Bár a tűzszünet és a túszcsere híre biztató jel lehet a közel-keleti konfliktusban, az még nem jelenti azt, hogy sokkal közelebb állnánk a békéhez Izraelben és a környező területeken. A kiújult háborútól ugyanis csak mélyült a zsidó-arab konfliktus, amelytől „békeidőben” is – szó szerint – puskaporos volt a levegő. Csak egy erősebb szikra kellett ahhoz az évtizedek alatt felgyűlt feszültséghez, amit lépten-nyomon éreztem 2022 novemberében, az alig néhány napos izraeli tartózkodásom alatt.
Kezdve azzal, hogy amint leszállt a gépünk, máris érkezett a riasztás: Jeruzsálemben bomba robbant az egyik tömegközlekedési buszon. Azonnal éreztük, hogy hiába vagyunk egy állig felfegyverzett országban, ahol minden sarkon katona áll, úgysem lehetünk teljes biztonságban, mert ez a militarizált rendszer magát a tünetet sem képes kezelni – vagyis megelőzni, megállítani a terrortámadást –, nemhogy a konfliktus gyökerét kiirtani.
A fegyver nem garancia a biztonságra. Izraelben a fiataloknak kötelező a katonai szolgálat. Fotó: Szilágyi István
Anélkül, hogy bármilyen erőszakot legitimálnánk, azt látnunk kell, hogy a bomba nem pusztán terrorcselekmény, hanem radikális politikai üzenet az izraeli népnek és államának, hogy nem mindenki fogadja el a létjogosultságát és a rendszerét. Kétségbeesett kiáltás, hogy van egy másik nép, amely őshonosként kiszorult erről a területről, előbb a brit fennhatóság, majd a zsidó állam létrejötte nyomán. Ők a muzulmán vallású palesztinok, akikkel magam is találkozhattam, beszélgethettem Jaffa piacán, illetve a betlehemi falon túl.
Bár Izrael létrehozása alapjában véve nemes célt szolgált, hisz jóvátételként is felfogható a holokausztért, így az üldözötteknek, a hazátlanná váltaknak biztosít otthont, egy dolgot igencsak figyelmen kívül hagytak (vagy nem tulajdonítottak neki jelentőséget) a jóakarók: hogy e földet nem csak zsidók lakják. Izrael állama márpedig kimondottan a zsidók állama, mely nevében és fő szimbólumában, a Dávid-csillagban is a zsidó kultúrát, a héber nyelvet helyezi előtérbe. Ebbe a klasszikus nemzetállami konstrukcióba pedig konceptuálisan nem illeszkednek bele a földjükről és a társadalomból kiszorított palesztinok.
Kié a zászló, azé az ország? Szimbolikus térfoglalás: Dávid csillaga uralja Tel-Aviv látképét. Fotó: Szilágyi István
Azzal, hogy lakott földre formált jogot és nemzetállamként definiálta magát, az elnyomottból a legnagyobb jószándék ellenére is elnyomóvá, államának legitimitása pedig megkérdőjelezhetővé vált. Az izraeli állam egy dagálynak kitett sziget az arab-muzulmán tengerben, amelyet csak a saját katonasága meg a szövetséges erők (USA, NATO) támogatásával, vagyis erővel tud fenntartani – ami az aktuális rezsim legitimitását csak tovább csorbítja.
Hála mindkét fél vallási fundamentalizmusának, az izraeli-palesztin viszonyokat ugyanakkor mélyen áthatja és mérgezi a Szentfölddel kapcsolatos feljogosítottság érzése, amely a másik fél jogát megkérdőjelezi. A palesztin diskurzusban a zsidó nép, az izraeli állam és szövetségesei a fenti logika alapján megszállók, míg a zsidó szempontból az arabok kellemetlen, civilizálatlan, méltatlan elemei a Szentföldnek, melyet ősi jogán az izraeli állam hivatott uralni és felemelni.
Miközben a sokadik generációk születnek, nőnek fel úgy, hogy pusztán megöröklik a régi konfliktusokat, hisz nem tehetnek arról, hogy hová születtek, és kénytelenek egymással vagy legalábbis egymás mellett élni. Szerencsétlenségükre azonban mindkét oldalon vallási és nemzeti alapon kizáró közösségekbe csöppennek, és a minimális átjárás miatt minden szinten intézményesült a szegregáció: különálló negyedekben élnek, zárt egyházi és oktatási rendszerekben, ritkák a vegyes iskolák, a vegyes házasság kizárt, és a nyelvi szakadék miatt párhuzamos diskurzusok uralják a közgondolkodást.
Ami az egyiknek szent, a másiknak tilos. A zsidók nem léphetnek be a Templom-hegyi Sziklamecsetbe, ahol Ábrahám felajánlotta fiát az Istennek, Fotó: Szilágyi István
Mindezek következtében pedig olyan párhuzamos világok, buborékok alakultak ki, amelyben mindenki csak a saját vezetőire, médiájára, érzékenységeire, áldozataira figyel, miközben a másikét egyszerűen illegitimnek, elfogadhatatlannak tartja. S akárcsak a holokausztnak megágyazó időkben, az egymástól való elszigeteltség a kölcsönös bizalmatlanság, a gyanú forrása lesz, és az olyan sztereotípiák megerősödését szolgálja, miszerint minden zsidó elnyomó, minden palesztin potenciális terrorista. Utóbbi különösen visszás amiatt, hogy a britek ellen lázadó zsidó merénylőkre szabadságharcosokként és nemzeti hősökként tekint az izraeli emlékezetpolitika.
Tény, hogy az aszimmetrikus hatalmi viszony teret és lehetőséget ad a politikai kisebbség leuralására, infantilizálására, az alsóbbrendűség éreztetésére, ezáltal pedig a másik oldalon a többség uralmának elutasítására, az erőszakos hódító imázsának felerősödésére. Vagyis utat nyit a radikalizmus, a terrorizmus felé, bár ez a magyarázat nyilvánvalóan nem mentheti fel a merénylőket és uszítókat saját felelősségük alól.
