Fotók: Dávid Anna Júlia fotója, és Boțog Andrea személyes archívuma
Boțog Andrea jogászként dolgozik a székelyudvarhelyi polgármesteri hivatalban. A fiatal lány valószínűleg a helyhatósági választásokon kapta el az új koronavírust, október elején diagnosztizálják nála a vírust, több mint egy hónappal azután még érzi a hatásait.
Még a megbetegedése idején kértük, írjon naplót a betegségéről, hogy tudjuk, mire számíthatunk, ha elkapjuk, de annyira gyenge volt az elején, hogy nem tudott ezzel foglalkozni. Mivel még hetekkel a hivatalos gyógyultnak nyilvánítása után is gyakran elfogyott beszéd közben a levegője, kérdéseinkre leírta az élményeit.
Mit gondoltál a koronavírusról, mielőtt elkaptad?
Ameddig nem diagnosztizálták nálam a koronavírust, addig elfogadtam tényt, hogy létezik és betartottam az óvintézkedéseket. De azt hittem, ha majd egyszer el fogom én is kapni, az a bizonyos két hét nagyon hamar el fog telni, mivel fiatal vagyok, 28 éves, és nincsen más krónikus betegségem, ami nehezítené a felépülést. Az is megfordult a fejemben, hogy lehet, nálam már megjelent a vírus tünetek nélkül, mivel munkámból adódóan sok emberrel találkozom és dolgozom együtt.
Hogy élted meg a tavaszi szükségállapotot?
Minden nap bejártam dolgozni, így nem nagyon éreztem a fizikai bezártságot. Az egyik közvetlen kollegám cukorbeteg, a másik kisgyerekes anyuka, és úgy éreztem, hogy most én vagyok az, akinek be kell járnia minden nap a munkahelyre dolgozni. Ők nagyon sokat segítettek otthonról, így csapatmunkával és más kollégák segítségével könnyen ment a munka.
Ami nehezebb volt, hogy féltem hazamenni a családomhoz vagy barátaimhoz, féltem, hogyha én tünetmentes fertőzött vagyok, ők elkaphatják. Ha haza is mentem kéthetente egyszer, nehéz volt a távolságot tartani tőlük és nem ölelni meg őket. Úgy éreztem, hogy valamit kiszakítottak belőlem, már nem éreztem szabad akaratú embernek magam. Persze, sokat jártunk a természetbe együtt, de egy igazi szülői vagy baráti ölelést nem pótol semmi, amitől azt érzed, hogy minden rendben lesz.
A lazítások időszaka hogy telt?
A lazítások alatt is éreztem, hogy ott van valami a levegőben még mindig. Mivel szeretek utazni, jegyet vettem Pestre, ott töltöttem egy hetet. Ott a lazítások hatásait jobban éreztem addig a pillanatig, amíg el nem mentem a Parlamenthez. Eddig soha nem tudtam az Országházat turisták nélkül lefotózni. Akkor kezdtem gondolkodni, hogy vajon lesz-e repülő, amivel hazamenjek, vagy nem. Abban a pillanatban éreztem, hogy „szabadnak” lenni, már nem a régi érzés.
Hogyan kaptad el, és mikor a betegséget?
A választások során dolgoztam egy szavazókörzetben, valószínű, ott kaptam el valakitől, annak ellenére, hogy végig maszkban és kesztyűben dolgoztunk.
Hogyan vetted észre, hogy fertőzött vagy? Milyen tüneteid voltak?
Október másodikán, egyik kollégámnál diagnosztizáltak a vírust. Az azt megelőző napokban éreztem, hogy fáradékony vagyok, amit a munkára fogtam. Úgy éreztem magam, mintha nem az én testemben lennék.
Gyenge voltam, azt egy más jellegű, előző betegségre fogtam. Egyértelmű tüneteim nem voltak, de tudtam, hogy valami nincs rendben és mikor megtudtam, hogy talán kontaktszemély is lehetek, a gondolataim a vírus körül kezdtek forogni, majd a szeretteimre es munkatársaimra gondoltam, mivel náluk előfordul krónikus betegség is.
Hogyan kerültél kórházba? Hogy érezted magad fizikailag és lelkileg?
Miután nem hagyott a lelkiismeretem nyugodni, aznap este bementem a kórházba, hogy tesztelésre iratkozzak. Kérdeztek a panaszaimról, miután beszéltem az állapotomról, mondták, hogy már nem mehetek haza, be kell feküdnöm. Tüdőröntgent, EKG-t készítettek, majd vért vettek. Onnan vittek a „suspect” helynek elnevezett kórterembe, ott maradtam éjszakára. Fizikailag nagyon kifárasztottak a vizsgálatok, éjjel volt mire a kórterembe vittek.
