A fiam eltörte a kulcscsontját. Játszottak a suliban szünetben, s valahogy úgy esett, hogy elpattant a kulcscsont. Benne van a pakliban, akárkivel megtörténhet. Még csak meg sem szidtam rendesen, úgyis eleget bőgött amiatt, hogy nem tud a hegyekbe jönni vagy bringázni hat hétig.
Elvittem a sürgősségire. Szerencsénk volt, egy olyan váltást fogtunk ki, hogy nagyon kedvesek voltak velünk. Megröntgenezték, megállapították, hogy kulcscsonttörés. Bekötözték, raktak rá egy nagy nyolcast vattából és gézből, és mutattak pozíciókat, hogy hogyan kellene tartani, hogy kevésbé fájjon. Megnyugtattak, hogy a kulcscsont, főleg ebben a korban, nagyon hálás jószág, és nem szokott gond lenni a forrásával. Aztán pedig azt mondták, hogy kérjünk küldőcédulát a családorvostól, és két hét múlva hozzuk vissza az ortopédiára a polira. Nem lesz könnyű, mondta behúzott fejjel a doki, túlterhelt az ortopédia, nehéz lesz időpontot találni,
siessünk az időpontkéréssel.
Hazamentem, azonnal szóltam az asszonynak, hogy sürgős a dolog, s ő két munkanapon belül kért küldőpapírt a családorvostól, s felhívta az ortopédiát. Ez nálunk a kórházban még úgy megy, mint a régi rendszerben, hogy van egy központos néni, aki nagyon kedvesen felveszi, megmondod, hogy kivel szeretnél beszélni, és akkor kapcsol. De általában nem veszik fel. Vagy folyamatosan foglalt. Egyébként is naponta csak két órát lehet hívni egy-egy osztályt, például 9 és 11 között. De ha abban az intervallumban hívod, akkor sem éred el őket. Az asszony nagyon dühös volt. Mutatta is a telefonján, hogy aznap 19-szer hívta az ortopédiát. Végül sikerült velük beszélnie.
A hölgy kedves volt, de olyan hidegen-vállvonogatóan kedves, mint aki nem tud tenni semmit az érdekünkben. November 21-re esett a két hét letelte, akkorra kérte az asszony az időpontot, de nekik december 12. előtt nem volt szabad helyük. November elején. A hölgy panaszkodott az asszonynak, hogy a sürgősségin mondják a betegnek, hogy x nap múlva jöjjön az ortopédiára, de azzal nem számolnak, hogy esetleg nincs hely. Végül mégis ad egy reménysugárt, mert azt mondja, hogy menjünk oda, „aztán ha belefér az időbe, akkor megvizsgálja a doktor úr, s ha nem, akkor…”.
Két hét múlva, szinte órára pontosan megjelenünk a poliklinikán az ortopédián. Emberek állnak, ülnek, egyik hordágyon van, mentősökkel, nagy a tömeg és a felfordulás. Leültetem a gyereket, odamegyek az ajtóhoz, hogy ha valaki kidugja a fejét, meg tudjam kérdezni, mit csináljak. Előttem egy kicsi öreg hasonlóan várakozik.
Így kell szívatni a beteget és a hozzátartozót
Kinéz egy pirosba öltözött kórházi alkalmazott. Akkor még fogalmam nem volt róla, hogy kicsoda, asszisztens-e vagy orvos, vagy valami más. Most már tudom, hogy orvos, a nevét nem írom le, habár lehet, hogy lassan le kellene, mert idén már második alkalom, hogy szívat minket. Kinézett, hogy két beteget szólítson. Előttem a bácsi leszólítja, mondja neki, hogy az MR-ről küldték, nincs időpontja. Az orvos fel van háborodva, hogy az MR-ről miért küldik ide, hát nem tudják, hogy nincs időpont? Aztán azt mondja a bácsinak, eléggé paprikásan, hogy ha ürül hely, mert valaki nem jön el, akkor beveszik, ha nem, nem. Várjon.
