas intézményeket is ki tudjátok mozdítani a sarokpontjaiból. Vannak olyan német városok, akik a gyárnegyedet átalakították összművészeti központtá. Itt, az aszfalt városában nem a művészet az elsődleges problémánk” – mondta, hozzátéve, hogyha van egy jövőképük, igényük a fiataloknak a helyi kulturális terepen, akkor nekik erre felületet kell teremteni. Azt továbbra is állítja, hogy nem a képtár ennek a megfelelő otthona, hanem egy alternatív helyszín, a saját Magmánk (sepsiszentgyörgyi intézményes kortárs kiállítótér). Nekik, mint intézménynek, feladatuk becsatlakozni ahhoz a kreatív, másként gondolkozó társadalmi réteghez – akik éppen a jelenlévő fiatalok tudnak lenni. Kihasználva az alkalmat Miklós Zoltán a helyszínen jelenlévő polgármesternek, Szakács Paál-Istvánnak ajánlotta, hogy bár nem akar neki feladatot adni, vessen majd egy pillantást arra pincére, ami a városháza alaksorában van, szerinte zseniális helyszín lehetne. De akár az Ervin által működtetett TÉR maga is lehetne ez a tér.

Ervin – aki „jövevénynek” nevezi magát – most ismeri meg az embereket, azt, hogyan áll Székelyudvarhely a művészeti igények szempontjából. Amellett, hogy a helyet azon művészeti ágak mentén alakítja, amelyek érdeklődési körébe tartoznak, próbál lehetőséget teremteni minél több alkotónak a bemutatkozásra. De mint mondja, még mindig nem találta meg a megfelelő helyszínt, ahol elegendő lenne a tér, ezért a mai napig kutatja a különböző helyeket a városban, amit még inkább be tudnának élni. Sőt, saját magukat is el tudná képzelni intézményként, mert úgy gondolja, hogy az általuk létrejött rendezvények – így az Off Space fent említett kiállítása is – megmutatják, az igények megvannak. És látja ezt abban a korban, amikor mindenkinek nagyon sok dolga van és a legjobb visszaigazolás és a legnagyobb támogatás a jelenlét.

Ha volna két életem…

– jut eszembe a dal, hiszen nem könnyű jelen lenni egyszerre két helyen és mint egy egész konkrét példából kiderül, nem ritka Székelyudvarhelyen, hogy egymásra szerveznek két kulturális eseményt.

Tóth Hunor elmeséli, részükről megtörtént a nyitás mindkét jelenlévő intézmény irányába, jobban mondva ők keresték meg a múzeumot, a művelődési ház még az első kiállításukon Győrfi Kata révén ajánlotta fel támogatását részükre. Akkor azt mondták nekik, hogy ők is gondoltak hasonló kezdeményezésre, de üdvözlik az Off Space létrejöttét és nem kezdenek bele hasonló programsorozatba.

„Beszéltünk különböző találkozókról, amik aztán nem valósultak meg és ez szerintem egy másik problémára világít rá, hogy ezek az intézmények nem kommunikálnak egymással” – mondta Huni majd elmesélte, hogy amikor megszervezték Székelyudvarhelyen Ilyés Zalán fiatal fotógráfus első önálló kiállítását, a Művelődési Ház éppen akkor indította el a fiatal alkotókat bemutató kiállítássorozatát. Nem feltétlenül szükséges kommunikálniuk egymással, de egy lehetőség lehetne Hunor szerint.

Ő küldte Katát, mondja Timi, aki szerint az egymásra szervezett kiállítást benézték, emberek ők is, hibáztak. Bevallja, sokszor előfordul, szerinte egy udvarhelyi sajátosság nem kommunikálni egymással – kente szét a felelősséget a Művelődési Ház igazgatója. Ugyanakkor megragadta az alkalmat, felajánlotta, hogy közösen keressék meg a már szóba kerülő alternatív teret az intézmény forrásait és lehetőségeit használva, amelyeket más esetben is szívesen biztosítanak és állítanak a fiatalok kreativitása mögé, ígérte és Huni meg is köszönte a felajánlást.

