Laczkó György igazgatóval beszélgettünk az ünnepségről, az épület felújításáról. Közben az is kiderült, hogy diákként miért kapott pofont és dicséretet egyszerre.
Fotók: GÁL ELŐD
Egy csípősebb novemberi reggelen, az évfordulós ünnepség kezdőnapján érkezünk a Gimihez, és igazából mi sem tudjuk, hogy mire számíthatunk. Elégedetten konstatáljuk, hogy lekerült még egy állvány a homlokzati részről és lassan régi pompájában tárul elénk az Udvarhely látképét meghatározó épület. Laczkó György igazgatóhoz sietve egyetlen szállingózó diákot csípünk el a melléklépcsőn – csodálkozva jegyezzük meg egymás között, hogy talán a héten nincs is oktatás.
Fúj a szél a földszinti folyosón, sehol egy lélek, megcsap az a jellegzetes szag, ami egy gimis véndiák számára nem lehet sem ismeretlen, sem közömbös. A belső munkálatok csak ráerősítenek erre az érzésre, és mintha nem is tizenéve, hanem alig egy hete csengettek volna ki utoljára. Persze, most csupaszok a falak, de a lényeg változatlan: mintha megállt volna az idő, amit a büfé 90-es évekbeli órája pontosan mutat.
Az igazgatót a földszinten találjuk, a Gereben feliratú irodában. Diszkréten belépünk, mint a diák, akit perzsára hívtak. Éppen telefonál, de inti, hogy foglaljunk helyet. Nem tűnik feszültnek, pedig ennél nagyobb már nem is lehetne a felfordulás, csak előre jelzi, hogy kevés ideje van, mert megnyitóra várják. Rövidre fogjuk, előbb az ünnepségről faggatjuk.
Zajlik az oktatás vagy mindenki az ünnepségen van?
– kérdezünk rá a feltűnő csend miatt, amit tapasztaltunk az épületben. Laczkó György elárulja a titkot: kitalálták, hogy ezen a héten legyen az Iskola másképp program, és így két legyet csapnak egy csapásra: haladnak a munkálatokkal és a diákok is részt tudnak venni a rendezvénysorozaton.
Aha, így már minden világos. Maradunk a programnál – megtudjuk, hogy a többnapos rendezvényt tavasz óta szervezték, a tantestület ötletei alapján, és minden programnak megvan a felelőse. Az iskola befektetése különben minimális, az évforduló fő támogatója a római katolikus egyház, de a városházához és Magyarországon is sikeresen pályáztak.
Az ünnepi program egyik érdekessége volt, hogy a Vitéz Lelkek nem a színpadon, hanem a filmvásznon léptek fel. Született ugyanis egy film, ami a világháború utáni impériumváltást mutatja be és a diákszínjátszók különféle momentumokat játszottak el a nehéz évekből.
Az igazgató kiemeli még Könczey Elemér karikatúra tárlatát, szó esik a véndiákok gálaestjéről, amelyre a Gimiben végzett előadóművészek készültek egy-egy produkcióval, és nem maradhat el a kiadványok méltatása sem – főleg, ha éppen akkor érkeznek az irodába, amikor mi ott vagyunk.
Egy középkori kódex és az iskola legrégebbi anyakönyvének facsimile (hasonmás) kiadása esik az ölünkbe. Laczkó büszkén mutatja a magyarországi támogatással készült másolatokat, amelyeket az ünnepre időzítettek. Az eredeti kiadások a Haáz Rezső Múzeumban megtekinthető Mérföldkövek című időszakos kiállítás részét képezik.
„A Nyújtódi-kódex a legrégebbi könyv, amit őriz iskolánk, még a mohácsi vész idejében íródott, és az 1800-as években került hozzánk. A másik, az Album Gimnasii az 1600-as évekből származik és az állami levéltárból érkezik az eredeti” – azt még ő sem látta korábban, teszi hozzá.
A kódexnek nagyon hányatott sorsa volt, és külön érdekessége, hogy maga Albert Dávid, a Gimi volt igazgatója is tanulmányozta. A budapesti Széchenyi-könyvtárba menekítették mind a két világháború elől, és csak valamikor a ’70-es vagy ’80-as években került vissza – emlékszik vissza az igazgató.
Közben szorít az idő, személyesebbre váltunk. Arra voltunk kíváncsiak, hogy igazgatóként és diákként hogyan élte meg a múltat, hogyan látja a jövőt.
De én nem itt végeztem, ugye tudják?
– szabadkozik, amikor a legszebb és legrosszabb középiskolás élményéről kérdezzük. Tudjuk, hogy a csíkszeredai Márton Áron Gimnáziumban végzett, ettől függetlenül érdekel a válasz.
Rossz emléke nincs, de talán meg is szépülnek idővel, mondja. Elbeszéléséből kiderül, hogy valójában a kettő egy és ugyanaz, és az osztályfőnökéhez kötődik, Kánya Gyula matematikatanárhoz. Pofont és dicséretet is kaptunk egyszerre, amikor tizedik osztályban a megyei tantárgyverseny után jót „ünnepeltünk” – meséli sejtelmesen.
