Megtaláltuk az utcát, ami megnyitja a szobrászművész szívét, a szobrot, ami a gondolatait és az iskolát, ami a titkait. Berze Imre Udvarhelyén jártunk.
SIMÓ VERONIKA fotói
Nap mint nap rójuk a város utcáit anélkül, hogy észre vennénk a részletekben rejlő apró szépségeiket. Építészekkel, vizuális alkotókkal készülő sorozatunkban megpróbáljuk kinyomozni, melyek azok a helyek, amelyek, ha nyitottak vagyunk rá, belophatják magukat a szívünkbe.
Ahol a falu a várossal találkozik, ott ékszerdobozok születnek – vontuk le a következtetést Berze Imre szobrászművésszel való találkozásunk után. A szekérnél kezdtük, a belvárosi Attila utcában folytattuk, a Palló Imre Szakközépiskolánál fejeztük be a beszélgetést.
Berze Imréről annyit tudtam felületes ismeretségünk után, hogy nem szereti, ha csak úgy kilépünk a keretekből, és képes addig szöszmötölni egy fadarabon, amíg a kezdeti hasáb alkotássá válik. Egy olyan tárggyá, ami több önmagánál.
Román Viktor szobránál, a II. Rákóczi Ferenc utcában találkozunk. Azon a téren, ami kisebb csoda, hogy létezik Udvarhelyen.
Mit jelent számodra ez a tér?
Ezt a teret meg a szobrot egy nagyon fontos elemnek tartom. Nagy lépés a város életében ez a fajta szemléletváltás a köztéri szobrászat területén. Mindenképpen értékelendő és vizuális szempontból akár képzőművészeti zarándokhelyként is fel lehetne fogni.
Térrendezés szempontjából is izgalmas kontrasztot alkot ez a domb-szerű elrendezés. A tervező egy rurális elemet, a dombnak és a mezőnek a fogalmát hozta be az általában lapos városi környezetbe. Bátor hozzáállás ez formai szempontból.
Miért fontos momentum ez a város életében?
Mert a tiszta, hiteles művészeti értékeket képviseli ez a plasztika. Kicsit nyersen megfogalmazva: nincsen szeme, füle, nem kötődik semmilyen hangzatos történelmi eseményhez, hanem a teljes művészi szabadságnak a leképezése.
Számodra ez miért lényeges?
Szerintem több ilyennek kellene lennie. Azért fontos, mert úgy érzem, hogy a művész az ünnepélyességre törekszik, az ünnepélyes állapotokat, katartikus élményeket próbálja megfogalmazni, és ezek a momentumok fontosak a profán hétköznapokban.
A járókelőknek is egy másfajta valóságot teremt. Persze, egyből azt kérdezzük, ez micsoda, hova megy, honnan jön. Értetlenkedünk, de a titok ott van, hogy új igazságokat, újszerű, más valóságélményeket találhatunk meg az ilyen jellegű alkotásokban.
A szekér általában egy profán dolog, amiben a hétköznapokban nem sok ünnepélyesség van…
Ez nem egy szekér, ez több annál. Lehet, hogy ezt a címet kapta, ez volt a kiindulópont, de mint minden tárgyban, tényszerűségben, ebben is van profanitás is és szentség is. Meg lehet találni mindenben az eféle kettős viszonyulást.
Gondolom, azért is annyira fontos számodra ez a tér, mert benne voltál a szoborállító bizottságban. Akkor is benne lettél volna, ha egy II. Rákóczi Ferencet ábrázoló lovasszobor lett volna a felkérésben?
Felkértek erre a feladatra, és ha arra kértek volna fel, akkor természetesen abban is benne lettem volna.
Amikor felkértek, már el volt dőlve, hogy melyik szobor fog megvalósulni?
Nem, nem volt eldöntve, hanem olyan alkotást kellett választani, ami a leghitelesebb, amely a legkevésbé volt „változtatva” mások által. Ha Román Viktor köztéri szoborról beszélünk, akkor ez az a plasztika, ami a legetikusabban volt kivitelezve, a lehetőségekhez képest.
Nem hiszem, hogy feljogosít az alkotó munkásságának, életművének „folytatására”, vagy önkényes átmasszírozására az, hogy valakit rokoni szálak fűznek az alkotóhoz. Különösen nem a szakmaiság bevonása nélkül.
