Jó estét kívánunk! Hat óra elmúlt pár perccel, mire Katona Zoltán műsorvezető megtöri a zümmögést a Szent István teremben, a dísztanácsülések hagyományos helyszínén. Az Udvarhely Napok záróeseményeként idén három Pro Urbe-díjat és a díszpolgári címet adnak át a város vezetői. Ezek már az asztalon várják gazdáikat.
Elekes Gyula tűzzománc-művész munkái. Fotó: Tóth Hunor
Kezdésnek a Transylvanian Saxophone Quartettet hallgatjuk, a jegyző utána megállapítja a kvórumot, majd a polgármester köszöntője következik.
Gálfi Árpád meggyőződése, hogy a díjazottak nem a jutalomért vívják életpályájuk harcait, hanem a sikeres emberek lételeme a küzdelem, ami elkerülhetetlenül meghozza gyümölcseit: ők a fejlődésért, a városért dolgoztak. Köszönet érte és gratuláció, mindenféle jókívánság.
Venczel Attila jegyző a közigazgatási-jogi keretét mutatja be, vagyis hogy azokat az udvarhelyi személyeket díjazzák, akik a város jó hírnevéhez különféle területeken járultak hozzá. A város számára ünnepi napon adhatják át, ez pedig idén a református-katolikus kiegyezés napjára esett.
A napirend elfogadása után a testület szerre elfogadja a Pro Urbe-díjakról és a díszpolgári címről szóló tanácshatározatokat. A 18 tanácsosból 14-en vannak jelen, egyöntetűen szavaztak, közli a jegyző. Következnek a laudációk és a díjak átadása.
Elsőként Pávai István etnomuzikológus díszpolgári jelölését
mutatja be Orendi István, a Néptáncműhely vezetője. Ez a három kulcsszó jut eszébe róla: alapító, tanár és kutató. Megtudjuk tőle, hogy Pávai Székelykeresztúron járt iskolába, ahol rockzenekart is alapított, majd egyetemre a kolozsvári zeneakadémiára járt, ahol egy népzenei gyűjtőút lehetett rá akkora hatással, hogy végül 1966-ban a muzikológus diplomáját Sóvidék népzenéjéről készült munkájával szerezte.
Bár sokáig Csíkszeredában élt, szervezte a táncházmozgalmat, a régizene fesztiválokat, szülővárosában is jelentős szerepet játszott, bábáskodott a Venyige együttes létrejötténél, a táncházak elindításában, 1978 és 1982 között pedig a táncháztalálkozóknál. Mai napig érezzük hatását – mondja róla Orendi – hisz a táncház heti rendszerességgel működik, a találkozó a régió legnagyobb ilyen rendezvénye, és a táncosok egy része a Venyigéhez köthető. 320 településen végzett gyűjtőmunkát, hasonlóan magas a publikációinak száma. „Számomra legfontosabb, hogy a munkát nem csak pontosan és alázattal, hanem a megfelelő időben kell elvégezni” – zárja szavait, a soron következő népzenei műsort „Pistának” ajánlva fel.
A cím átadása után Pávai István is mond néhány szót: – Amit az ember a szülőföldjétől kap, az minden tudományos díjnál közelebb áll a szívéhez. Nem azért dolgozunk, de nagyon jól esik, nem számítottam rá. Azt kívánom a városnak, hogy olyanok kerüljenek ki, akik méltóak lesznek majd a díjakra.
A kórusmozgalom és a város kulturális életében
zenepedagógusi és karmesteri tevékenységéért Bíró Edith önkormányzati képviselő méltatja Csutak Ildikót.
Ildikót, vagyis Babót, ő gyermekkorából ismeri, a kórus hozta össze őket, ismeri az egész családját, mondja a képviselő, aki maga is kórustag. „Ki nem ismerte Csutak Sárika nénit, aki 103 évet élt. Egész életében azon volt, hogy a várost előbbre vigye, ezt nevelte a gyermekeibe is, a város iránti szeretetét is”.
Magyarországon született, de már itt járta iskoláit, majd a kolozsvári zeneakadémián. Kihelyezése okán kicsit elkerült Udvarhelyről, 1972-ben tért vissza, tanított többek között a Pallóban. Amikor Balázs Ferenc meghalt, a vegyeskórus vezetését ő vette át, sok versenyen vett részt, kitüntetést kaptak. Bár románul énekeltek, néhány népdalt azért becsempészett a repertoárba, amiért hol volt baj, hol nem. Szerettük, nem szerettük, énekelni kellett a Megéneklünk, Romániában. A művelődési házban hideg volt, nem szívesen mentek a kórustagok, akik között sok pedagógus volt, ha tudott énekelni, ha nem – emlékezett vissza az államszocializmus éveire.
Ildikó volt az, aki a rendszerváltás után újrakezdte a kórus szervezését. Emlékszik, hogy önkéntesen jártak, kis- és nagyvárosba, minden faluba elmentek, neki az első március 15-e nagy emlék, amikor a székely himnuszt énekelhették. Amíg egészségi állapota engedte, Babó több mint tíz évig vezette a kórust, amit az ő kezdeményezésére neveztek el elődje, Balázs Ferenc után, és még más kórusokban is évtizedes a tevékenysége.
– 60 év alatt a köszöneten kívül semmiféle javadalmazást nem kapott. A mai, pénzorientált világban olyannak is meg kell köszönjük, aki a családja mellett ajánlotta fel szabadidejét. Ahogy Pávai István mondta: mindig legyen olyan, akit díjazni tudunk Udvarhelyen, elismerésként a munkájukért.
