Valamiért reggel ösztönösen is feketébe öltöztem. Ösztönösen, mintha tudtam volna azt, amit az eszem akkor még nem mondott ki. Valamiért a közérzetem is más volt, valahogy minden olyan furcsa volt. Furcsa, mert egy évvel ezelőtt még Budapesten voltam és több mint 700 kilométer távolságból követtem végig mindazt, ami itthon a Gimnázium bentlakásánál történt. A távolságtól függetlenül a tragédia híre akkor is és most is felkavar.
Egy év telt el azóta, és azt látom, hogy túl könnyen léptünk tovább. Vagy talán nem is léptünk, csak úgy teszünk, mintha minden rendben lenne. Az idő valóban begyógyít minden sebet? Vagy csak elrejtjük őket,
elfordítjuk a fejünket, mintha nem történt volna semmi?
Eszembe jut a két évvel ezelőtti kolozsvári tanárgyilkosság. Akkoriban az egykori alma materem anélkül zárta le a gyász folyamatát, hogy az ténylegesen elkezdődhetett volna. Hallgatóként némaságban, a rideg „élet megy tovább” mentalitásban kellett folytatnunk mindennapjainkat. És most, egy évvel a székelyudvarhelyi bentlakás-tragédia után, mintha ugyanebbe a mentalitásba sétálnánk bele. Mintha ugyanezen a némaságra és “az élet nem áll meg” kerékvágásba kerültünk volna, de legfőképp a tragédiában érintett két oktatási intézmény. Külső szemlélőként, a jegyzet megírásának pillanatában csak egy-egy fekete zászlót látok az iskolák homlokzatán, és sikerekről meg karácsonyi várakozásról, kiállításról szóló posztokat a Facebook-oldalakon.
Az élet látványosan, sőt hivalkodóan „megy tovább”: délután koncert a parkban, a refi udvarán dínom-dánom és karácsonyi vásár – mintha nem égetne minket belülről valami, amit nem tudunk elmondani. Mintha nem lenne ott valahol legmélyen bennünk, – de legfőképpen a tizenéves diákokban – , az elmúlt év szörnyűsége és annak gyásza.
A gyász nem csak egyéni folyamat; a közösségnek is joga van hozzá. Nem elég néhány üres gesztus, néhány jól elhelyezett mondat a hivatalos közleményekben – ha egyáltalán jelenik meg ilyen. Az emlékezés nem a formákon múlik, hanem valahol sokkal mélyebben, a szándék őszinteségén.
A tragédiát nem lehet semmissé tenni. A gyerekek életek voltak, nem „tanulságok”.
Valóságos sorsok, akiket cserbenhagyott a rendszer, cserbenhagyott a közösség, amelyik nem volt képes időben felismerni a problémát, amelyik nem volt képes segíteni. És most, hogy a fájdalom ismételten túl nyomasztó, inkább elfordítjuk a fejünket.
A felelősség azonban nem tűnik el attól, hogy nem beszélünk róla. Ott van a bentlakás falain belül, ahol a tragédia történt. Ott van az osztálytermekben, ahol a társak hiánya üvölt. Ott van a tanárok szívében, még ha nem is mernek róla beszélni. És ott van mindannyiunkban, akik hagyjuk, hogy az emlékezés helyett a felejtés legyen a közösségi norma.
Az anyag a tragédia egyéves évfordulójának napján íródott.