Miklós Zoltán szerint is nyitva áll az ajtajuk, azt már érdekesebb felvetésnek gondolja, hogy meg tudja-e szólítani a fiatalokat a helyi kulturális élet, ezért inkább innen közelítette meg a témát. Úgy gondolja, érdemes lenne keresniük a kapcsolatot, hogy a kreatív ágazatok fiataljai hogyan kapcsolódhatnak be az intézményes művészeti életbe úgy, ahogy a Palló diákjai. Velük sem volt mindig ilyen kapcsolat, Lőrincz Ildikó munkája, hogy ma már igen.

Az igazgató elmondása szerint mint alkotó, be lehet kerülni a múzeumba kiállítani, azt viszont fontos kiemelni, hogy nem megy ez pikk-pakk. A 2025-ös évük például telített, szerinte, ha ez nem így lenne, akkor nem nevezhető elég komolynak az intézmény. Arról, hogy ki állíthat ki, sohasem ő dönt. „A kortárs képzőművészetet nem érteni kell, pozitívan kell hozzáállni, ez az én feladatom intézményvezetőként. Van egy művészettörténészünk, és Berze Imre szobrász szakértőnk, aki a sepsiszentgyörgyi szobrász szakot vezeti, teljes mértékben rájuk hivatkozok. Ha őket szakmailag meggyőzi egy fiatal, nekem az a feladatom, hogy megteremtsem a lehetőséget” – mondja, és bevallja, jobban kell keresniük a kapcsolatot egymással.

Huni példákkal is szemléltette, hogy ez a kapcsolat nem létezik: az Ilyés Zalánéval, akinek tavaly éppen az Off Space hozta tető alá egy tárlatát, azelőtt és azután sem volt kiállítása itthon, az udvarhelyiek annak ellenére nem hallanak róla, hogy Budapesten komoly elismeréseket nyer a fotóművészetével. Erre is keresi a magyarázatot az Off Space vezetője. Ez Miklós Zoltán szerint oda-vissza kell, hogy működjön és azt is gondolja, hogy a Pulzus lehet az egyik ilyen kapcsolatteremtési felület.

Kivel kell jóban lenni?

Mennyire nyitott a Pulzus? – tette fel a kérdést a múzeumigazgatónak Hunor, majd elmesélte, hogy egy korábbi, Benedek Levente által összehívott találkozón, amelyen képzőművészek és az intézményvezetők vettek részt, Szakács-Paál István leendő polgármester említette a versenyeztetés lehetőségét, amivel az Off Space alkotója teljesen egyetértene, annak ellenére, hogy a jelenlévők zöme egyetértett abban, hogy a művészet nem versenyterep. Szerinte egy lehetőség lenne a Pulzus részére is – ami udvarhelyi alkotótábornak mondja magát –, hogy adjon pályázati lehetőséget a részvételre a fiatal képzőművészeknek. Utána szerinte még mindig lehetősége lenne a szervezőknek, hogy azt mondják, nem érkezett be egy olyan pályázat sem, amit érdemesnek találnak a pozitív elbírálásra. Ő az alkotótábort belterjesnek gondolja.

Miklós Zoltán szerint ez nem így van: az eddig 13 Pulzuson 130 résztvevő volt, hiszen nem jöhetnek vissza azok a művészek, akik már korábban jártak, csupán Berze Imre az állandó tagja a művésztelepnek, ahová külföldi, romániai és magyar alkotók mellett mindig volt legkevesebb két helyi alkotó is. Az idén Lőrincz Inez fiatal székelyudvarhelyi fotógráfus. A Grafikai Biennálén van Pulzus díj, amit megnyerve is be lehet kerülni a művésztelepre – magyarázza a múzeumigazgató, aki szerint az udvarhelyiek közül a nagy klasszikusokat a korábbi években már mind elpuffogtatták. Soha nem hirdetnek részvételt, mert a jelenléti lehetőséget az alkotók eddigi művészeti tevékenysége alapozza meg.

