Tóth Hunorral egy márciusi délután „találkozunk” a Zoom-on: a bikafalvi születésű fotográfus pár nappal azelőtt adta le a mesteris szakdolgozatát a MOMÉ-n, ahol az elmúlt két évben nemzetközi szaktársaival együtt fényképészetet tanult. Az uh.ro olvasói számára nem lehet ismeretlen Hunor munkája, ahogy a kortárs művészetek iránt érdeklődő udvarhelyi lakosnak sem, ha megfordult az egyéves Off Space művészeti egyesület nemrég megszervezett kiállításán. A hetekben érkezett a hír, hogy a Budapest Fotófesztivál szakmai zsűrije Hunor munkáit is beválogatta a 35 év alatti fotográfusok számára kiírt pályázatra, a Friss húsra. Hét pályatárs mellett Hunor munkái április 2. és 21. között lesznek láthatók a budapesti K6 Galériában.
Kíváncsiak voltunk, hogy a fiatal fotográfus számára az eddigiekben milyen szakmai út vezetett Bikafalvától Székelyudvarhelyen és Kolozsváron át Budapestig. Beszélgettünk személyes és művészi identitásról, köztes terekről és a változó vidékről, székely szemléletmódról és kultúraközi kapcsolatokról. Márciusban Tóth Hunor a hónap alkotója.
Tóth Hunor, önarckép.
Online beszélgetésünk lényegre törő, céltudatos, őszinte, akárcsak Hunor. A 2000-es születésű fiatalember kérdéseimre gyorsan, de megfontoltan és magabiztosan válaszol, úgy tűnik, otthonosan érzi magát bőrében és abban az alkotói időszakban, amelyben éppen van. Válaszai természetesek, nincs bennük manír, és Hunor egész lényéből – és fotográfiáiból – önazonosság árad.
Tóth Hunor 2000-ben született Bikafalván. Felsőfokú tanulmányait a kolozsvári Sapientia EMTE Filmművészet, fotóművészet, média szakán (BA) és budapesti Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Fotográfia szakán (MA) végezte. Munkáit egyéni és csoportos kiállításokon is bemutatta már Bikafalván, Nagybányán, Kolozsváron, Bukarestben, Budapesten, Marosvásárhelyen és Székelyudvarhelyen. Az Off Space Egyesület társalapítója. Részletes szakmai önéletrajza és portfóliója itt tekinthető meg.
Első körben a Fresh Meat (Friss hús) pályázatra való beválogatás mikéntjéről, hátteréről kérdezem Hunort, aki elmondja, hogy az, ami az életében karriernek nevezhető, valamikor 2022-ben, az alapképzés végén kezdődött számára. Ekkor válogatták be diplomamunkáját a Bukarestben évente megrendezett Diplomashow kiállításra, amely különböző művészeti ágakban alkotó végzős diákok munkáit sorakoztatja fel. „Igazából ez adott egy kezdő lökést. A kiállítást mindig októberben szervezik meg, akkor kezdődött el ez a folyamat, ekkor már Budapesten tanultam a MOMÉ-n. Az is hozzásegített (a szakmai láthatósághoz – szerk. megj.), hogy bekerültem egy olyan közegbe, ahol ezt komfortosnak éreztem, többet megtudtam arról, hogy hogyan működnek a pályázati rendszerek, milyen lehetőségek vannak, és elkezdtem különböző pályázatokra jelentkezni, aminek mostani, jelenlegi állomása a Friss hús, ami igazából nagyon meglepett. Jóleső érzés volt, hisz nem ez az első alkalom, hogy jelentkezek, viszont úgy érzem, most sikerült egy olyan anyagot összehozni, most van egy olyan mondanivalója a munkámnak, aminek kapcsán a kurátorok is úgy érezték, hogy ez odaillő, ezt érdemes megmutatni a nagyközönség számára is.”
Jártam már itt, de nem ismernek (2022)
Beszélgetünk indulásról, inspirációkról: akárcsak sok más fotós, Hunor is úgy kezdte, hogy különböző alkotókat kezdett el követni Instán, akiknek megtetszett a stílusa. Egyik első inspirációjaként Bede Kincsőt említi Hunor, „nagyon figyeltem rá, megtetszett, amit csinált”, mondja, majd hozzáteszi, az, ahogy egy alkotó művészi értelemben elér saját magához, mindig egy folyamat. „Észrevettem, hogy most különböző elemeket, attitűdöket ragadok meg más alkotóktól. Akik mostanában inspirálnak, az Korniss Péter, Matei Bejenaru, vagy Petruț Călinescu, akinek a Mândrie și beton (Büszkeség és beton – szerk. megj.) című sorozata pont a falvakat érintő migrációval foglalkozik. Bukta Imre képzőművésznek voltam egy kiállításán a Godot Galériában, ő egy bizonyos grosztekséggel, humorral közelíti meg a falu témakörét, ez hatott rám, valahol én is ezt próbálom, egyfajta humorral állok az anyagomhoz.”
