A Csíki Jazz olyan, mint egy ölelés, ami után úgy érzed, mégsem annyira szar ez a világ. Vagy ha mégis, akkor is kibírod valahogy a következő ölelésig.

Fotók: a CSÍKI JAZZ Facebook oldala

Régóta szerettem volna írni a Csíki Jazzről. Már 2012-ben is akartam, amikor Harcsa Veronika a Petőfi utcán sétálva kereste reggelire a frissen facsartat. Pedig akkor még csak Mini Jazznek hívták. Emlékszem, isteni limonádét lehetett inni, amit hatalmas kannákból töltöttek, és akkor még a Mikó vár falain belül lehetett vásárolni.

És akkor is akartam írni, mikor Anna Lucara táncikáltunk – látszunk is a Szilágyi Nóra youtube csatornájára feltöltött videón. Akkor már a gyermekprogramokon is részt vettünk, és lett is pár izgalmas csörgő-pörgő hangszerünk.

Akkor is szerettem volna írni, amikor Botházi Mariékkal ámuldoztunk Richard Bona játékán. Fall Sanyi meg is írta. Én akkor sem.

Meg hát azt is meg szerettem volna írni, amikor egy nyáron jöttünk át Csíkszeredán, és éreztem, hogy valami nagyon hiányzik, valami nagyon nincs rendben. És egyszer csak bevillant, hogy elmaradt a Csíki Jazz.

Sokszor akartam írni a Csíki Jazzről. De egyszer sem írtam. Mert sosem találtam azokat a szavakat, amelyekkel ki tudnám fejezni azt, amit átéltem.

Hogy miért nem?

Mert a Csíki Jazz olyan, mint egy szeretettel teli ölelés, ami után úgy érzed, hogy mégsem annyira szar ez a világ. Vagy ha igen, akkor is kibírod valahogy a következő ölelésig.

Mert a Csíki Jazzt tartalmazó mondatok végére nem kell odatenni sem azt, hogy „csak”, sem azt, hogy „de”. Jó lett volna, csak…, imádtuk, de…

Azt nem tudom, hogy „honnan jött az ötlet”, csak sejtem, hogy Szilágyi Nóra főszervező ezt a fesztivált ajándéknak szánta. Úgy gondolom, hogy a barátait akarta megajándékozni vele. Meg a barátainak a barátait. No meg egy kicsit saját magát is.

És amikor ajándékozunk, akkor az a cél, hogy meglepjünk valakit, hogy örömet szerezzünk valakinek. Olyankor ritkán szoktunk megúszásra, letudásra játszani. Olyankor ritkán mondjuk azt, hogy hadd el, jól van az úgy. Ajándékozás közben nem igazán kötünk kompromisszumokat, és nem megyünk bele olyan félmegoldásokba, amivel mi sem vagyunk elégedettek.

Nem tudom, hogy valóban ilyen szándékkal szervezik-e a Csíki Jazz Fesztivált, csak azt tudom, hogy én mindig egy rendkívül értékes ajándékként élem meg, amelyet élvezettel csomagolok ki, és amelynek még a szalagját is sokáig megőrzöm.

De kezdjük elölről.

Hiszen most is szeretnék írni a Csíki Jazzről. Napok óta nézegetem a Facebook oldalukon a képeket és videókat, olvasgatom a bejegyzéseket, hallgatom az új kedvenceimet. És közben rettegek, hogy az idén sem lesz ebből szöveg. Mert túl közel van, még túl intenzív, még túl kaotikus.

Az idén két fellépőt néztem ki magamnak. Az egyik a Grey Paris zenekar volt, a másik Tigran Hamasyan.

Amikor pénteken kiderült, hogy egy repülőgép lekésése miatt a Grey Paris későn és esőben fog játszani, akkor kicsit morcogtam magamban, de csak addig amíg el nem kezdtek játszani.

Ezentúl, ha bármikor kedvem lesz esőben lődörögni, akkor biztosan Grey Parist fogok hallgatni közben. Elméletileg egy német zenekarról van szó, de ha a zenekarban játszó zenészek neveit elolvassuk, – Yiorgos Parisis zongorázik, Arian Stechert dobol és Mark Beumer basszusgitározik – akkor kicsit árnyalódik a kép, érthetőbbek lesznek az inkább Balkánra jellemző dallamok és a ritmusok.

Az örmény származású, fiatal éveit az Egyesült Államokban töltő Tigran Hamasyan bebopos, fúziós jazzel tűnt fel a kétezres évek közepén, amit idővel az örmény népzenei elemekkel és progresszív zenével is játszó avantgárd jazz felé tolt el. Most Evan Marien basszusgitárossal és Arthur Hnatek dobossal lépett föl, és többnyire a The Call Within lemezen található számokat játszották.

Viszont ameddig a Grey Paris lemezről is teljesen élvezhető – csak egy jó kis esőt kell keresni mellé – addig Tigran esetében a lemez csak az élő fellépés fekete-fehér vázlata. Bár önmagában az is remekmű, de nem képes átadni azt az energiát, amit Tigran Hamasyan társaival együtt

az arcunkba nyomott.

Egyébként Tigran is úgy nyilatkozott a Jazzwisenak, hogy élőben sokkal jobban szereti csinálni, mert olyankor inkább kinyílnak a dolgok, és sokkal intenzívebb az egész.

Élőben hallgatni őket olyan élmény volt, mintha egy rodeón vennénk részt, ahol ülünk egy végtelenül vad és őszinte bika hátán, akinek a ritmusváltásai kiszámíthatatlanok és csak ritkán enged megpihenni vagy feloldódni egy tiszta harmóniában. Ha viszont sikerül rajta maradnod, és menned vele, akkor leírhatatlan élményben lesz részed.

Van egy kép

a Csíki Jazz Facebook oldalán, amelyiken a Grey Paris zenekar tagjai felállva és mosolyogva tapsolnak Tigran Hamasyan koncertjén. És ez már önmagában is sokat elmond.

A képaláírásból azt is megtudhatjuk, hogy a Grey Paris tagjai azt nyilatkozták, hogy egyből tudták, hogy ez egy nő által irányított fesztivál, hiszen a szervezők annyira figyeltek a részletekre. Annak még jobban örültek, amikor kiderült, hogy nem csak egy, hanem öt nő dolgozott a háttérben azon, hogy minden rendben legyen.

Talán ezért olyan a Csíki Jazz, mint egy ölelés. És tudom, hogy jövő ilyenkorig kitart.