Akkor Berze Imrével kell megismerkedni? – kérdezte Tóth Hunor, de Miklós Zoltán szerint egyáltalán nem erről van szó. Ott kell lenni a művészeti palettán, aktívan alkotni, nekik pedig még inkább nyitott szemmel járni, „mert mindig vannak mások is”. Ha ő nem olvasná az Udvarhelyi Hírportált, Huni munkásságáról nem is hallott volna, mondja, és gyorsan kiegészíti azzal, hogy nem is ő kell, hogy ismerje, hanem a szakma.

És hogy ezek a fiatal művészek is rákerülhessenek a térképre és egyáltalán tudjuk az igényeket, Emil szeretett volna kicsikarni néhány ígéretet. Például egy szakembert arra, hogy feltérképezze a város kulturális igényeit generációkon átívelően. Timi három éve igazgatója a Művelődési Háznak, elmondása alapján még sohasem volt annyi pénzük, hogy egy ilyen kutatást elvégeztessenek.

Szerinte soha nem is volt a helyi kulturális fogyasztói szokásainkról készült felmérés, amiből kiderülhetne, hogy mennyi van a Hahota kedvelőiből, mennyi azokból az értelmiségiekből, akik szeretnének magasabb kultúrát fogyasztani, mennyi van a lázadó fiatal művészekből. Úgy véli, ez a városvezetés feladata lenne, és csupán akarat kérdése. Sőt, egész Udvarhelyszékre vonatkozóan készíthetnének felmérést, mert nekik feladatuk kiszivárogtatni a falvakba is kultúrát. „Nehogy azt higgyétek, hogy nekünk nem esik rosszul, hogy a Hahotára fogy el a legtöbb jegy a művelődési ház jegypénztárában. Azt nem mi szervezzük, ilyenkor kibérlik a termet, mielőtt valamit félreértenétek” – tisztázta, majd így folytatta:

Aki kultúrát fogyaszt, sokkal toleránsabb. Mi akarjuk-e, hogy a környezetünk toleránsabb legyen, akarjuk-e, hogy a kisebbségeket megértsük, elfogadjuk, szeressük, vagy benne maradunk abban a skanzenben, amiben egy réteg szeretné megvédeni magát a külső hatásoktól? Én mindig azt mondtam, hogy nem a skanzenben fogunk mi Udvarhelyen jobban élni, hanem ha azoknak a fiatal művészeknek, akik Kolozsvárról vagy éppen Budapestről térnek haza, a város úgy ad teret, hogy annak hatása is van. A Balázs Ferenc Vegyeskar is egy érték, azt is kell biztosítani, de ugyanúgy a fiataloknak is olyan lehetőségeket, amik azt eredményezik, hogy majd ő nem biztos, hogy a Balázs Ferenc Vegyeskarban akar énekelni, hanem a Kossuthon kortárs művészetet megvalósítani, fogyasztani.

Miklós Zoltán szerint a nagy mobilitás miatt ma már ugyanazok itt is fogyasztói igények, mint bárhol, és erre feladatuk intézményként reagálni, és ez a mai beszélgetés egy jó kezdőlöket lehet a párbeszédhez. „Keressünk közös megoldást a jövőben arra, hogyan nyilvánulunk meg együtt” – fogalmazott.

Van élet a lovasszobrokon túl is?

„A Pulzus megnyitóra eljött egy művész – nem hivatásos – és azt mondta nekem a kiállításmegnyitó után, hogy ez a bóvli, ami itt van. Ez egy generációs probléma. Egy bizonyos generáció nem fogja megérteni, hogy a Csanády szobor a mi művészeti világunkhoz tartozik. Ha a ti generációtoknak, a fiataloknak az aktív, lázadó része úgy érzi, ez egy kibontakozási felület, arra rezonálnia kell a városnak” – mondta és bíztatta a fiatalokat, hogy az önkormányzatba bejutó fiatalokon keresztül ezt a vonalat vigyék tovább, képviseljék. Ha egy társadalmi réteg egy értelmes kezdeményezésére nem reagál egy intézmény, haza is lehet menni, mert nem végzik a feladatukat.

