Fotó: MTI/EPA/Martin Divisek
Trianon 100. évfordulója kapcsán felvidéki magyar politikusokat, közéleti embereket fogadott a pozsonyi várban június 3-án Igor Matovič szlovák kormányfő, a hozzájuk intézett beszédéből szemléztünk, a Körkép hírportál fordítása alapján. Szakított a megszokott nacionalista retorikával, és kezét nyújtotta a magyaroknak.
Igor Matovič – Iohannishoz hasonlóan – magyarul köszönt, csakhogy – tőle eltérően – nem gúnyosan, hanem barátságosan mondta, hogy:
Sziasztok, kedves barátaim!
A miniszterelnök picit szabadkozott a kiejtése miatt, majd megköszönte, hogy elfogadták meghívását erre a találkozóra, amelynek ugyan történelmi oka van, de „értelme nem az, hogy a történelmi összefüggéseket boncolgassuk”, majd ezzel a gesztusértékű üzenettel folytatta, amelyet felolvasott:
„Tudjuk jól, hogy a 20. század egész Európára nézve szenvedést hozott, így a szlovákoknak és a magyaroknak is. Emberi szempontból teljesen értem, hogy a trianoni döntéssel kapcsolatban sokan a mai napig szomorúságot és bánatot éreznek. Ugyanakkor hiszem, hogy önök is tudatosítják, hogy Trianon olyan történelmi folyamatok eredménye volt, melyek során a magyar elit sok hibát vétett, és több rosszul időzített lépést tett. Ugyanakkor meg kell érteni azt is, hogy ami az egyiknek veszteséget és igazságtalanságot jelentett, az másoknak esélyt és lehetőséget hozott.
Azt gondolom, hogy a történelmi Magyarország a miénk is volt. A szlovákok a magyarok és a többi nemzetiségek mellett együtt harcoltak a török hódítás ellen. A magyar királyok nemcsak a magyarok életéről és sorsáról döntöttek, hanem a szlovákokéról és mindenkiéről, akik a történelmi Magyarország területén éltek. Ezen uralkodók zászlaja alatt évszázadokon át együtt harcoltak a szlovákok és a magyarok. A mai szlovákiai városok a magyar királyoktól kaptak privilégiumokat, a földesuraktól szabadságot, és fejlődhettek egyfajta helyi demokrácia keretén belül. Legyen hát merszünk kimondani, hogy a magyar történelem a mi közös történelmünk. Hogy a magyar királyok a mi közös királyaink voltak. És Korvin Mátyás leszármazottai az akkori idők francia, német, osztrák nemesi családjaihoz is tartoztak.”
A közös múlt már-már nosztalgikus, romantikus emlegetése után Matovič rá is tért a lényegre: a közös jelenre, jövőképre. A nemrég győztes politikus úgy véli, hogy:
„a februári választások megmutatták, hogy az emberek nemzetiségtől függetlenül alapvető változásokat akarnak a társadalomban. (…) Korrupcióellenes programunkra sok magyar is szavazott, hiszen a törvény előtti egyenlőség alapvető emberi jog. Kérem önöket, akik ma itt vannak, segítsenek nekem és a kormányomnak megtisztítani az országot a maffiától és az ingyenélőktől”.
S hogy még jobban megnyerje magának hallgatóit, hozzátette hízelgően:
„Mi, szlovákok, az önök jelenlétének köszönhetően Szlovákiában egyedi lehetőségünk van arra, hogy megismerjük kultúráját, tradícióját, gasztronómiáját, és bizonyos értelemben eltérő világlátását egy másik nemzetnek anélkül, hogy átlépnénk az országhatárt. Önök lehetővé teszik számunkra, hogy így megismerhessük egy másik nemzet kultúráját és életét Szlovákiában”.
Miután saját nyitottságát igazolta, gyorsan át is dobta labdát a magyar félnek, de kinyújtott kézzel:
„Következő nagy közös kihívásunk a szlovák nyelvoktatás a magyar tanítási nyelvű iskolákban. Az oktatás minősége ezekben az intézményekben nagymértékben az önök kezében van. Teljes rendszerű anyanyelvi oktatási rendszer létezik az óvodától kezdve a komáromi egyetemig bezárólag. Személyes találkozásaim Dél-Szlovákiában egy kicsit azt mutatják, hogy komoly problémáink vannak a szlovák nyelv oktatásával a magyar iskolákban. Én, mint miniszterelnök nem szeretném, hogy a fiatalok az államnyelv elégtelen ismerete miatt elhagyják Szlovákiát. Őszintén mondom, hogy nem szeretném, hogy Szlovákia elveszítse így a fiatal állampolgárait” és arra kérte a magyar pedagógusokat, hogy az oktatásügyi minisztériummal együttműködve találjanak megoldást „erre a nagyon fontos kérdésre”.