Száz évvel ezelőtt is már egy-egy szobor állításánál szoborállító bizottság követte le a vázlattervtől egészen a makett elkészítésén át a kivitelezésig, felállításig és az utóéletig a folyamatokat. Nem egyszerű képlet.
Nagyon erős nevelő jellege van egy köztéri szobornak, emiatt nagy felelősséggel kell hozzáállni. Azáltal, hogy köztérre helyezzük, azt mondjuk, hogy ez a jó. Ezért fontos.
De ugyanígy van az építészettel kapcsolatban is. Mi meghatározzuk a tereket, és aztán a terek meghatároznak minket. A saját lakásunk berendezése is erőteljesen hat ránk.
Egy szobornál nagyon fontos kérdés, hogy milyen céllal készül, és ki mintázza. Meg lehet pályáztatni egy köztéri szobrot, és kiválasztani egy művészt, aki a korábbi munkásságával meggyőzi a szoborállító bizottságot. Ha lovasszobor, akkor most Bocskai Vincére, illetve Gergely Zoltánra merném bízni, ha modernebb hangvételű, akkor Sánta Csabára.
Szerintem Udvarhelyen az 1996-ban a barátok templománál felállított Üldözöttek és áldozatok emlékműve az, ami hasonló kaliberű alkotás, mint A szekér. És annak sincsen se füle, se szeme. Az az érzésem, hogy Udvarhelyen csak az a szobor, aminek van füle, orra, szája, a többi nem. Ez szerintem baromság a 21. században.
Szerinted van-e szükség lovasszoborra Udvarhelyen, a szobrok városában?
Ez nehéz kérdés. Kettős az érzetem, mert tényleg nincs lovas szobor. Az az igazság, hogy egy lovasszobor, a ló emberalakkal nagyon komplex téma, hatalmas feladat egy szobrász számára. A világon nem sok jó lovasszobor létezik.
A kolozsvári Mátyás-szobor jó?
A Fadrusz-alkotás nem jó, hanem nagyon jó. Van vagy 5-6 jó lovasszobor világszerte, de a többi csak ilyen szamárhoz hasonló valami.
Szerinted miért gondolják azt az emberek, hogy csak a figuratív dolgok értékesek?
A könnyen emészthetőség miatt, a többség azt szeretné, hogy gyorsan tegyék boldoggá, ne kelljen sokat gondolkodnia, holott az igazi érték megtalálásához szükség van arra, hogy foglalkozz vele. Ha nem fordítasz rá időt és energiát, akkor nem találsz igazi kincsre.
És mivel a többség ezt szeretné, a vezetői is erre hajlanak, hogy a szavazatokért a többségnek tetsző dolgokat, szobrokat rendeljenek.
Mindannyian azonnali tapsra vágyunk. A rögtön megérkező sikerek utáni vágy, „az add meg uram, de most mindjárt” a legtöbb emberre jellemző. Az, hogy tényleg utánanézzünk a témának, vonjuk be a szakértőket, ritkábban fordul elő.
Általában az van, hogy csupán félévnyi időt hagynak egyéves, kétéves projektekre. Pedig ki kell érlelődnie az alkotóban a témának, és jónak kell lennie a kiírásnak is, hogy mi a tervezet célja, mit akarunk elérni vele. Ennek a tisztázása lehetővé teszi, hogy mind az alkotó, mind a pályáztató védve legyen. A szobrász ekkor ki tud állni a munkája mellett, és érvelni, hogy mit miért készített, hogy esik egybe a kész mű a megrendelő szándékával.
A nagy kapkodás, sietség miatt történhetnek az olyan gondatlanságok, hogy lelóg a kőtalapzatról a szobor, mint például Sütő András büsztje a Művelődési Ház mellett. Én nem tudom, hogy történhetnek ilyenek. A múltban rosszabb technikai feltételek mellett is sokkal nagyobb volt az igényesség.
Az, hogy másolatról van szó A szekér esetében, nem csökkenti a szobor értékét?
Hat példányig eredetinek számít egy szobor, ez a második. Román Viktor már annyira kanonizálódott, hogy emellett el lehet, kell tekinteni, szakmailag nem tartom ezt problémának. Viszont, ha azt szeretnénk, hogy újítsunk, akkor lehetőséget kellene teremtenie a városnak, hogy az élő, aktív alkotók hozzanak létre hiteles alkotásokat.