Úgy látja, Sepsiszentgyörgyhöz képest nem értjük a kortárs képzőművészetet sem, nemhogy a fotógráfiát. Visszaemlékszik, hogy amikor a Román Viktor szobrot kihelyezték a Rákócziba, a fogadtatás az volt, hogy őrültek, „egy szekérnek miért van szarva?”, hiába, hogy ennek az embernek 13 köztéri szobra van Párizsban, ez nem egy lovasszobor. A kiállítások hasonszőrűek – tette hozzá Emil, megemlítve, hogy szereti és értékeli az Orbán Balázs Fotóklub munkáit, de valamiért a kiállítandó társaságok közé csak nem keverednek bele azok a kortárs alkotók, akik elszivárogtak innen, máshol sokadik kiállításukon vannak túl.

Azt Miklós Zoltán is tudja, hogy főleg a fotóművészet terén olyan művészek jelentek meg udvarhelyi alkotókként, akikre rá kellene csodálkozzunk. Mivel mindig Szentgyörgyhöz hasonlítjuk magunkat, a múzeumigazgató ismét velük példálózott, hiszen a városvezetésükben az alpolgármester mellett – aki maga művészettörténész volt egy művészeti életet támogató és hozzáértő városi apparátus, aki stratégiát épített és követ a fiatalok megszólítása érdekében és ez itt is egy járható út lehet.

Ő úgy látja, hogy megkérdőjelezhetetlen a fejlődés. Ők is nehezményezték, hogy Szinusz elődjei a lovasszobrok állításában látták a fantáziát, de úgy érzi, túlléptünk rajta és most például az október 6-ai ünnepségre múlandó képzőművészeti installációk létrehozását kérik évről évre. „Mindig csak dicsérjük Csíkszeredát, de ők kiteszik a 13 vértanú fényképét és megkoszorúzzák. Mi ezen már túlléptünk hat éve” – mondja. Így minden évben egy újabb kortárs alkotónak van lehetősége megnyilvánulni, idén Kövecsi Kovács Imre következik. „Én is azt vallom, hogy minden egyes generációnak megvan a saját formai nyelve, amivel kommunikál. Éppen ezért örülünk annak, hogy nem került ki a Csanády szobor, csak meg ne hallják bizonyos személyek. Egyrészt az nem köztérre való, másrészt voltak olyan építészeink, volt egy olyan alpolgármester, kortárs alkotóink, akik azt mondták, hogy ne csúfítsuk tovább Udvarhely köztereit” – vélekedik és ezzel a művelődési ház igazgatója is egyetértett.

Sok minden nincs, nincs egy Magmánk, mert nincs. De legyen egy Tér-ünk. Ez lenne a cél, a vonal, amit követni kellene, mert annyira mozgalmas kortárs művészeteket pörgetnek át. Olyan kreatív emberek dolgoznak ott, akik lényegében közületek valóak, ezért tudják is, mi kell a fiataloknak. Van lehetőség. Meg kell keresni. Szentgyörgy például belőtte azt, hogy mi kell a fiataloknak. Persze, nekik is tenni kell, élni a lehetőségekkel

Például a pályázati lehetőségekkel.

Ervinék ketten, a feleségével viszik a helyet és a fennmaradás a legfőbb szempont, ami sok esetben a minőség kárára megy. Gondol itt olyan hiányosságokra is, mint a pályázatírás. Ő tanít, kiállításokat szervez és nem mentséget akar keresni, mondja, egyszerűen a fennmaradás annyi figyelmet és energiát elvisz részéről, hogy még csak eszébe sem jut annak a lehetősége, hogy pályázzon, vagy egy-egy elképzelésével elmenjen a művelődési házhoz.

Az Off Space alkotói zömében most fejezték be az egyetemet, vagy ha már korábban befejezték, itt-ott dolgoztak, különböző városokban tartózkodtak, így nem volt ahogy pályázzanak, tapasztalatuk sem volt ezen téren. Most, hogy a csapat nagyrésze visszaköltözött Udvarhelyre, ez megváltozhat.

