Sándor István – akit sokan Isú néven ismernek – 15 éve dolgozik a Caritasnál, jelenleg örömtánc- és mentálhigiénés foglalkozásokat tart szépkorúaknak, mindemellett intézményi és közösségi facilitátor is. A kisebbségi roma közösséget és a többségi nem roma közösséget közelíti egymáshoz, segíti előbbiek felzárkóztatását. Korábban fiatalokkal is foglalkozott, szexuális nevelést, illetve csapatösszerázókat tartott nekik.
Fotó: MÁTÉ EMŐKE
Tekintve, hogy szociális munkásként fiatalokkal és idősekkel is dolgozott már, adta magát a téma, hogy erről a két generációról kérdezzük őt: milyennek látja őket, mire van szükségük, van-e bennük közös? Arról is beszélgettünk, hogy a fiatalok (12-18 évesek) és az idősek között állítható-e párhuzam, valóban mindkét korosztály kimarad-e az „aktív generáció”, a felnőttek mindennapjaiból – kimaradás alatt a valós, minőségi figyelem, a kapcsolatok hiányát értve.
Még mielőtt a fenti témáról kérdeztük volna, István mesélt nekünk arról,
hogyan lett szociális munkás.
1996-ban, amikor végzett a középiskolával, informatika szakra iratkozott be az egyetemen. „Beleszerelmesedtem egy régi osztálytársamba, ő cigány gyerekekkel dolgozott. Hogy minél többet legyek vele, besegítettem abba a munkába, amit ő önkéntesen végzett. Addig-addig jártam, hordtam az ételt a táborba az aktuális barátnőmmel, amíg a gyerekek egyre közelebb kerültek hozzám. Az informatikai egyetemet két év után abbahagytam” – mesélte, hozzátéve: helyette szociális munkásnak képezte tovább magát Nagyváradon.
„Jó debreceni tanáraink voltak, minden megnyílt előttünk, nemcsak a cigányság, hanem minden, ami szociális téma. Rájöttem, hogy engem mindegyik izgat, igazából nem is annyira a téma, mint az ember. Az emberi lélek, az emberi attitűd tetszik nekem nagyon. (…) Rájöttem, hogy én hús-vér emberekkel szeretnék dolgozni” – magyarázta.
Ezt követően a cigánysággal foglalkozott, egyesületet hoztak létre, dolgoztak szegény vidékeken, eldugott falvakban. Szerveztek nyári tevékenységeket, különböző szocializációs játékokat. „Úgy is hívtuk, hogy Karaván, szakmai vándorcirkuszként vonultunk településről településre. Azt is nagyon-nagyon szerettem.”
Forrás: Sándor István Facebook-oldala
15 évvel ezelőtt került a Caritashoz, akkoriban arra volt „igény, keret”, hogy az idősekkel foglalkozzon, pedig semmi kedve nem volt hozzá. „Azért nem akartam, mert nem láttam bennük a jövőt. (…) Az egyetemen még ki is hangsúlyoztam, hogy inkább írok két dolgozatot gyerekekről, mint egyet idősekről” – jegyezte meg, mindennek a tetejébe pedig a legelső foglalkozásán meghalt az egyik idős hölgy.
Szemlélete az idősekről aztán hamar megváltozott, már pár hét foglalkozás után. „Én mindig úgy képzeltem el a nyugdíjas éveket, hogy nyünnyögés, fájdalom, jajgatás, fogcsikorgatás. Mondtam, hogy ezen változtatni kell, hogy én is akarjak nyugdíjas lenni, úgyhogy kiránduljunk, menjünk, lássunk, akarjunk, lépjünk fel, erre épül teljesen a bakancslistánk is” – mesélte István, beszélgetésünkkor pedig épp egy ilyen bakancslistás kirándulásra készült az idősekkel.
Ma, amikor az idősekre gondol, már a szépség jut eszébe. „Minden kornak meglehet a maga szépsége,
az időskor nem büntetés”
– vallja.