– Igazgatóként pedig az volt az álmom, hogy újuljon meg, legyen a legimpozánsabb épület Udvarhelyen és ez már részben sikerült is – mondja. Büszke arra is, hogy sikerült megőrizni a gimi színvonalát:
„Lehet, hogy nem mindenki ért ezzel egyet, de szerintem megmaradt annak, ami volt évszázadokon keresztül. (…) Ezt kell megtartani, hogy a Gimi legyen a legvonzóbb iskola, mert addig jó, amíg a legjobbak ide járnak”.
Szívesen beszélgetnénk még a generációk közti különbségekről és az oktatás aktuális helyzetéről, de Bekő Melinda aligazgatónő érkezik az irodába, emlékeztetve minket, hogy lejárt az időnk, sietniük kell az első megnyitóra. Magunkra maradunk, de elég jól ismerjük, hogy kalauz nélkül is bejárjuk az épületet.
A teljesen megújult homlokzat egy valóságos építőtelepet rejt maga mögött. A bejáratnál az utolsó simításokat végzik, mielőtt az ünneplők tömege mindent (is) ellepne. A kapusszobánál fóliával védik az iskolacsengőt a portól, ami teljesen ellepi a földszinti folyosókat. Létrák, állványok, régi és új fűtőtestek váltogatják egymást, amint a tornaterem felé haladunk.
Ez most a könyvtár, legalábbis ideiglenesen. Különben egy jó alkalomnak bizonyult, hogy portalanítsák és kiválogassák a könyveket. Néhány diákot találunk a zsúfolásig megtelt előtérben, akik erre a nemes feladatra vállalkoztak. Elvégre Iskola másképp van, nem igaz? – jegyzi meg frappánsan egyikük.
Ha már itt vagyunk, kilépünk az udvarra is, hadd lássuk, milyen állapotok uralkodnak a sportpályákon. Innen látszik, hogy a tornatermet éppen fedik újra, de a pályákon a helyzet csak romlott az elmúlt évtizedben. Az igazgató szavai mégis reménnyel töltenek el: “Nagyon szükséges volna egy komoly sportcsarnok. Az egyik sportpályán lehetne, de egyelőre csak álomként van meg (…) A tornaterem muzeális értékkel bír, de kicsi, nem felel meg az aktuális követelményeknek”.
Teszünk még néhány kört a hátsó udvaron, ilyen gyöngyszemekbe botlunk az épülőfélben új kazánháznál. Nem mehetünk el mellette közömbösen, ez is hozzátartozik az iskola történetéhez, még ha nem is állítják ki büszkén a múzeumban. Nincs is több látnivaló odakint, irány vissza az épületbe!
Az első emeleten Könczey Elemér korábban említett tárlatába botlunk, amit a körülményekhez igazított formában állítottak ki – csupasz falakon néhány zsinór, amin csiptetők tartják az egyszerű kartonlapra nyomtatott karikatúrákat. Minek is elbonyolítani, épp elég fejfájást okoz a teljes felfordulás! Ez ilyen, az évfordulókat nem lehet csak úgy elnapolni.
Szerencsére már nem minden fal miatt kell szégyenkezni. A második és harmadik emeleti folyosókon régi falfestések kerültek elő, amiket „csak” restaurálni kellett, és az eredmény önmagáért beszél. Hasonlóképpen jártak el az összes kültéri elemmel is, a bástyákat például kolozsvári és vásárhelyi szakemberek hozták helyre.
A százéves ablakkilincs és a vadonatúj fűtőtest is jól megfér egymás mellett. A nyílászárók cseréje amúgy folyamatban van, hetven százaléknál tartanak, tudtuk meg az igazgatótól. Az épületben teljes elektromos hálózatot és fűtésrendszert cseréltek, ami be is indult jóval a téli szezon előtt. Az új informatikalaborokat is átadták már, az osztálytermekben csak a bútorok maradnak a régiek.
A díszablakok is nagyon várják már a pormentes világot. A főépület felújítása egy többéves folyamat része, amely a melléképületekkel folytatódna. Erre összesen két év áll rendelkezésre, a munkálatokat pedig 2018 nyarán kezdték el. A projekt költségvetése 4,6 millió euróból valósul meg. Az összeget szabadon oszthatják be, a főépület a prioritás és annyi jut a melléképületekre, amennyi marad a keretből.
„Tudtuk, hogy nem lesz készen teljesen. Ütemterv szerint haladunk, az ünnepre a látványos rész átadását terveztük és meg is lettünk vele (…) Nem érdemes elsietni, a fő cél az eredeti állapotába visszatenni.” Szóval, ha minden jól megy, 2020-ra tetőtől talpig, kívül-belül megújulhat a Gimi, és régi-új pompájában mutatkozhat.
Születésnapjára mi is azt kívánjuk: hajrá, úgy legyen!