Fotó: Gál Barna
Nagyon gyakran szembesülünk azzal a kijelentéssel, hogy itthon minden rossz, a megélhetés és körülmények miatt csak máshol, sok esetben külföldön alkalmas családot alapítani. Hogy nincs munkahely, szülőfalunk nem tud számunkra kecsegtető feltételeket biztosítani. Mégis vannak olyan vállalkozások községünkben, amelyek hosszabb ideje működnek, és megélhetést, munkahelyet biztosítanak mások számára is, azt bizonyítva: itthon is lehet.
A szalmakalap hazájába, Kőrispatakra látogattunk el, a Laczkó Lóránt által vezetett pékségben idéztük fel a tulajdonossal a kezdeteket.
– Mint sokan mások a faluban, a nagyszüleim, szüleim is a szalmakalappal kezdték, megtermelték, előállították a terméket, majd piacon eladták a portékát. Mondhatni, egy harmadik generációs vállalkozásba csöppentem én is, nem volt idegen számomra ez a világ. A szalmakalap szezonalitása miatt a szüleim arra kényszerültek, hogy más lehetőségeket is fontolóra vegyenek, így 1995-ben megalapították a pékséget. A kezdetben még kalapoztak is, a kétezres évek eleje óta koncentráltak kizárólag csak a pékségre. Az hajtotta őket, hogy a család számára egész évben megélhetést tudjanak biztosítani, minden napra legyen meg a betevő falat. Én ekkor még csak hatodikos gyermek voltam, de ebben nőttem fel, segítettem, ahol tudtam – kezdi a beszélgetést a vendéglátóm, aki bemutatja a Kapusi bennvalót, a vállalkozás helyszínét.
Egy kétszáz éves kőház állt korábban a pékség helyén,
amit az alapokig visszabontottak, majd újra felépítettek. A kilencvenes évek elején a mai Harmopan elődje létezett konkurenciaként, a cég a magyarandrásfalvi üzeméből hetente kétszer szállítottak kerek, barna kenyeret csihányzsákokban. Nem voltak az emberek elkényeztetve péktermékkel, de nem is igazán volt ismeretük másról, csak az otthon sütött kemencés házikenyeret kóstolták elődeink.
– A változás után mindenki helyezkedett, igyekezett feltalálni magát az új helyzetben. Munkaerő ígérkezetett, ezzel nem volt probléma. Udvarhelyről megfogadtunk egy idős pékmestert, aki hónapokig tanította a kollégáinkat. Még ma is van egy kolléga a kezdetektől, amire nagyon büszke vagyok! Az elején fehér veknit és kerek kenyeret sütöttünk, az emberek ki voltak éhezve a fehér, lágy kenyérre. Az üzletesek maguk vitték el ládában a meleg, ropogós kenyeret, türelmetlenül várták, meghűljön annyira, hogy szállítani tudják – idézi fel a kezdeti lelkesedést Lóránt, aki időközben elvégezte a középiskolát Székelyudvarhelyen, majd Temesvárra felvételizett az egyetemre, ott közgazdaságtant hallgatott.
Az egyetem elvégzése után egy magyarországi hús- és hentesáruval foglalkozó cégnél dolgozott, a romániai hálózat és értékesítés területén szerzett tapasztalatot, majd 2009-ben
fordulópont következett a Laczkó család életében.
– Egy uniós pályázatot nyertünk, ötven százalékban támogatták a felújítást, bővítést, amit akkor hatalmas eredménynek tekintettünk. Elkezdtem átvenni a céget édesapáméktól, főképpen az adminisztratív feladatokat. Megdupláztuk a termelőfelületet, termelést, ami nagy siker volt számunkra. Az elején egy járművel hordtuk ki az árut, ezer kenyér befért ládástól az autóba – meséli a tulajdonos.
Közben csatlakoznak hozzánk a szülők, édesapja, Laczkó László érintettség révén beszámol a rossz közlekedési viszonyokról, ami a legnagyobb hátrányt jelentette számukra akkor: “Ilyen rossz útszakasz a megyében nem volt, mint Erdőszentgyörgy-Keresztúr”, mondja gondterhelt arccal. Azóta kicserélték az autókat, három jármű szállítja a friss pékárut Székelykeresztúr vonzáskörzetében.