Lelkileg is nehéz volt, egyrészt mert nem a legbarátságosabb helyen aludtam, az asszisztensek be voltak öltözve, csak a szemüket láttam. Hirtelen úgy éreztem, hogy egy filmbe csöppentem, ahol a szerepeket nem kívánság szerint kapjuk. Az asszisztens elmondta, másnap mi fog történi, milyen további vizsgálatok fognak készülni, egy telefonszám volt az asztalon, ha gond volt, telefonon értekeztünk. Csak ültem az ágyon és hallgattam, és nem hittem el, hogy ez most tényleg velem történik.
Aznap éjjel lázam még nem volt, de fáztam, talán az ijedségtől, talán a hidegtől.
Másnap korán reggel kezdődtek a további kivizsgálások, elkészítették a tesztet. Majd jött a reggeli, akkor még éreztem az ízeket, és a szaglásom is rendben volt. A tüdő és véreredményből már látszott, hogy vannak a vírusra utaló jelek. Délután hívtak telefonon, hogy pakoljak.
Nem is hagytam, hogy befejezzék a mondatot, rávágtam, rendben pakolok és megyek haza. Majd jött a válasz: – Sajnos a teszt pozitív lett, és nem haza megy, hanem visszük át a tüdőosztályon kialakított fertőző helyre.
Fél órán belül vittek is, várt az ebéd. Éhes voltam nagyon, délután háromig nem ettem, leültem az asztalhoz enni, akkor már nem éreztem az ízeket. Kíváncsiságból kezdtem szaglászni, de már a szagokat sem éreztem. Estefele lett először lázam.
A kórteremben hárman voltunk. Egy bétai tanító néni és egy keresztúri néni lett a „szobatársam”. Nagyon hálás vagyok nekik, valahogy mindig megéreztük, hogy mikor ki van gyengébb fizikai vagy lelkiállapotban, és ott voltunk egymás mellett. Mindketten súlyosabb állapotban kerültek a kórházba, mint én, és csodáltam őket, hogy mennyire kitartóak és erősek, mivel már napok óta otthon betegek voltak.
Az asszisztensektől és az orvosoktól úgy éreztem, maximális szakmai odaadást kaptam. Annak ellenére, hogy 3-4 órát beöltözve, nagyon melegben voltak, mindig lehetett érezni rajtuk, hogy segíteni szeretnének és vigyáznak ránk. Egy percig sem mutatták a fáradtságukat, vagy a félelmüket felénk. Mikor engedtek ki a kórházból, egy csukott ajtó ablakán belestem, és láthattam az asszisztenseket „ufóruha” nélkül. Mikor megláttam, hogy mennyien vannak, hangosan megkérdeztem és mutogattam, hogy: Önök mind vigyáztak rám? A válasz egy mosoly és bólogatás volt. Nem is gondoltam volna, hogy ennyien mellettem voltak a nehéz pillanatokban. Akkor láttam rajtuk először igazán, hogy nagyon kimerültek. Csak álltam és néztem őket, 5 nap bentlétem alatt az asszisztensek szemén, hangját soha nem láttam, hallottam a félelem jelét, ami erőt adott. Mindig vidámak és segítőkészek voltak.
Az ott töltött 5 napon keresztül nagyon sok vitamint kaptam, mivel az immunrendszerem hadilábon állt. Hasfalba kaptam minden nap vérhígítót. A magas lázat és a fejfájást is infúzión keresztül kezelték. Öt nap múlva, miután a tüdőm kitisztult, hazaengedtek. A sok vitaminnak köszönhetően, amit perfúzióba kaptam, erősnek éreztem magam. Azt hittem, hogy mint minden más betegség után, egyből fel fogok épülni, az, hogy kiengedtek a kórházból azt jelenti, felfele ível egyből az egészségi állapotom, és a nehéz pillanatoknak vége. Két napig otthon minden rendben volt, erősnek éreztem magam, de csak tabletta formájában tudtam szedni a vitaminokat, és már nem volt meg az a hatásuk. Rövidesen rosszabbodott az állapotom, ami elég ijesztő volt: kezdődtek a légzési problémák és az izomfájdalmak. Aztán „megnyugtattak”, hogy ezzel a betegséggel ez várható: hol jobban, hol rosszabbul van az ember, nem úgy alakul a lefolyása, mint más betegségeké.
Négy nap itthonlét után a családorvos javaslatára visszamentem a kórházba, hogy az esetleges trombózist a szakorvosok kizárják. Éjszaka megfigyelés alatt tartottak a kardiológia osztályon elkülönített kórteremben, vérhígítót kaptam és vitaminokat, majd a végtagi erek ultrahangos vizsgálata jött, mindent rendben tálaltak. Majd újból hazaengedtek.