Egy Erdély TV-s riportban István arról beszélt, hogy mindenkit meggyászol azok közül az idősek közül, akik a foglalkozásaira jártak és elhunytak. Amikor erről kérdeztük, elmondta, hogy addig tanítja, míg elhiszi, hogy van tovább. „Teológiát is végeztem a szociális munkával együtt, ez nagyon erős szál nekem. Hiszem, hogy nagyon pici a mi földi életünk, a többiből, a nagy örökkévalóságból csak egy centi. Amikor meghal valaki, picit én is meghalok vele. A földi kapcsolat hal meg, viszont erőt, löketet is ad ahhoz, hogy emlékeztessem magam: ha majd megyek, akkor ott már vár egy jó csapat, akikhez tudok menni, vágyok rájuk, akarom őket is. Ez nemcsak a gyászt könnyíti meg, hanem azt is, ha belegondolok, hogy nem vagyok örökké itt, a földön. Ez számomra jóleső érzés” – fogalmazott.
Forrás: Sándor István személyes archívuma
Jelenleg 12 településen van „földi csapata”, velük az a célja, hogy ismét visszakerüljenek a közösségek vérkeringésébe. „Régen is az időskor, vagy az időskorúak részei voltak a falunak”, ma is nagyon sok mindenbe be lehet vonni őket. Például a kápolnási falunapokon a helyi idősek fel fognak lépni a táncukkal és segíteni fognak tokányt főzni is – tette hozzá.
Az idősekkel való munkája során
azt tapasztalta, idő kellett ahhoz, hogy a közösség „emberszámba” vegye őket. A modern zenékre felépített, mozgásos előadásaiknak nem az a céljuk, hogy bohócot csináljanak az idősekből, hanem hogy közelítsék a generációkat, magyarázta. „Hogy higgyük el újra, hogy – amint az egyik gyermek mondta – nem is olyan idétlenek ezek az öregek. Ha megsimogatja az unoka, és azt mondja, ez jó volt, mama, akkor már elindult egy folyamat.”
Elismerte, néha valóban konc tud lenni egy idős, de egy fiatal is. „Sajnos még egy-egy idős is azt várja el az unokájától, hogy üljön le a telefon elé és ott szépen, ügyesen legyen csendben, ahelyett, hogy együtt leülnének és valamit csinálnának” – de mindez István szerint alakítható.
Forrás: Sándor István személyes archívuma
Úgy látja azonban, hogy nem igazán vannak olyan helyek, események, ahol a generációk találkozni tudnának. Mezőre már nem kell járni, hiszen a gépek mindent el tudnak végezni, a temetésekre nem járnak a fiatalok, lakodalmakba nem járnak az idősek.
– Az a célom, hogy legalább az időseket erősítsük össze, mint egy „önsegítő csoportot”. Nem azért, hogy sírjunk és jajgassunk, hanem keressük meg a küldetésünket, mert úgy gondolom, hogy nem fölösleges az ő ittlétük, magyarázta.
Nincs minden veszve
Úgy gondolja, a fiatalokkal is lehet együtt dolgozni, főleg azután, ha „meggyászolták” a telefonjukat és az online világot. Táboroztattak már úgy gyerekeket, hogy sem wifi, sem térerő nem volt, a telefont is le kellett rakni, és elmondása szerint nem voltak rosszabbak, mint a régebbi gyerekek. A civilizációba visszatérve pedig már nem is volt annyira fontos a mobiljuk. „Mint egy elvonókúrán, úgy voltak. Csináltunk offline Facebookot, ahol tudtak egymásnak írogatni, dolgokat tudtak kiposztolni papírral és ceruzákkal. Egy utópisztikus világ volt” – magyarázta.
Ég és föld?
Feltételezett közös pontként arról beszéltünk Istvánnal, hogy a fiatalok és az idősek valóban kimaradnak-e az „aktív”, felnőtt generáció mindennapjaiból.
Meglátása szerint a gyerekek esetében ez alapvetően természetesebb folyamat, hiszen serdülnek, önállósodjanak kell. Az idős családtagok háttérbe szorulása viszont általában azoknál a családoknál következik be, ahol a nagyszülők már nem tudnak fontos szerepet betölteni, nem tudnak besegíteni, egy idő után pedig fölöslegesnek kezdik érezni magukat. „Ez már annyira nem természetes. Ahol ezt érzi egy idős ember, ott valamit rosszul csinálnak” – reagált a felvetésre.
A nagy jövés-menésben, a külföldre költözésekkel az idősek unokák nélkül, az unokák pedig nagyszülők nélkül maradnak. „Olyan, mint egy lyukas veder, kifolyik a lehetőség, ilyenkor van a nagy távolodás. Hogyha minden unoka elmegy, és én nem tudok beállni pótnagyinak a szomszéd gyermekhez, na, akkor leszek fölösleges.”