A változó falu pillanatainak vizuális lenyomatai
A pályázatra beválogatott Between the Church and the Abyss (A templom és a szakadék között) címet viselő sorozat, Hunor saját megfogalmazásában, egy sztereotípiáktól mentes kortárs faluképet mutat be, amely a széteső közösségek, a változóban lévő vidéki táj, a családi mag, a belső konfliktusok és a bizonytalan jövő kihívásaira és lehetőségeire kérdez rá. Külső és belső perspektívák egymásmellettisége jellemzi a sorozat képeit, amelyek, Hunor artist statement-je szerint, a mai falu és lakosai életében jelenlévő, generációk közötti dinamikákra is rámutatnak, a fiatalokra helyezve a fókuszt annak érdekében, hogy feltárja a falu, a falusi identitás és az otthon fogalmát.
Az inspirációt, az érdeklődést elsősorban Hunor saját tapasztalatai adják, aki bikafalviként előbb Székelyudvarhelyen, majd Kolozsváron, és jelenleg Budapesten tanult tovább. Saját bőrén érzi, hogy amint elhagyta a falu határát, hogy kisebb-nagyobb városokban szakmai és emberi tapasztalatokra tegyen szert, megváltozott az, ahogy a falubeliek hozzá viszonyulnak, ahogy őt kezelik.
Jártam már itt, de nem ismernek (2022)
„A fejemben az van, hogy mindenképp hazamegyek, bár még számomra is kérdéses, hogy Udvarhelyre vagy Bikafalvára. A sorozatban is valahol a változás elkerülhetetlenségének gondolatával játszom, hogy nagyszüleim még a mezőgazdaságból éltek és mai napig állatokat tartanak, a szüleimnek azonban már csak pár tyúkja van otthon, és akkor jövök én, akinek lehet semmilyen állata nem lesz. Mit tudok ezzel kezdeni, hogyan tudom ezt az egészet újraértelmezni, mit jelent az, hogy falu? Az, hogy én falusi vagyok, az egyenlő lenne azzal, hogy állatokat tartok és mezőgazdasággal foglalkozom, vagy ez valami teljesen mást is jelenthet?”, teszi fel Hunor a kérdéseket, akinek munkái is legtöbbször a köztesség, a befejezetlenség, a határhelyzetek bizonytalan, ambivalens érzetét keltik.
A projekt eddigi képeit Hunor egy harmonikaszerű, leporelló fotókönyvbe gyűjtötte, amely formailag és fizikailag is hozzátesz a tematizált, átalakulófélben lévő falusi élet és identitás kérdésköréhez. Jelenleg több mint harminc kép tartozik a sorozatba, de Hunor úgy érzi, még szüksége van párra ahhoz, hogy a történet, amelyet el akar meséni, kiteljesedjen. „A falu változik, a faluban rengeteg dolog tevődik össze, megélünk modernizálódást, migrációkat, egyéb különböző tényezőket, viszont mindezt egy nagy egységként kell kezelni. Ez a forma ad az egésznek egy folyamatosságot, egyfelől nézhetem képpárokban is a fényképeket, de ahhoz, hogy ezt a narratívát megértsem, a teljes egészét kell lássam, mert ezek a folyamatok egyben alakítanak mindent.”
Dokumentarizmus és megrendezettség egy képen belül
Munkafolyamatáról Hunor elmondja, hogy sosem fejben, mindig helyszínen dolgozik: nem találja ki előre a fényképeit, tipikusan az a fotográfus, aki hazamegy, megfogja a kameráját, és elkezd sétálni a faluban. Tárgyak, jelenetek keltik fel az érdeklődését, amelyeket megfigyel, majd újradolgoz vagy továbbépít, akciót teremve köréjük. A megrendezettség mellett a végeredmény azonban, főleg ha más emberek, családtagok vagy rokonok is szerepelnek a képen, legtöbbször tartalmaz valamilyen véletlenszerűséget, egy megismételhetetlen momentumot.
