fotó: DÁVID ANNA JÚLIA | archív, kiemelt kép: HODGYAI-LŐRINCZ ESZTER
2021. január hetedikén egy összetákolt kályha lángra lobbantotta a csíksomlyói Somlyó 33-ként ismert romatelepet. A közel ötven kunyhó fele leégett, több mint kétszáz ember menekülni kényszerült. Az önkormányzat a város központjában levő – a helyiek által Arénának – hívott Erőss Zsolt sportcsarnokban rendezett be átmeneti szálláshelyet. A helyi lakosság azonnal és lelkesen sietett segíteni, forró teával, élelmiszerrel, pokrócokkal, matracokkal látták el a hajléktalanná vált embereket. Az első hetek ebben a hangulatban teltek, teljes összefogással dolgozott mindenki azon, hogy segítsen, megoldást találjon, elviselhetőbbé tegye a kétségbeesett emberek életét. A román kormány az RMDSZ közbenjárására közel egy millió eurós támogatást küldött, emellett tábori ágyakat, lakókonténereket ajánlott fel. De számos civil szervezet és az erdélyi lakosság is összefogott értük. Egy ideig.
Az első hidegzuhany
azon a lakossági fórumon érte az önkormányzatot, amikor az egyik városrészben élők kijelentették, mindent meg fognak tenni annak érdekében, hogy megakadályozzák a lakókonténerek elhelyezését a szomszédságukban.
Lesz-e tavasz a somlyói tűz után?
Tudtuk, hogy a félévbe belemegyünk, de amikor láttuk, hogy az iskola is innen kezdődik, a telet is itt értük, akkor kezdtünk kicsit türelmetlenek lenni.
Egy évvel a tragédia után, megnéztük, mi történt az Arénában és a telepen. »
Ezt követően több városrészen hasonló módon reagáltak az emberek. Megoldásként Csíkszereda ipari területén vásárolt egy ingatlant és területet az önkormányzat azzal a céllal, hogy krízisközpontot alakítanak ki, ahol ideiglenesen lakhatnak majd az otthon nélkül maradt cigányok. Ezt az elképzelést bíróságon támadta meg több szomszédos helyi vállalkozó azzal érvelve, hogy ipari területen nem lehet lakóházakat kialakítani. Így érkezünk el 2022 márciusához, amikoris a városvezetés bejelentette az Arénában (egy éve és két hónapja) élő 120 embernek, hogy április végéig
távozniuk kell onnan. Bárhova.
23 család – többségében gyermek – él pokrócokból, OSB-lemezekből, függönyökből kialakított két-három négyzetméteres „otthonában” az Arénában. A tűz napján született Raul már megtanult járni, a mindig mosolygó Zsombor két fejjel magasabb lett, Lóri és Carmen összeházasodtak, megszületett másodk kisbabájuk, aki mellé betehettek a hideg téli estéken egy hőfúvót. Roxi még egy okot talált, amiért felnézhet férjére: nagyon ügyesen betömködte a lécek közötti réseket, így már nem kell huzatban aludnia a kis Fábiánnak. Domi, Lóri, Mária, Lénárd, Dezső, Corina civil szervezetek jóvoltából megszerezték a jogosítványt, Loredana, Rita, Violetta megtanultak gyönyörűen varrni civil szervezetek támogatásával vásárolt varrógépeken. István, Bobi, Dávid a helyi útépítő cégnél kezdett dolgozni, Dezső, Domi, Lóri a városi köztisztasági vállalatnál. Mária, Domi, Violeta, Júlia második esélyt kaptak a tanulásra. Az ideiglenes szálláson élő emberek megtanultak közösségként élni, elfogadták a helyzetet és hittek a megoldásban. Rituálék alakultak ki: esténként hosszú sorba állnak az asszonyok, hogy felmossák a teret, ezalatt a férfiak a félemeleten könyökölve viccelődnek velük. Ha összeülnek beszélgetni, mindig szóba kerül, ki mit csinált épp a tűz estéjén, vagy milyen volt az otthonuk. De hitték, hogy nem hagyják őket magukra,
bíztak a megoldásban. Mostanig.
Lehet-e utcára tenni százhúsz hajléktalanná vált embert? Szociológiai felmérések szerint Romániában a székelyföldi cigányok élnek a legrosszabb körülmények között. Mit mond el a helyi közösségről ez az információ? Milyen kép rajzolódik ki egy kisebbségben élő közösségről, amely állati körülmények közé taszítja a saját cigány kisebbségét? Megengedheti-e magának a tartására oly büszke, „csíksomlyói Szűzanya lábainál élő” székelység, hogy rasszistának titulálják?
Nekünk ez volt a hazánk, a mindenünk
Nem akarnak a teleptől, és egymástól elmaradni a csíksomlyói tűzkárosultak. Össze vannak szokva, mint a farkasok az erdőben.
Megnéztük, milyen a somlyói romák élete a tűz utáni első hetekben »
Hargita megyében 84 olyan romatelep van, ahol – többségében – vezetékes víz és áram nélküli putrikban élnek emberek. Úgy nőnek fel gyermekek, hogy minden nap meg kell küzdeniük az éhséggel és a hosszú téllel, a hideggel. Nem tanulnak meg írni, olvasni, nem tanulják meg azokat az alapvető viselkedési mintákat, melyekre szükség lenne egy munkahely elfoglalásához. Ugyanakkor Hargita megyében egyre több olyan település van, ahol a beiskolázott gyermekek több mint fele roma származású. Akik gyakran a négy osztályt sem végzik el és senki nem „nyúl utánuk”, hogy segítsen ebben.
Eközben a két közösség között egyre csak nő a feszültség.
Felcsíki falvakban, Gyergyószentmiklóson többször lobbantak lángra cigányok házai, Farkaslakán traktorral rombolták le a házukat. Nem véletlenül. A két közösség közötti kommunikációt senki nem vállalja fel. A helyi politikusok szavazatokat veszítenek azzal, ha tenni próbálnak az ügyben, roma kérdéssel foglalkozó civil szervezetek alig vannak, a történelmi egyházak legtöbbször „homokba dugják a fejüket”. A neo-protestáns egyházak végeznek legtöbb településen eredményes munkát, de önmagában ez még kevés.
Lakhatásra, megfelelő életkörülményekre, orvosi ellátásra, oktatásra van szükség, ha elébe szeretnének menni a konfliktusoknak. Ebben lehetne kiváló példát mutatni az „Arénás-helyzet” megoldásával. Közművesített területre van szükség és odaadással megszervezett kalákára. Amiben kiveszi részét az érintett közösség ugyanúgy, mint a többségi magyar közösség is. Belátva, hogy mindenki nyer abból, ha munkaképes, értelmes, okos generáció nő fel a jobb körülmények között. Belátva, a probléma ma már olyan mértékű, hogy nem lehet tovább szőnyeg alá söpörni. És nem utolsó sorban belátva, hogy mindenkinek kevesebbe kerül most kicsit segíteni, mint később a konfliktusok következményeit gyógyítgatni, javítgatni. Most.