Köszönetképp neki szól a Nyugdíjasok Önsegélyző Pénztárának éneke, amit ő maga vezényel.
Csutak Ildikó hallhatóan meghatódva köszöni meg a díjat az őt méltatónak, a városvezetésnek, a szeretett családjának, hogy a nehézségben mellette álltak, „amikor megszállottként végezte” munkáját, szeretettel gondol vissza a tanítványaira, akik nélkül semmit sem tudott volna csinálni. Karnagyként neki is meghatározó emlék az első szabad március 15-én, amikor 80 személy torkából szólt a Szózat. Ezt a díjat annak elismeréseként értékeli, hogy nem volt hiába munkája.
Kiváló sportoló, edző és ember
– vág bele Benedek Árpád Csaba önkormányzati képviselő, “kézilabdafelelős” a következő méltatásba, egyúttal viccelődve ígérve, hogy nem lesz meglepetésedzés a végén.
Orbán István, “Paradicsom” már hatévesen sportolt, síelt, bírkózott, hokizott, májgyulladásából való felépülését követően került a kézilabda kapujába, és ott is ragadt. Tizenhét évesen már az ifjúsági válogatott tagja, majd a Steaua, a válogatott kapusa, amely aranygenerációnak számított a 70-es évek elején – kétszer világbajnokságot nyertek. Az olimpiákról kihagyták, pedig ott lett volna a helye. Ha ott van, lehet, hogy nem az oroszok nyerik a románokkal zárt döntőt. Az olimpiai érmek nélkül is a legeredményesebb székely kapus, követendő minta az újabb generációk számára – mondja Benedek áhítatosan róla. Súlyos lábszártörése után nem léphetett többet pályára, edzőként itthon és Magyarországon is tevékenykedett, 1995-ig a román válogatott kapusedzője, őket bronzig segítette. Később az SZKC csábította haza, nagymértékben hozzájárulva ahhoz, hogy a város a kézilabdatérképre visszakerüljön. Tanítványai mai napig eredményesen védik a hálót – szól a méltatás.
– Nagy meglepetést okoztatok számomra – köszöni meg Orbán István –, mert több mint 50 év telt el azóta, hogy a román válogattottal elértem ezeket az eredményeket. Nagyon nehéz munka volt, nehéz volt székely góbéként bent maradni a válogatottban. Szerintem duplán kellett dolgozzak, hogy ott maradjak, nagy volt a sor a hátam mögött. A legnagyobb sérülést én kaptam a román kézilabda történetében, a karrierem végét jelentette játékosként, de mégsem tört le. Elmondhatom, hogy mindent az udvarhelyi iskolámnak köszönhetek, hogy valaki tudjak lenni, szeretettel emlékszek vissza társaimra, és ugyanúgy üdvözlök mindenkit most itt, azt is, ki esetleg nem is ismer. A sok kitüntetés mellett most érzem igazán, hogy udvarhelyi vagyok, hogy visszavettek a székely válogatottba. Szerintem nagyon sok jó sportoló van a városban, remélem, majd ők is megkapják a díjat.
A laparoszkópos nőgyógyászati eljárásokért és gyerekek ezreinek világra hozásáért,
az édesanyák támogatásáért kap Pro Urbe-díjat dr. Szabó Alexandru (Sándor). Őt Péter Péter korábban díjazott vállalkozó méltatja, megemlítve, hogy már a második személy ma este Pávai után, akivel együtt jártak iskolába Székelykeresztúron.
A Homoródalmáson született, a kor szellemében Alexandru névre keresztelt falusi legény a városi gyerekkel – vagyis Péter Péterrel – Székelykeresztúron találkozott. Meglepően jó orosz tudásával, focitechnikájával, gyorsaságával, állóképességével tűnt ki az iskolából. Péter Péter nemcsak a náluk fogyasztott túróspuliszka ízére, hanem arra is emlékszik, amikor egy villámárvíznél 30 kutat pucoltak ki. Ők ketten az egyetem után találtak újra egymásra itthon. Szabó Sándor Homoródszentmártonban dolgozott családorvosként, majd 1984-ben kezdi meg nőgyógyászi pályafutását, későbbi osztályvezetőként elsőként vezeti be a megyében a rendszeres ultrahangos vizsgálatot, hajtja végre az első laparoszkópos műtéteket. Kórházigazgatói érdeme, hogy megyei rangra emelte a városi kórházat. A szakorvos több szakmai díjat kapott, amelyek közül a magyarországi Veress János-érmet emeli ki Péter Péter, de nem csak orvosként, hanem udvarhelyi polgárként is megérdemli a Pro Urbét, jegyzi meg, zárásként azt kívánva, hogy lendülete, egészsége kitartson.
– Meggyőződésem, hogy igaz barátságok akkor (gyermekkorban) születnek, és azok tartanak sokáig. Én nem vettem részt semmilyen szerveződésben, egyszerű szülész-nőgyógyászként tettem az udvarhelyi lakosság jólétéért. Köszönöm Péternek és Önöknek – reagál röviden a díjazott.
Az ünnepséget azzal zárjuk, amivel kezdtük: az Erdélyi Szaxofon Kvartett előadásával, melyben felcsendült a nemcsak a Csanády-féle, hanem a régi székely himnusz is, az Ó, én édes jó istenem!