A Piros Pont Produkció például városházi pályázatból valósítja meg minden évben a Pulzus értékelőt – említi meg Miklós Zoltán, aki szerint azért is érdemes pályázni, nem 1.000 lejes logópénzeket adnak, hanem 20-30 ezret, amiből teljes rendezvényeket lehet finanszírozni.

Ő bízik benne, hogy a képzőművészet éve is sorra kerül a tematikus évek során – ha egyáltalán ezek maradnak – és akkor a pályázati lehetőségek is jobbak lesznek. Már idénre javasolták ezt, de végül a 2024-es a mozgás évének lett titulálva, benne azonban merülnek fel kétségek, hogy ezt mennyire sikerült tartani.

S miért nem pályáztatnak a kulturális intézmények?

Hogy ez megtörténhessen, az intézménynek kell, hogy legyen alapítványa, jegyezte meg Pál Emil, akit az érdekelt, van-e egyáltalán vízió ilyen alapítványok létrehozására. „Ha a Multipland pályázatot hirdet fiatal építészek számára, amelyeket aztán egy időre foglalkoztat, hogy itthon tartsa a leendő Makovecz Imréket, miért nem teszi meg ezt kulturális intézmény?” – kérdezte.

Nem a Multipland az egyetlen, amelyik ilyen módon próbálja visszacsábítani a fiatalokat Timi elmondása szerint, de ez szerinte nekik, mint intézménynek, nem feladatuk, úgy gondolja, az önkormányzatnak lenne feladata, hogy fiatal tehetségeket, akár képzőművészeket is támogasson. Ő nem tudja elkölteni ösztöndíj formájában a közpénzt. És ha már annyit példálóztunk Szentgyörggyel, ő is hozott egy ottani példát, az ő mintájukra az önkormányzat díjazhatná évente az Udvarhelyről elszármazott államvizsgáját megvédő diákot. Mindig van egy konferencia is, amelyen bemutatják, hogy melyik volt az a tíz pályamunka abban az évben, amit az önkormányzat érdemesnek tart, hogy támogassa – magyarázta.

Miklós Zoltán a részvételi költségvetés esetleges visszavezetésének lehetőségét említi meg, ami szerinte egy nagyon jó ötlet volt, csak a projektek megvalósítása elmaradt. Akkor lehetne akár művészeti vonalon is előremozdítani kezdeményezéseket, azonban ez is az önkormányzat szintjén kell, hogy megtörténjen. S ha már így van,

a polgármester is szót kért  

a beszélgetés végén. Mivel ő az alulról építkező kezdeményezésekben hisz, azt gondolja, a civilek felelőssége megkeresni az intézményvezetőket, és felhívni a figyelmet arra, hogy ők is jelen vannak. Külön dicsérte az Off Space csapatát, aki anélkül szervezte meg jelen eseménysorozatát is, hogy egy fillér támogatást kapott volna. Persze, ez nem jelenti azt, hogy az intézményvezetőknek ne lenne felelőssége.

Sok mindenben nem is ért egyet velük, jelentette ki, hiszen ő a nevelést ezen intézmények felelősségének tekinti, nem csupán az igények kielégítését. Pláne, hogy az igényeket meg lehet teremteni, ahogy ezt ő – a Hargita Business Center vezetőjeként – és csapata tette a bizniszreggelikkel, vagy éppen az idén már 900 résztvevőt bevonzó TedX-szel.

„Fontos a Hahota is, de adott esetben azt is mondhatnánk – ha nem ódzkodna ettől az intézményvezető – hogy csak az mehet a Hahotára, ha tudja bizonyítani, hogy volt már idén egy színházi elődadáson is. Lehet azt mondanák, hogy a franc egye meg, úgy kívánkozok a Hahotára, hogy elmegyek a Haramiákra. Még az is lehet, hogy odakap” – vetette fel, majd elmondta azt is, hogy tervei szerint polgármestersége idején lesz egy olyan vezető a hivatalban, akinek feladata lesz foglalkozni a városunk kulturális életével.