Zenglitzky Zoltán emlékkiállítás a Vekker Kávézóban I fotó: Tóth Hunor (telefonos felvétel)
1989 decembere: a hónap, amikor a romániai forradalom lángja fellobbant, és amikor az egyszerű emberek álmaiból és kiábrándultságából egy megmozdulás született. A pillanat, amikor a nép az elnyomó rezsim ellen lázzadva megkövetelte magának a szabadságot.
A bizonyos december, amikor a Ceaușescu-féle diktatúra, amelyet évtizedeken keresztül gépiesen működő fogaskerékként tartott fenn egy nemzetet, végső összeomlásához közeledett. 1989, amikor már nem csak az étlen-szomjan dolgoztatott munkások, hanem a rendszer egész mechanizmusa is nyikorogni kezdett, míg aztán egyik pillanatról a másikra darabjaira hullott szét. Egy propagandával és félelemmel teli időszak vége, a szabadság és a remény ígéretének új korszaka.
Zenglitzky Zoltán emlékkiállításának megnyitója az egykori Akarat Szövetkezet előtt
„Harmincöt évvel ezelőtt az egész országban, így városunkban is ezrek követelték, hogy legyen vége a diktatúrának. Harmincöt évvel ezelőtt szüleink és nagyszüleink, és sokan az itt jelenlévők közül is úgy döntöttek, hogy nem akarnak tovább félelemben élni, nem akarnak tovább egy hazug rendszerben élni. Harmincöt évvel ezelőtt a kiszolgáltatottak legyőzték a diktatúrát, hogy mi ma szabadon dönthessünk, szabadon választhassunk, szabadon éljük meg hitünket, és szabadon tudjuk felnevelni gyermekeinket.” – hangzott el Simon Mária Tímea, a székelyudvarhelyi művelődési ház igazgatójának beszédében a 89-es eseményekre, valamint a tragikus körülmények között elhunyt Zinglitzy Zoltán székelyudvarhelyi fotográfus, operatőr-rendező emlékére szervezett kettős kiállítás megnyitó ünnepségén.
A december 16-án, hétfőn nyíló kiállításon Szakács–Paál István, Székelyudvarhely polgármestere így emlékezett a forradalom történéseire: „Országszerte, így itthon, Székelyudvarhelyen is feszült figyelemmel követtük az ország nagyvárosainak történelmi jellegű eseményeit. Késve ugyan, de nálunk is bekövetkezett a változás, hiszen nagyon nem volt rendjén, hogy egy megfélemlített társadalomban éltünk, hogy az alapélelmiszerekért órákat kellett sorba állnunk, hogy esténként lekapcsolták az áramot, hogy valami rettegett rendszerellenes cselekedetet tettünk, ha egy magyar filmet rejtő videokazettáról beszéltünk, vagy netán meg is néztük azt a filmet.”
Szakács-Paál István oklevelet ad át Zenglitzky Zoltán szüleinek, fiuk emlékére I fotó: Tóth Hunor
Előljáróink mellett Varga Ferenc, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának konzulja is felszólalt: „Zenglitzky Zoltán képei nemcsak dokumentálnak, hanem átélhetővé tesszik azt az időszakot, amely mindannyiunk múltjának és jelenének meghatározó része. Ezek a fotók túlmutatnak a pillanat rögzítésén. A történelem szemtanúivá és közvetítőivé válnak.” – fogalmazott, majd Balázs Attila fotográfus, a kiállítás kurátorának rövid méltatását követően az egykori Akarat Szövetkezet elől a Vekker kávéházba vonultunk át.
Zenglitzky Zoltán: a szabadság fotográfusa
„Tévés operatőri pályakezdőként titokban én is Zenglitzky szerettem volna lenni” – vallja be Balázs Attila, amikor a legendás operatőrés fotós, Zenglitzky Zoltán emlékét idézi fel. Ez a közvetlen őszinteség már a beszéd elején megalapozza a bensőséges hangulatot. Balázs Attila és Zoltán fotóinak története évekkel ezelőtt kezdődött, amikor a fotográfusban megfogalmazódott, hogy Zoltán fotónegatívjait digitalizálni kellene, megmentve ezzel a felbecsülhetetlen értéket a jövő nemzedékek számára.
Zenglitzky Zoltán emlékkiállítás a Vekker Kávézóban
Zenglitzky Zoltán neve összeforrt az udvarhelyi televíziózás kezdeteivel. Az AtiBeta televízió, amely az első magán tévéadók egyike volt Romániában, nemcsak a helyi műsorgyártás minőségét emelte kiemelkedő szintre, hanem egyfajta iránytűként is szolgált a Kárpát-medence tévés műhelyei számára. „Zoltán mindig elöl járt, mutatta az utat” – mondta Attila, megemlítve Zoltán precízióját, ahogyan a forgatásokat előkészítette, majd véghezvitte. A televíziózás mellett Zoltán művészi fotógráfusként is kiemelkedett, így összetett munkássága mai napig példaértékű maradt.
Zoltán hagyatéka, a gondosan elcsomagolt negatívok, hosszú éveken át érintetlenek maradtak szülei otthonában. Balázs Attilának nemcsak a digitalizálás nehézségeivel, hanem az érzelmi falak lebontásával is meg kellett küzdenie, hogy hozzáférhessen ezekhez az anyagokhoz. „Nehéz volt áttörni az érzelmi falakat, és vigyáznom kellett, hogy a sebek ne szakadjanak fel” – mesélte, hogyan győzte meg Zoltán szüleit arról, hogy bízzák rá ezt a páratlan örökséget. Az áttörés egyik kulcsa az volt, hogy édesapja életmű-kiállításán bemutatta a szülőknek, milyen értékőrző munka eredménye lehet a digitalizáció.