A konkurencia megjelenésével fokozódott a verseny, gyorsan átalakult a piac egy adott időpontban, a kétezres évek elején több pékséget alapítottak ebben a térségben. Mégis, a nagygalambfalvi pékség egyik újítása okozta a legnagyobb fejtörést, amely magyarországi technológiát hozott a társtulajdonosok által: egyik napról a másik elkezdték csomagolni, szeletelni a kenyeret.
– Rögtön jött az igény az üzletesektől, hogy biza, ők is szeletelve, csomagolva kérik, mert az emberek már úgy akarják. Gondolkodtunk, mit tegyünk, volt egy nagyobb pékség Maros megyéből, akivel kapcsolatban voltunk, tőlük vettünk egy szeletelőt. Már működött a Salastar, onnan zacskót hoztunk, hogy alkalmazkodjunk gyorsan. Ettől kezdve a termelési költségek megduplázódtak, hiszen a csomagolás legalább annyiba került, mint maga a termék – mondja Lóránt.
Édesapja közben felidézi az elsődleges alapanyag, vagyis liszt beszerzését, ami egyik legnagyobb probléma volt a vállalkozás kezdeti éveiben. Mivel nem voltak lisztforgalmazó cégek, vékánként szedték össze a búzát idős asszonyoktól, hogy a malomban megőröltessék. Ezzel szemben, most egy telefonhívásba kerül a kamionnyi liszt. Igaz, most is akadhatnak gondok a minőséggel, mert meggyűjtheti a baját a pékeknek egy-egy rossz szállítmány.
A pékség specialitása: fél parasztkenyér
A fogyasztói szokások folyamatosan változnak, ez így természetes: az elején a fehér vekni volt a legfelkapottabb, később a pityókás kenyerek vették át az uralmat, manapság a félbe vágott parasztkenyér a kőrispataki pékség egyik védjegye.
– A parasztkenyér mellett nagyon megy a tehéntúrós bukta és a sajtos kifli. Az a valóság, megváltoztak a szokások, a kenyérfogyasztás visszaesett valamelyest, ami talán köszönhető annak is, hogy állandóan ezt szajkózzák a médiában. Nem kell messze menni, a gyermekeim is nagyon kevés kenyeret esznek. Iyenkor bejönnek a magvas, barna, félbarna kenyerek, hogy kompenzálják a kiesést, reagáljunk a piaci követelményekre. Azt látom, hogy a boltokban egyre kisebb helyre szorul össze a pékáru, a kóla és a csipsz lassan kiszorítja.
Sütnek még kalácsokat is hétvégente, családi eseményekre. A csokis kiflijük a vidéki települések kedveltje, az erdei gyümölcsös a városokban hódít.
Lóránt ebbe született benne,
az előállítástól az eladásig minden mozzanatban jelen volt, legyen az szalmakalap vagy fehér vekni. A termelés, piacolás sok fiatalnak adott vállalkozói ismeretet, tudást. A hatszáz lelkes faluban jelenleg is sok vállalkozás működik, alkalmazkodnak a helyiek megváltozott körülményekhez. Ahogyan tették régen is: a termőföld minősége miatt rá voltak szorulva arra, hogy kalapozzanak, seprűt kössenek, fakanalat faragjanak, zenéljenek, kőműveskedjenek.
– A fiam már mondja, ha nagy lesz, ő is pékséget akar vezetni. Valamelyik nap voltunk nyiratkozni, kérdezték tőle, milyen frizurát szeretne, azt válaszolta, hogy olyat, mint apának. A példából tanulnak a gyermekek. Azt gondolom, azok a fiatalok, akik itthon maradtak, azok talpraesettek, mindenki megtalálja a számítását, ha a szülőföldjén szeretne élni. Csak mindenképpen végezzenek számítást a vállalkozás elindítása előtt, a “menetközben kialakul” mentalitás nem vezet sehova. S ne habozzanak elindulni, olyan gyorsan telnek az évek, neki kell fogni, ha valaki lelkesül valamiért – mondja Laczkó Lóránt.