Forrás: Sándor István személyes archívuma
– Itt jövünk be mi nagyon fontos szereppel, megmutatjuk, hogy nem fölösleges. Példa tud lenni, meg tudja mutatni, hogy nyugdíj után is van élet, sőt nagyon jó élet tud lenni. A rokonoknak távolról is tud segíteni bizonyos szempontból. Örökség az is, ha megmutatja, hogy nem adjuk fel, nem keseredünk el, keresztényként fogadjuk azt, amit a Jóisten ránk bízott, szembenézünk ezzel, magyarázta István.
Az érme másik oldala
– A mi nagyszüleink annyit nélkülöztek, hogy azon voltak, hogy megadjanak mindent a szüleinknek. A szüleink meg ezt nagyon szépen folytatták, de a minden nagyon átfolyt materiálissá. És a minden szinte semmi. Minden olyat adnak, ami mulandó, ami nem kötelék, ami szükségleteket elégít ki, és itt kergetjük saját magunkat. Azt szeretnénk elérni, hogy minden meglegyen, így nem lesz meg szinte semmi – fogalmazott.
István szerint vannak olyan családformák is, ahol mindenkinek megadatott a külön szoba, a mobiltelefon, a „külön világháló”, amelyikben nincs benne semelyik családtag. A szülők igyekeznek ezt pénzelni, hogy ne nélkülözzön a gyermek úgy, mint a nagyszülők, kapjon meg mindent. „Tudok olyan családot is, ahol nincs bejárása az anyukának a gyerek szobájába se, nincsenek lassan közös felületek” – majd hozzátette, nem gondolja, hogy minden család ebbe az irányba tart, „de eléggé erre tendálunk.”
Ennél a gondolatnál maradva elmondta, a két generáció, az idősek és a 12-18 évesek közös pontja a kapcsolatuk a többségi felnőttekkel, ami „szinte ugyanolyan hideg”. Hozzáfűzte azt is, hogy mindkét generáció „éhes” a kapcsolódásra, de mindkettő tehetetlen. „Nem tudják, hogy fogjanak ennek neki. Kicsit ezt érzem ebben a világban, hogy mindig a másiktól várjuk és mindig a másikban látjuk a hibát. Pedig a változás bennünk kellene kezdődjön.”
A jövő diófái és a most gyermekei
István szerint ezért jók az olyan nagycsaládos alkalmak, mint a ballagások, ahol kortól függetlenül mindenkinek helye van, meg lehet ismerni egymást. Úgy gondolja, éppen erre van szükségük ezeknek a generációknak, hogy megismerjék egymás gondolkodását, előítélet nélkül megtudják, mit miért cselekszenek, mert mindennek oka van. Illetve az együttlétre is szükség lenne, de ez egy „hosszú-hosszú folyamat”.
– Úgy gondolom, hogy ez a távolság, ami most megszületett, ez ötven év munkája. Ami ötven évig távolodott, omlott, az szerintem legalább száz év, amíg belső indíttatásból közelíteni kezd.
Pont ezért ilyen hosszú, mert nem lehet őket erőltetni, el kell érjük, hogy a gyermekek akarják a közeledést.
Forrás: Sándor István személyes archívuma
Azt tapasztalta, hogy a fiatalokban nehezebben indul el ez a folyamat, mivel ők a most generációja, nekik az számít, az a jó, ami most összejön. Ezzel ellentétben a mostani idősek és az ő szüleik úgy ültették a diófát, hogy tudták, a gyümölcsét már csak a jövő generációja fogja élvezni. „Ezek az idősek még gondolkodnak abban, hogy mi lesz majd a többiekkel. A fiatalság pedig most éli az életét, de mind a kettőnek helye van szerintem.”
A cél nem a matéria
Adja magát a kérdés, hogy a két generáció igényeit lehet-e úgy közelíteni, hogy megoldást jelentsenek egymás számára. István szerint a válasz lehet akár igen is. „Volt ilyen projektünk, ahol gyermekotthonból kikerült gyerekeket idősebb nénik tanítottak főzni. Nagyokat ettek, jól érezték magukat, olyasmiket éltek meg, amit szerintem még én sem családban.”