Balázs Attila, a kiállítás kurátora és Zenglitzky Zoltán szülei
Az elmúlt év során Balázs Attila szinte teljesen belemerült a negatívok digitalizálásába. Ez a folyamat, amely egyszerre volt időigényes és rendkívül precíz, olyan élményekkel ajándékozta meg, amelyeket soha nem fog elfelejteni. „Részese voltam egy varázslatos, felejthetetlen folyamatnak” – fogalmazott. A kiállított fotók lenyűgöző méretei is a projekt nagyszerűségét tükrözik: a 3,6 centiméteres negatívokat az Akarat Szövetkezet falán tízszeres nagyításban mutatják be.
Balázs Attila és a Face to Face Egyesület csapata elhivatottan hisz abban, hogy a művészetet közel kell vinni az emberekhez. Az utcán bemutatott, monumentális fotók és a helyi kávézóban rendezett kiállítás is ezt az elvet követi. „Hiszem, hogy a művészetet ki kell mozdítani az elefántcsonttornyokból” – mondta, utalva arra, hogy a kiállításoknak a mindennapjainkban van a helye, elérhetővé kell válniuk mindenki számára.
Zenglitzky Zoltán emlékkiállítás a Vekker Kávézóban
Záró gondolatait követően Balázs Árpádot, Zenglitzky Zoltán egykori munkatársát és barátját kéri fel, hogy méltatása annak munkáját. Árpád személyes történések által idézte fel a közösen átélt éveket. Beszéde egyszerre volt megható és történetgazdag, melynek központjában Zoltán kivételes személyisége és munkássága állt.
„1989 decemberében találkoztam vele először a városháza folyosóján, fényképezett” – emlékszik vissza Árpád. A helyi televíziózás alapjainak megteremtésében kezdtek együtt dolgozni: „Annyira egyet akartunk, hogy percek alatt megegyeztünk. Helyi televízió? Egy nyavalyás kis kazettás filmezőgépünk volt, amit Svájcból hoztak adományba”. A technikai nehézségek ellenére lelkesedésük határtalan volt, és közös munkával létrehozták az Udvarhelyről szóló Ablak című első videóműsort.
Árpád szavai a televíziózás korai éveinek kihívásait és örömeit tükrözték: „Ingyen dolgoztunk, minden kiadást mi fizettünk. 50 VHS kazettát őrzök ebből az időszakból”. Elmondta, hogy számos portréfilmet készítettek, köztük a városligeti romatelepről a Magyar Televízió Panoráma műsorának felkérésére, és hogy milyen kalandos volt: „fél napot álltunk a vámnál, vagy tán többet, liftezett a gyomrunk a vámosoktól, hogy nehogy elvegyék a kazettát”.
Az anekdoták során megelevenedett a korszak romantikája, az alkotói szenvedély és baráti kötelék: „Boldogok voltunk, kiültünk a Duna partjára, Marlborot szívtunk szemben a magyar parlament épületével”. Árpád beszámolt arról is, hogy közösen dolgoztak a Vasálarcos kisfilmjén, végigkövették „az Orbán Balázs-szobor készítésének útját reggeltől estig, estétől reggelig”, és Zoltán fáradhatatlan elkötelezettségéről is szó esett: „Egy este műsorzárás után azt mondta, maradok éjszakára, és összerakom a filmet”.
Zenglitzky Zoltán emlékkiállítás a Vekker Kávézóban
„A 80-nal kezdődő évtizedet jártuk végig, aztán később a 90-et is” – zárja a megemlékezések sorát Szabó Károly, a városi könyvtár munkatársa. Az Orbán Balázs Fotóklubban találkoztak, ahová „Zoltán már ’81-’82-ben elkezdett járni”, míg ő maga csak ’84-ben csatlakozott. 1995-ben együtt kerültek a Színház- és Filmművészeti Főiskola rendező szakára, ahol osztálytársak voltak. Tanáraik között említi Xantus Jánost és Rák Józsefet. „Kitűnő alkotó volt, nagyon jól alakultak a dolgok, egészen addig a szerencsétlen éjszakáig, amíg bekövetkezett a tragédia”.
A közös munkáik során Károly sokat tanult Zoltántól, különösen a fotográfia fegyelmezett világában, hiszen „a vegyszerekkel való munka nem engedi meg a kiskanálnyi mértékegységeket”.
Felidézi, hogy Zoltán elsősorban a szociofotográfiát érezte magához közelállónak: „Minden nap kiment a városba valahova, és valamit megörökített”. Különösen fontosnak tartotta a város változásainak rögzítését, és „mindent, ami bosszúállásnak indult a városban, azt valamiféleképpen szerette volna rögzíteni”. Szabó Károly végül felvezeti a Zoltán utolsó hónapjaiból készült, soha nem publikált felvételeket: „semmi logikai sorrend szerint, csak valamiféle hangulatkeltésként”, és arra buzdítja a jelenlévőket, hogy aki szeretne, ossza meg saját emlékeit is Zoltánról.
A kiállítás a központi Vekker kávéház földszéntjén és emeletén, valamint az egykori Akarat Szövetkezet falán látható a következő hetekben. További részletek a kiállítás Facebook-eseményénél érhetőek el.
