Nőttek az igények, nőnek az árak is a lagzikon, de vajon nem léptük át a határt, amin túl az örömből teher, az ajándékból tartozás vagy felfújt nyereség válhat?
Csak meg kell kérdezni az ifjú párt vagy a násznagyokat, hogy rájöjjünk: lassan egy vagyonba kerül lagzit szervezni. Ezer lej ide, kétezer lej oda – ha nem euróban számolják eleve a dolgokat, pedig hol állunk mi az eurózonához képest? Egy virágfal ide, egy fotóbút oda, gyümölcsasztal, candy bar, cocktail bar, nemdebár? Biza a sok „csak ezer lej” felgyűl és a költségek egy jelentős hányada a meghívottak számától függetlenül ugyanannyiba kerül.
Fájhat is a fejük rendesen, hogy miből fedezik, ha tartani akarják a lépést a korral. Márpedig (majdnem) mindenki azt akarja, hogy az övé legyen a legszebb, a legnagyobb, a legemlékezetesebb, felülmúlva minden korábbi alkalmat. Mintha versenyeznének egymás között a párok (főleg a menyasszonyok), hogy kinek van menőbb, mutatósabb lagzija, ruhája, vőlegénye.
Nem úgy van, mint régen,
hogy a fiatal párnak az esküvő jelentette a közös élet kezdetét, a különválást a szülőktől. Éppen ezért a lakodalmak szerepe is mintha megváltozott volna, azaz a fókusz a közös élet megalapozásáról átterelődőtt volna magára az eseményre, a meg nem ismételhető élményre. Nehogy már a falusi asszonyok főzzenek meg süssenek, s a szomszéd cigányok húzzák a nótát hajnalig, mikor van rá mód díjazott szakácsot meg befutott zenekart hívni, s – miért is ne? – belső dizájnert felkérni a nagy napra! Nincs is ezzel semmi baj, ha van miből.
Mondhatná erre valaki: könnyű nekik, úgysem ők fizetik. Igazuk is van, meg nem is. Sok esetben már nem is olyan ifjú a pár, könnyen megtörténhet, hogy jobban keresnek, mint a szüleik, és saját zsebből előlegezik meg a költségeket, ők vállalják a kockázatot. Ettől nem lesz kevésbé igaz, hogy a hagyomány szerint úgyis a násznép fizeti ki a mulatságot. Lehet szépíteni a dolgokat, de nyilvánvalóan erre alapoz az is, aki szervezi, s az is, aki profitál belőle. Az elsővel semmi gond, az utóbbival annál több.
Mi másért nőnének az árak
évről évre a lagziiparban, ha nem nyereségvágyból? Sem az ételhez, sem a sütikhez való alapanyagok, sem az italok, sem a fotók előhívása (jó vicc) nem kerülhet annyival többe, a szolgáltatók mégis az infláció többszörösével emelik a lécet. Tévedés ne essék, nem az irigység beszél belőlem, hanem a piaci etika (ha van még ilyen). Tisztességes az, hogy más ajándékára pályázzanak, másnak a zsebébe lessenek? Kár, hogy a törvény nem bünteti. Mert az ifjú pár tehetetlen ellene, amikor mindenki emeli az árait, s kénytelen belemenni a játékba, ha nem akar hoppon maradni.
Ámde hiába nőttek az igények, és velük az árak is, ha az adományok mértéke nem tudja tartani a lépést. Elég, ha a statisztikákat nézzük, biza a fizetések nem sokkal jobbak sem itthon, sem máshol az országban. Ott tartunk, hogy ha valaki két-három lagziba hivatalos, az le kell mondja a nyaralását, amire egész évben várt, vagy éjjeli őrnek kell álljon, hogy plusz bevételre tegyen szert, neadjisten kölcsön kell kérjen apjától, anyjától, vagy az amerikai nagybácsitól. Tegyük fel, hogy megteszi, a rokonság vagy barátság nevében, és valahogy kinyögi, de csak a kötelező minimumot, amennyit illik. Ezt mindenki tudja, elég körbekérdezni az asztalnál:
Ti mennyit adtok?