Ha nem volna egyértelmű, hogy miért is az, a kormányfő segít:
„Három ország kultúráját ismerhetik meg egyszerre. Magyarországon, Szlovákiában, és a szlovák nyelvvel Csehországban is. Ebből következik, hogy a nyelvismerettel nyitva áll előttünk a munkaerőpiac, a vállalkozási lehetőség rögtön három országban”.
De mielőtt folytatná mondandóját, rátesz még egy réteg cukormázat:
„A magyar művészet és a kultúra rendkívül gazdag. Legyünk közösen büszkék arra, hogy a mai Szlovákia területén olyan nagyságok éltek, mint az írók közül Mikszáth Kálmán, Madách Imre, Márai Sándor, Grendel Lajos és mások. Nagy öröm számomra, hogy világhírű zeneszerzők is éltek és alkottak itt, mint Lehár Ferenc, Kodály Zoltán”, azt kívánva, hogy a magyar szervezetek, színházak, egyházak folytathassák tevékenységüket, „ápolhassák a közös múltat”.
A miniszterelnök azt is szeretné, hogy (a magyarok lakta) Dél-Szlovákiában és az ország többi régiójában „fejlett infrastruktúra lehessen, hogy jó vállalkozói körülmények lehessenek, hogy minél több munkahelyet hozhassunk létre, egyszerűen, hogy az embereknek Szlovákiában jó életük legyen”.
Erről egy, a közös múltból hozott párhuzam jutott eszébe:
„Úgy, ahogy a 19. és a 20. század fordulóján a szlovákok segítették Budapestet építeni, úgy vagyunk ma gyakran szemtanúi annak, hogy a pozsonyi építkezéseken az ízes mátyusföldi vagy csallóközi magyar szót hallani. Nyomd a maltert, Pista! – hallottam nemrég az egyik építkezésen itt nem messze, a pozsonyi várnál. Szeretném felszólítani ezért önöket, hogy
nyomjuk együtt a maltert.
Építsük együtt Szlovákiát közösen. Építsük az együttműködést a V4-eken belül, építsük a közös Európánkat” – buzdította közönségét, akiknek azt is ígérte, egyúttal kérve együttműködésüket, hogy valósítsák meg a kormányprogram nemzetiségekre vonatkozó részét, és üljenek le, „ha úgy érzik, hogy nem kapnak elég figyelmet, ha a történelmi eseményeknél, vagy a sérelmek tekintetében kimondatlan témák vannak”
– ezzel a gondolattal zárva felolvasott beszédét, majd néhány rögtönzött gondolatot is megosztott a jelenlévőkkel:
„Tényleg őszintén fontos számomra, hogy mindannyian jól éljünk Szlovákiában. (…) Tényleg őszintén szeretném, hogy Dél-Szlovákiában az édesanyák mindenféle félelem nélkül taníthassák gyermekeiket az anyanyelvükre. Hogy egyúttal szeretettel azt is javasolják gyermekeiknek, hogy szlovákul is megtanuljanak, így megtudják, hogy Szlovákia az ő hazájuk is, mely nem másodrangú polgárkért tekint rájuk”.
A közös haza ideáját egy személyes példával is hangsúlyozta. Elárulta, hogy két ajándékot visz egy közelgő csehországi hivatalos látogatásra:
„Az egyik családi ajándék, saját bodzaszirupom (…), a másik ajándék pedig üvegben szárított alma lesz Felszőszeliből egy helyi magyar gazdától. Tehát holnap egy kicsit szlovák-magyar ajándékot viszek”.
És felhívta a figyelmet egy érdekességre a pozsonyi vár termében:
„Ott, felnyitva az i.e. első századból származó kelta emlékek vannak. Érdekességük, hogy akkor keletkeztek ezen a területen, amikor sem szlovákok, sem magyarok nem voltak még itt. Az évek, évszázadok alatt változtak a határok, a népek is vándoroltak. Ezen a területen éltek a kelták, itt volt a Nagymorva Birodalom, később Ausztria-Magyarország, majd Csehszlovákia, ma Szlovákia, de többé-kevésbé együtt vagyunk itt”,
egyúttal visszatérve a meddő történelmi viták hiábavalóságához, a közös múlt és a közös jövő vállalásához:
„A történelmi Magyarország a mi közös államunk volt, ahol önök, magyarok többségben, mi, szlovákok kisebbségben voltunk. A történelem, a múlt ma új vonalakat, új határokat rajzolt, és Szlovákiában ma lehet, kicsit fordítva van. De nagyon szeretném, ha száz év után előre néznénk. Ha egy vonalat húznánk, és előre nézve nem tekingetnénk vissza, hiszen tudják a saját életükből is, hogy ha sokat nézegetnek is hátra, az nem nagyon segít, csak a nyakuk fájdul meg”.
A miniszterelnök még egyszer megköszönte a résztvevőknek, hogy eljöttek, és kérte, a mai találkozót tekintsék kinyújtott kéznek a Szlovákiában élő magyarok felé.