Ennek az eredetije hol van?
Párizsban, egy biztosító társaság előcsarnokában.
Itt jelezném, hogy a másolatot készítő Sánta Csaba szobrászata már megérett arra, hogy sóvidékiként egy komolyabb megrendelést kapjon. Van is egy megvalósításra váró projektje, a Szejke tündére. Él a szobrász, ereje teljében van, szobrászata kitűnő, én legalábbis annak tartom. Népi formavilágból ihletődik, bárhol a világon megállná a helyét a nyelvezete. Ez egy nagyon egészséges lépés lenne, hogy egy jó kortárs alkotás kerüljön köztérre. Sánta Csabát és projektjét pedig teljes mellszélességgel tudom támogatni.
Nézzük meg ezt a szobrot közelebbről, hogyan értelmezed te szakmabeliként.
Udvarhelyen ritka az ilyen szabad szellemű szobor, mint ez. A kerék egy elég nyilvánvaló motívum, de van benne egy ellentmondás. A szekeret általában két pozícióban szoktuk érzékelni: vagy guruló, vagy álló helyzetben. A szekér kerekén van egy alapsík, ami stabilitást ad, a kör alak pedig a dinamikát biztosítja. Szerintem ez nagyon frappáns megfogalmazása ennek a két állapotnak.
A többi rész pedig az élményt próbálja megragadni a tömeg segítségével: azt, ahogy a szekéren ülünk, fúj a szél, és a gondolataink kalandoznak. Ennyi, nem kell feltalálni a spanyolviaszt. Nem akar semmi világmegváltó dolgot megfogalmazni, semmilyen hőstettet, és ettől szép.
Azt mondják, hogy az egyszerűség a bonyolult megoldása. Nem kell szarvasbogarat, ördögöt belelátni a szoborba, hanem érezni a befele irányuló gondolatokat, amiket egy-egy hosszabb szekérúton meg lehet élni, s a kifele táguló világra való rácsodálkozást. Ezt látom én ebben az alkotásban, de nem így szavakkal megfogalmazva, hanem a szobrászat nyelvén, a tér és a tömeg által sugallva.
Az az érzésem, hogy már nem értjük ezt a nyelvet.
Valóban nem értjük ezt a nyelvet – sóhajt –, de nem tudom, hogy miért nem. Mert a népi formavilágot tekintve észrevehetjük, hogy volt a funkcionális tárgyi kultúra, ez a formai nyelvezet, és lassan fokozatosan kialakult a vizuális többletre való igény.
A kopjafákon hol látsz szemet, orrot, fület, szájat, mégis hány száz évig értették a jelentését a motívumoknak?
Nem tudom, hol vesztünk el. Most hálistennek szeretjük, értékeljük a népi kultúrát, én is merítek belőle.
De ha megnézzük a kopjafákat, láthatjuk, hogy teljesen absztrakt dolgok, elvontak. Ha kiveszek egy kis szegmenst a kopjafából, teljes értékű kisplasztikaként működik. Megkérdezik, mi az, és én azt mondom, egy darab a nagyból. És pont.
Nem akarjuk érteni? Vagy nem is tudjuk, mit várunk a művészettől? Hogy jobbá tegye az életünket? Lehet, hogy van is ilyen szerepe, hogy kicsit megújítsa a hétköznapjainkat, belsőnket.
Akiben alkotási vágy van, támogatni kell, teret adni neki, mert az egy plusz vívódással, kényszerrel küzd. Itt említeném a művészeti líceum fontosságát. Egy városnak nem lehet más programja, csak a fejlődés. Ahhoz, hogy egészséges irányba fejlődjön, kreativitásra van szükség, szabadelvűségre. Szerintem ilyen szempontból egy művészeti líceum létkérdés a városnak.
Román Viktor mitől volt olyan király: mitől vált kanonizált művésszé, mit tudott, amit a többiek nem?
Én azt mondom, hogy következetes volt, szakmailag nem nagyon csapongott. Egy kis székely faluból indult, ott született, és beépült a lényébe az az atmoszféra, és annak hatása alatt élt egész életében. Valahova oda vágyott vissza, és valahol a plasztikáiban ezt az emlékezést próbálta megfogalmazni, ami hitelességre vezetett, és értő szemek felfedezték. Szerencse is kellett persze, és következetesség, ahogy az élete szakmailag kiteljesedett.