Se túl sokat, se túl keveset, érted. Csak tudnám, hogy mióta és miért lett az a mérvadó, hogy ki mennyit kell adjon. Mióta függ attól, hogy ki hányad fokú rokon vagy mennyire közeli barát? Ki találta ki, hogy nem az számít, ki mennyit keres, és ahhoz viszonyítani? Mert bizony sok családban egy tizenharmadik vagy tizennegyedik fizetés tudná csak fedezni a „kötelezőt”. Mert bizony egy nagyvárosi lagziba már annyi a belépő, mint egy többnapos zenei fesztiválra. Pedig csak egyéjszakás kalandról van szó, és még el is kell jutni oda, a szállást se nagyon adják ingyen sehol. Sátorban, kocsiban meg nem alhatsz, ugye?
A vendég sem hülye, látja, hogy szép és biztosan drága is, amivel őt fogadják és így kényelmetlenül érezheti magát, ha nem tett eleget a borítékba. Ő nem kérte, el se várja, vagy nem is tud róla, hogy mi újjal kínálhatják, de mi mást tehetne, mint hogy elfogadja a táncba hívást, ha már ott van. És akkor úgy érezheti, tartozik is érte, és mélyebbre nyúl. Ha egyáltalán tud.
De mi van, ha lyukas a zseb?
A többletköltség az ifjú párt terheli, így nem csoda, ha alig marad valami, nászútra vagy egy használt autóra való, sőt, örülhetnek, ha nem jönnek ki mínuszban. Ettől a ponttól akaratlanul is áteshet üzletbe az ünnep, hiszen a számok törvénye azt sugallja, hogy csak akkor „éri meg” lagzit szervezni, ha minél több vendéget hívnak meg. Viszont egy dologgal nem biztos, hogy számolnak: a nászajándék sokszor visszatérítendő kölcsönnek bizonyul, minden visszahívásnál illik megjelenni, és hasonló mértékben kotizálni. Innen nézve tehát illúzió csupán, hogy több vendég több pénzt hoz a házhoz. Inkább több elvárást, elkötelezést a jövőre.
S a falunaposra kinőtt 500-600 fős lagzikon hova lesz a meghitt, családias hangulat? Kinek jó, ha a személyekből számok lesznek, a rokonokból költségvetési tételek, a barátokból meg szponzorok, akik – jó esetben – egyet szelfizhetnek az egybekeltekkel, de több figyelemre ne nagyon számítsanak. Azoknak meg a sok jövés-menéstől, sorbanállós fotózkodástól, parketten ráncigálástól (értsd: menyasszonyi tánc) nem hiszem, hogy sokkal jobban telne. Nem egy olyan lagzin voltam, hogy a vőlegény és a menyasszony alig várták, hogy mindenki hazamenjen és ágyba bújhassanak – nem, nem azért, hogy elköltsék a nászéjszakát.
Félreértés ne essék,
nem akarom senkinek a kedvét szegni a lagziktól, de talán nem ártana újragondolni az egészet, hogy ne váljon az örömből teher, az ajándékból tartozás vagy felfújt nyereség. Hogy az ember jókedvvel és könnyű szívvel, zsebbel mehessen ünnepelni, mulatni, örülni az ifjú párral. Alább hagyni a költségekkel, szűkebb körben tartani, a semleges pénz helyett személyes ajándékot adni, mennyivel másabb volna, mint egymást csődbe hajtani, puszta kényszerből, amíg más röhög a markába.
Nyilván, a fejlődést nem lehet és nem is kell megállítani, s kicsi az esélye, hogy újra az asszonyok főzzenek, meg a félnótás zenéljen, de talán a kevesebb mégis több lehet. Kevesebb flancolás, vékonyabb hab a tortán, de több „öröm és boldogság”. Persze, hiú remény, hogy a vendéglátók, szolgáltatók maguktól alább hagynák az árakat, de talán akad két bátor jelentkező, aki megtöri a spirált, és azt mondja: köszi, ezt már nem kérem.