Két hét elteltével újrateszteltek, az eredmény negatív lett. Két hétig otthonról dolgoztam, mivel nagyon hamar fáradtam, a fáradtság ízületi fájdalmakkal is párosult.
Hogyan reagált a környezeted arra, hogy koronavírusos vagy?
A környezetem különbözőképpen reagált. Volt, aki a döntéseim miatt elítélt, másképp csinálta volna a dolgokat. De, akiknek fontos vagyok, és ismernek engem, azok végig mellettem álltak, és próbáltak segíteni. Minden apró örömnek és javulásnak velem együtt örültek. Hálás vagyok a családomnak, akik, bár fizikailag nem tudtak mellettem lenni, éreztem és láttam, hogy mindent megadnának, ha csak egy pár percre láthatnának és megölelhetnének. Köszönöm barátoknak és kollégáknak a bátorító szavakat és üzeneteket, illetve a csomagokat az ajtómnál. Köszönöm a szomszédoknak, akik gondoltak rám. Bár fizikailag egyedül kellett végigmenjek a betegségen, és ez még, ami más betegségekhez képest nagyon nehezen viselhető volt, lélekben éreztem, hogy sok ember van mellettem.
Két hét elteltével is még mindig fáradékonynak éreztem magam, ha megerőltettem magam, még köhögési rohamok is előfordultak. Sokan kérdezték, nem mindig jóindulattal, hogy még mindig rosszul vagy negatív teszttel is? Sokszor azon gondolkodom/gondolkodtam, hogy mondjam, hogy még mindig vannak nehéz pillanatok, vagy inkább csendben szépítsek a helyzeten, és hazudjam, hogy most már minden teljesen rendben van. Sajnos nem mindenki egyformán megy át ezen a betegségen, van, aki tünetmentesen, van, aki viszont két hétnél is tovább szenved miatta. Nagyon sok minden függ az immunrendszertől. Én az utóbbi kategóriába tartozom, minden nap próbálok kicsit többet tenni azért, hogy úgy élhessek, mint előtte. De ez egy kicsit a türelemről is szól, el kell fogadnom, hogy csak lassan.
Miután megtudtam, hogy a második tesztem negatív, és már nem fertőzök, az első gondolatom a szüleim voltak. Hazamentem. Mintha, most öleltem volna meg őket először, megmagyarázhatatlan érzés, mikor tudod, hogy úgy közeledhetsz hozzájuk, hogy nem eshet nekik ettől bajuk. Még a mai napig nem tudtam rávenni magam, hogy elmenjek nagyobb élelmiszerüzletbe, valahogy még mindig bennem van a távolságtartás.
Utólag mit gondolsz, mennyire indokoltak a járvánnyal kapcsolatos biztonsági intézkedések? Hol van szerinted az „igazság”, a te igazságod a vírustagadók – ez csak egy enyhe influenza – erős influenzának megfelelő, szövődményekkel járó tünetegyüttes – mind meghalunk skálán?
Véleményem szerint, lassan minden ember rá fog jönni, hogy ez a vírus létezik, vele kell élnünk tudatosan. De még sok mindenkinek kényelmesebb inkább tagadni, minthogy kevesebbet járjon nagyobb társaságba, vagy esetleg jobban figyeljen a körülötte élő emberekre, és inkább elutasít mindent. Nem könnyű időszak ez senki számára, és vannak kellemetlen intézkedések. Például, ha öttagú egy család, akkor mind az öt ember le kell álljon két hétre, ha egy családtag vírussal fertőzött, hiába negatív a többieknek a tesztje. Lassan saját otthonunk lesz a börtönünk, ahol eddig a megnyugvás helye volt. De mérlegelni kell, nem lehet előre tudni, hogy ez a fertőzés különböző embereknek milyen szövődményeket okozhat. Bármennyire is nehéz és kényelmetlen betartani az intézkedéseket, most ennek van az ideje.
Mit tanácsolsz az embereknek, akik még nem estek át rajta?
Sok ember nem tudja ezt a betegséget felfogni, amíg saját maga vagy egy szeretett embertársa nem betegszik meg. Úgy gondolom, bátraknak kell lennünk ahhoz, hogy ha érezzük, valami nincs rendben vagy esetleg vannak tünetek, akkor, ha nem is megyünk egyből orvoshoz, de pár napot otthon maradjunk, és figyeljük az állapotunkat. Két-három nap után, ha romlik az állapot, orvosi segítséget kell kérni. Nekem azt mondták a kórházban, épp időben fordultam hozzájuk, ha később megyek, már súlyosabbra fordult volna. Azáltal, hogy magunkra vigyázunk, másokra is tudunk vigyázni.