Lehet csapongani keletről nyugatra, de a helyi, tradicionális elemeket be kell építenie minden alkotónak a műveibe, ettől hitelesebb lesz. Meghatároz a környezeted. Egy alkotó az adott viszonyok mentén formálódik, szellemisége, látásmódja is így alakul. Persze, nem csak a helyi kell, hogy hatással legyen a művészetre, a nemzetközi kapcsolatok is fontosak, új levegőt, változást hoznak a városba.
A testvére mesélte, hogy már gyerekkorában szekereket fabrikált, és Attila szekerének a megformálása volt a vágya.
Szerintem nem etikus, hogy egy emberéletbe két emberéletet próbálnak préselni. Én nem szeretném, ha halálom után valaki önteni kezdené a szobraimat, mert egész életemben egy köztéri szoborra vágytam, de csak az asztalomra készítettem szobrocskákat. Ez ilyen furcsa dolog. Szeretem Román Viktor életművét, de nem kellene egy Román Viktor-szoborgyártó gépezetet szorgalmazni.
Én nem jártam a szoborparkban, nincs véleményem róla. Annyiban hasznosnak látom Román Elemér tevékenységét, hogy az emberek megismerik Román Viktort, és nem kérdezik meg a homoródszentmártoni iskola elnevezése kapcsán, hogy miért nem kaptak egy magyart.
A népszerűsítést lehet hiteles módon kiállításokkal, katalógusokkal, normálisan is művelni.
Szerinted mit mond el az utókornak, egy száz évvel később születőnek a város mostani állapota rólunk?
Sok fejlődést látok és a vendégek, akik időnként visszatérnek, ezt visszaigazolják, érzékelik. Én pozitívan állok mindig a városvezetéshez, azt javaslom, hogy kérjék ki a szakma véleményét, nem kell érteni mindenhez. Hogy ezután száz évvel mit fog elmondani? Nem tudom.
Érdekel minden, ami forma, tér és funkció. Az építészet. Mert a legnagyobb szobor, ha tér és tömeg viszonyára bontunk le mindent, az épület. Ott bejön pluszba a funkció, a szobrászatban az esztétikum, a gondolatiság és az emóció.
Belvárosi anziksz
Menjünk el az Attila utcába, ahol mutatok még néhány érdekes dolgot az épület és a szobrászat viszonyáról!
Ebben az utcában nevelkedtem, és most is itt élek. A mi telkünk lenyúlik a várra, az is egy nagy élmény volt. Hátul van az ideiglenes műtermem, harminc négyzetméteres történet, fokozatosan fejlesztem, most tervezi Csíki Barna műépítész a véglegeset.
Ez a ház, amivel most szemben állunk, Pillich Lajos iparművész tanár háza volt, ő építtette. Az 1900-as évek elején működő Kő- és Agyagipari Iskolában dolgozott, kollégája, Strohoffer Béla mintázta ezt a két domborművet, az agyagra váró munkás, illetve a fonónő alakját.
Nagyon szeretem ezt a két domborművet, ritka igényes kivitelezésűek. Az épület felújításra szorul, de abból, ahogy az ablakokat kicserélték, látszik, hogy van igényük és érzékük a tulajdonosoknak hozzá. Eklektikus stílusú, attika falas, ami azt jelenti, hogy az a falrész eltakarja a tetőt. Ablakok keretezése plusz emberábrázolás – anatómiailag teljesen rendben van. Egyik meghatározó gyerekkori vizuális élményem ez a ház. Mindig rácsodálkoztam ezekre a domborművekre. Talán emiatt is szeretem nagyon az épületszobrászatot.
A másik, zöldre festett házban Hargita Nándor, a kő- és agyagipari szakközépiskola igazgatója lakott. Igényesen felújított homlokzata neoreneszánsz jegyeket hordoz, és a rajta levő pilaszterek, oszlopot idéző díszítések is nagyon ritkák. A nagy, sík falfelületek tagolására szolgálnak.
Vajon hogyan készült a dombormű?
Ez terrakotta, megmintázták, vettek egy negatívot és tulajdonképpen kipréselték. Akkor igényesebbek voltak, jobban odafigyeltek a részletekre.