Hozzátette viszont, hogy olyan is volt, amikor „normál” gyerekeket tanítottak nénik egy programon belül süteményeket elkészíteni, ott viszont sokkal feszültebb volt a hangulat, türelmetlenebbek voltak. Ezt úgy próbálták orvosolni, hogy ne a sütemény elkészülte legyen a cél, hanem az együttműködés. „Ez nagyon nehéz. A mi romániai vagy székely felfogásunk a végtermék. És a végtermék megint a matéria, nem a kapcsolat. Emiatt öljük meg egy kicsit még jobban egymást, mert nem az számít, hogy egy táncot úgy járjunk el, hogy mindenki érezze jól magát, hanem úgy járjuk el, ahogy az le van írva, a nézők meg fogják látni, hogy minden lépés a helyén volt. Pedig nem. Pont ez az, hogy aki jól táncol, az már mosolyog. Aki még erőből csinálja a táncot, az nem tud mosolyogni.”
Hogy állunk az udvarhelyszéki szociális szolgáltatásokkal?
István szerint sokkal jobban, mint ezelőtt húsz évvel, de „még mindig olyan, mint egy nagy lyukacsos sajt”, rengeteg hiány van, főleg a civil szervek közötti kapcsolatokban. Úgy látja, mindegyik a túlélésre törekszik, ezért nem tudnak kapcsolódni, pénzre és lehetőségre épül a szociális szféra.
– Nagyon sokszor megy át profitorientáltba, mert ha nem tudom kifizetni a szociális munkásomat, az elmegy murkot szedni Németországba. A kliensével együtt szedik, és anyagilag egy kicsit jobban kijönnek. Akik itt maradnak, azok már nem biztos, hogy ezt végezték vagy olyan lelkületűek, és akkor erőből dolgoznak. És ha erőből csinálják, akkor azt megérzi a kliens, és lépik – magyarázta.
Nem tartja kielégítőnek a kínálatot, de a keresletet sem, úgy látja, hogy ugyanaz az 50 ember jár mindenhová, amióta az interneten bármi és bármikor elérhető. Illetve „ciki lett” szociális szakemberhez fordulni, úgy gondolja nincs még kialakulva a kultúrája. „Deviáns vagy, amikor szakemberhez fordulsz, beismerted. Igen, ez igaz, de innen kezdődik a felfelé vezető út, amikor már beismerem, hogy szükségem van segítségre.”
Fotó: MÁTÉ EMŐKE
Ezzel egyidőben viszont egyre erősebbnek és színesebbnek érzi az idősek számára nyújtott tevékenységi kört, amibe az egyházak is besegítenek bibiliaórákkal, nőszövetségi alkalmakkal.
István úgy véli, amiben hiányosságai vannak a szociális szférának, az a fiatalok megszólítása, nem igazán szerveznek számukra megfelelő programokat.
Mit tehetsz te?
– Ha egyedül kell utazzak, nagyon szívesen veszek fel stoppost és beszélgetek vele. Minden ember egy rejtély, egy hatalmas, fantasztikus úttal a háta mögött. Hány embernek nem sikerül még megszületni sem? Aki már él egy-két évet, vagy akár nyolcvan évet, az tud valamit. Az egy olyan csomag, amiben van egy csomó nagyon fantasztikus, szép és tanulható dolog, valamiben biztos jobb, mint én vagyok. Erre kell ösztönözni a világot, hogy merjük kinyitni ezeket a csomagokat, és úgy belenézni, hogy azta, milyen jó, és wáó, hogy én ezeken nem kell keresztül menjek. Mind a kettőre csodálkozzak rá, hogy mi minden van a másikban, milyen csodálatos teremtménye az Istennek, ugyanakkor csodálkozzak rá arra is, hogy mi mindentől meg vagyok én védve – magyarázta.
Ennek ellenére István szerint nem ebbe az irányba haladunk, inkább eltávolodnak az emberek, elgyengülnek a kapcsolatok. „Amikor felmentünk a nénikkel a repülővel a magasba, és lenéztünk, megkérdeztem: látják, mekkora egy ház? Igen, azta, milyen kicsike – érkezett a válasz. Mondom, ez a bennvaló, van, aki ebbe az egész életét képes beletenni, pedig ennél több, ennél nagyobb az élet, ennél jobb tud lenni az élet.” Hozzátette, abban hisz, hogy ha jó törökbúzával veti be az ember a kertjét, a vetőmagból adjon a szomszédjának is, mert a növények úgyis be fogják porozni egymást, s ha a szomszédé rossz, a sajátja is elkorcsosul. „Így kell tekinteni a világra” – zárta mondandóját.