„Azon a képen, amelyiken fát fogok a hónom alatt, pont nagymamáméknál voltam, valamit fotóztam, és megláttam a nagybátyámat, ahogy viszi be a fát a házba. És ez érdekes lett számomra, elkezdtem gondolkodni, hogy ezzel mit lehetne csinálni. Sok esetben ott van a várás pillanata, mert hiába megrendezett egy fotó, valami autentikusat is szeretnénk belevinni. Sokszor ott vagyok negyed órát, fél órát, csinálom a képeket, amíg az emberek megszokják, hogy magamról akarok valamit csinálni, és arra gondolnak, hogy amíg odamegyek, hogy megnyomjam a gombot, ők hamar elmennek a háttérben. Én pont ezeket a pillanatokat várom, mert így részesei lesznek a képnek.”
A templom és a szakadék között (2022-)
Állítások helyett rácsodálkozás, kijelentések helyett kérdések, általánosságok helyett részletek jellemzik a sorozat képeit, amelyekről, a szokatlan és meglepő vizuális társítások ellenére, egyfajta lágyság, alázat, tisztességes távolságtartás is átsugárzik. Hunor fényképei inkább csendesek és meditatívak a harsány vagy durva közléssel szemben: ahogy nézzük őket és egyre jobban belesüppedünk az általuk megragadott világok hangulatába, lassan kienged túlstimulált urbánus agyunk. A székely falu megmutatása Hunornál nem csúszik át elcsépelt vizuális közhelyek felsorakoztatásába, és a fotós fizikai jelenléte is minduntalan a jelenbe rántja vissza a vidék nyugalmán elmélázó szemeinket. Mégis, a múlt és jelen, vidék és város, hagyomány és modernitás ellentétpárjai közt egyensúlyozó fotókon több a csend, mint a zaj.
„A fotó számomra az elején egy olyan eszköz volt, ami az ismert dolgoknak a még jobban megértéséhez, megismeréséhez szolgált. Például láttam, hogy milyenek a kenyérsütések, nagymamámék is minden hétvégén kenyeret sütöttek, de nekem az természetes volt, ahogy megsütik, leverik a szenet róla, kész a kenyér, megszelik. Megkaptam az első fényképezőgépem, onnantól mindent megpróbáltam egy kicsit közelebbről megfigyelni. És most, hogy már nem vagyok részese ennek a közösségnek, a fotó a felismerhetetlen újraismerésének eszköze lett.”
Utómunkázni nem szeret és nem is szokott, ez gyakran meglepődést vált ki a kollégák, tanárok körében. Pár apróságot leszámítva, mint a kivágás vagy a dőlésszög beállítása, ezek nem szerkesztett, retusált képek. A vakut azonban előszeretettel használja, egy „segítőtárs” lett a mindennapokban, de helyzete kéri, autentikusabb beállításoknál például nem nyúl a blitz-hez. Hunor elmesél egy történetet, amikor a falu határában egy reklámbannert vakuzott le, és az egyik falubéli megszólta, hogy ki ő és mit akar: „Mentem a vakuval, láttam a falu határában egy nagy táblát, húsok, hasonlók rajta, s azzal szerettem volna valamit kezdeni. Elkezdtem fotózni, és mennyire idegen lettem a saját falumban!, odajött hozzám egy bácsika, akinek az udvarában volt ez a tábla, de pont a vasútállomás mellett, s elkezdett velem kiabálni, hogy miért fényképezek, hova fényképezek, hogy a Digitől vagyok? Kellett magyarázzam neki, hogy nem, nem a Digitől vagyok, itt lakom a parókia mellett, majd azt is elmondtam, hogy kinek a fia vagyok. Erre a bácsi felismert, de megkérdezte azért, hogy miért kell az udvarba befényképezni.”
Jártam már itt, de nem ismernek (2022)
Személyes érintettség, alanyi fotográfia
A faluból származás és az abból való kilépés kettőssége az alkotót természetesen személyes mivoltában is érinti: szerinte ha haza is költözik szülőfalujába, a falusiak már nem fognak úgy tekinteni rá, mint azelőtt, nem lesz szerves része a közösségnek. A családtagok rákérdeznek, hogy akkor ugye jön haza, és olyan visszajelzést is kapott közeli rokontól, hogy belőle már nem lesz bikafalvi.