Jó lenne lepucolni ezt az olajfestéket róla, és megmaradjon a terrakottának az eredeti színe, az nagyon esztétikus lenne. Ma már nagyon profi kőimpregnálók vannak, amik nem változtatják meg az eredeti színét az anyagnak, nem teszik csillogóvá, vagy sötétebbé, filmet húznak rá, de engedik szellőzni az anyagot.
A színezetét megváltoztatnám, hogy a mély, belső sík legyen sötétebb. Nem biztos, hogy ezzel a barnával, hogy ne legyen ennyire kontrasztos. De mindenképpen gyönyörű, és jó lenne, ha sokáig megőriznék az eredeti jelleget. Valamint javasolnám, hogy a tulajdonosok részesüljenek támogatásban a homlokzat felújítása érdekében.
Az Attila utcából átsétálunk a Palló Imre Szakközépiskolába, „Gyerekként itt rúgtuk, most meg az autók verik fel a port”– állunk meg útközben Berze Imre szülőháza előtt.
– Ez egy kétszázévesnél is idősebb ház. Édesapám növelte és újította a tetőt. Az volt az érdekes, amikor a homlokzatot újrafestettem, ez az okkeres-fehéres kombináció volt az első az utcában, utána még használták mások is. Jó érzés.
Érdekes ez a lécezés a kapu fölött.
Ez egy erőteljes népi elem. Édesapám Szentkirályról származik. Ott fenn, a kapuzábéban vannak valami gyerekkori plasztikáim.
Mit szóltak a szüleid ahhoz, hogy szobrász lettél?
Szóhoz se tudtak jutni – nevet. Mire észrevették, arra már késő volt. Már a napköziben ki voltak téve a folyosóra a gyurma munkáim, úgyhogy már gyerekkoromtól kiemelkedő volt ez a fajta képességem.
A házunkkal szemben van még egy nagyon szép épület, igaz most már jobban le van butítva mint egykor. Igyekeztek megőrizni, konzerválni de korábban részleteiben gazdagabb volt.
Nehéz úgy felújítani dolgokat, hogy megmaradjon az eredeti hangulat, a természetes klasszikus anyagokat használva, és komfortos is legyen. Például beszéltünk a terrakotta díszítésről, az attikáról, a pilaszterekről.
Iszonyom van viszont az ilyen polisztirénes megoldásoktól: tömörnek látszik az anyag, de ha közel mész, és megkopogtatod, üres, puha valami, és ha jön a jég, akkor kiderül, milyen nevetségesen olcsó, igénytelen az anyag, csak a látszat számított a megrendelőnek. Ilyet sem a megrendelőnek, sem a kivitelezőnek nem szabadna létrehozni. Itt jön be az, amit a sorozat egy korábbi részében Várday Kinga nagyon szépen megfogalmazott: amit az építkezési ipar kitalál és promovál, az eléggé meghatározza az építészetet.
Azon gondolkodtam, mennyire abszurd, hogy természetes anyagokból olcsóbban lehet mesterséges anyagot előállítani, mint maga a természetes anyag.
A szobrászatban vannak ilyen mesterséges anyagok?
Igen, időnként én is dolgozom ilyenekkel, üvegszállal, szilikon-negatívokkal. Ezek gyorsabbak. Nyilván nem tartjuk nemes anyagoknak, átmeneti anyagként használjuk. Van olyan, hogy bekerülnek a kiállítótérbe is, mert a plasztika műfajába most már elég sokféle anyag belefér. Sőt, minden.
Nagyon sokat jártam ezen az útszakaszon, mert első osztálytól érettségiig a Pallóba minden nap itt mentem el, a végén már azt gyakoroltam, hogy behunyt szemmel el tudok-e jutni a célig.
Most itt valamit ügyeskednek, ez a homlokzat is sokat szenvedett az idők során, és ezektől a laposkő-burkolatoktól is rosszul vagyok. Itt még van egy dilettantizmus: ez a székelykapu és a polgári ház. Volt itt egy árkádos kapu téglából, ami nagyon passzolt, így volt tervezve, és beraktak egy nagyon nem találó, fényesre lakkozott székely kaput. Erőltetett.
Visszatérve az utcánkra, remélem, hogy a miénket is, mint a József Attila utcát, folyami kövekkel majd szépen lerakják. Ezek a cserepes kerítések is nagyon ritkák már.
Vajon kié ez a lerobbant rózsaszín ház – ami egyébként gyönyörű lenne – itt, a Palló szomszédságában?
Nem tudom, de azt igen, hogy mióta ismerem, mindig problémás. Szigetelési gondok vannak, tör fel a víz, a salétrom üt ki, a fagy ledobja a vakolatot. Mondjuk, most már erre is vannak megoldások. Az utcánkban levő zöld ház is küszködött ezzel, költöttek is rá sok pénzt, míg megoldották.
Csak úgy ott van a lényedben
Megérkezünk a Pallóba, és egy gyerekeket ábrázoló dombormű előtt állunk meg. Imre szerint eddig is itt volt, csak nem vettük észre.
Kik ezek a gyerekek?
Hargita Nándor volt igazgatónak a domborműve, a címe Trió, és a gyerekeiről mintázta.
Az általa vezetett Kő- és Agyagipari Szakközépiskolának nagyon újító szerepe volt a 20. század elején a város életében, a kétkezi munkát, az ipart akarta népszerűsíteni, és sikerült is neki.
Nagyon kedvelem ezt a részletességet, igényességet. Az újító szellemiség és a minőségre való törekvés – ilyen szempontból összecseng az egész, a szobrászat meg az ipar, az iparművészet.
A csengőt is megnézhetnénk, az is szép.
Nem is tudod, mi és hogyan épült be a lényedbe, mik által, csak úgy ott van. Itt jön be az, hogy meghatározzuk a tereket, és a tér is meghatároz minket.
Jártatok a hátsó udvarban? Most architektúrát tanítok itt, ezelőtt három évig szobrászatot is oktattam. Itt volt a szobrászműhely, sok szép órát töltöttem itt diák koromban. Hatan voltunk szobrász szakosok, ment az élet. Ezt a helyet nagyon szeretem, itt kaptam nagyon sok mindent a művészetek kapcsán tanáraimtól, osztálytársaimtól.
A csoporttársaidból mind szobrászok lettek?
Három szobrász, egy csokoládémester és két designer lett. Nagyjából maradtunk a szakmában. Nem kell mindenkiből művész legyen, de úgyis hatással van a munkájára, az életére a művészet.
Mindig érdekelt, hogyan lehet a kőbe faragni.
Keményen – mosolyog. Vannak erre is szerszámok: vágólapok, videás vésők, amik jobban viszik a követ, spreng vésők, fogas vésők. Ennek is megvan a technikája.
Ha ránézel az anyagra, látod benne, hogy mi lesz belőle? Mennyire határozza meg az anyag azt, hogy mi lesz a végtermék?
Meghatározza az anyag is, de én is szeretem az anyagot alakítani. Kísérleteztem kővel is, de most a bronz és a fa a két kedvenc. Nem tűztem zászlót semmi mellett, minden témának megvan az anyaga, ami a legalkalmasabb a feladatra.
Én úgy látom, a mai gyerekek sokkal érdekesebb kompozícókat készítenek, ha rajzról van szó a fejlettebb képi világ következtében, de a térben jobban el vannak veszve.
Jó lenne bekeményíteni filmes téren is, a filmeseinket jobban foglalkoztatni, mert az állókép az okostelefonos világ következtében már kevésbé stimulál. Már a videó az izgalmasabb. A képzőművészeteket is ez kihívás elé állítja.
1997-ben volt egy Retus nevű művészeti rendezvény Udvarhelyen, amiben nagyon alternatív és progresszív művészeti történések zajlottak. Számomra az egyik legérdekesebb műalkotás egy fenyő volt, amit „átszúrtak” a Romarta üzlet épületének sarkán, ezt ki lehetne vitelezni például bronzból. Nem kell a világtörténelmet elmesélnie egy köztéri alkotásnak, nem erről szól.
Mozgó szobrok?
Legutóbb Dániában láttam jókat a Louisiana-i múzeumban.
Nálunk azért annyira még nem gyakori.
Nem, nálunk, ha nincs legalább egy kicsi szeme, akkor nem is tekinthető szobornak. Ilyen szempontból fokozatosan kellene haladni.
Talán egy kissé az én szerepem is ez, akár a művésztelepek által, hogy mindig egy fokkal kimozdítani, fejleszteni a jelenlegi szakmai viszonyokat, és talán a következő generáció már meg tud lépni pár lokálisan merésznek számító dolgot, mondjuk a kinetikus szobrokat.