Ekkor következem én. Mondom, hogy hasonló helyzetben vagyok én is, hogy nem kaptunk időpontot. Ő most azonnal hívja fel a Vitality-t, pattan fel, mire próbálom csillapítani, hogy minket nem az MR-től küldtek, hanem a sürgősségiről, csak annyi a közös bennünk, hogy nekünk sincs időpontunk.
És ekkor kezdődik el a kellemetlen beszélgetés:
– Nem tudom, egy nap 28 beteget lehet programálni, én 28 papírt adhatok ki a kezemből. A legközelebbi szabad hely december 12-re van. Ez azt jelenti, hogy a 28 hely mindenütt el van fogyva.
– Én értem, csak a fiamnak eltörött a kulcscsontja, s nekünk azt mondták, hogy két hét múlva jöjjünk ide.
– De a két hét alatt miért nem telefonáltak?
– Telefonáltunk, de azt mondták, csak decemberre lesz időpont.
– Így van.
– S azt mondták, hogy jöjjünk ide, s ha sikerül bejutnunk…
– De ki mondta, hogy jöjjenek ide?
– A hölgy, aki…
– Hát aki mondta, az gyógyítsa meg! Hát én most küldjek el valakit, aki már be van programálva?
Nagy csend.
– Én értem, de akkor én most mit csináljak?
– Én sem tudom, de egyezzék meg itt, ha valaki átadja a helyét, akkor szívesen megcsináljuk. De hát az, hogy bejövünk az ajtó előtt, hogy hátha megnéznek, s utána jelentgetnek a biztosítónál… Aki be van programálva, az kell várjon, mert jönnek azok, akik nincsenek. Önök mondják meg, hogy csináljuk! Önök! Ha most ön be lenne ide programálva 11 órára, és bejön valaki, és önt hazaküldöm, mert azt az illetőt vizsgálom meg, akkor ön hogy reagálna, mondja! Igaza van önnek, de én mit csináljak?
– Én nem mondom, hogy ön a hibás, csak azt kérdem, hogy mit csinálhatok.
– Ki mondta, hogy jöjjenek ide az ajtó elé? Aki mondta, hogy jöjjenek, az gyógyítsa meg! – fordul felháborodottan befelé, az asszisztensek felé. – Ez hogy van? Én kelljen megmagyarázzam? Nekem semmi közöm a programálásokhoz. Én orvos létemre állok az ajtóban, és irányítom a forgalmat? Hát akkor jöjjön ide, aki mondta, egyezzék meg, valahova írják fel…
Ekkor érzem úgy, hogy ezt nem bírom tovább. Azt el tudom tűrni, hogy velem csúfolkodnak, hogy valamelyik másik sorban álló betegtől kolduljam el az időpontját, de azt nem bírom elviselni, hogy valaki a jóindulatú kollégáját megpróbálja megalázni, számonkérni azért, mert próbált nekünk segíteni. Hogy megszüntessem ezt a kellemetlen helyzetet, mondom az embernek, akiről most már tudom, hogy doki, hogy: „Én elmentem. Viszontlátásra!” S azzal lövök két fotót, meg is fordulok és eljövök.
Nem értem, mi van. Az orvos eljátszott nekem egy színjátékot, mintha meg lenne lepődve azon, és fel lenne háborodva, hogy vannak, akik idejönnek programálás nélkül. Nem hiszem, hogy mi lennénk az elsők, szerintem napi szinten van jó pár ilyen eset. Mert ha azt mondják, hogy gyere ide, akkor idejössz. De ha ez bejáratott szokás, és így működik, akkor mi értelme van minden beteget vagy hozzátartozót megalázni? És mi értelme van a saját kollégáidat megalázni? Miért nem mondja azt egyszerűen, hogy üljünk le, s ha beleférünk, bevesznek?
Értem, hogy kellemetlen az orvosnak is. Hogy túlterhelt. Hogy kínos neki, hogy nem tud naponta annyi beteget fogadni, amennyire igény lenne. Meg vagyok győződve, hogy neki is kellemetlen ez a helyzet. De nem értem, miért dobja át a felelősséget a betegre vagy a hozzátartozóra azért, mert baj van a rendszerükkel.
Az ajtó előtt órákat várakozó páciens kell az legyen, aki megváltoztatja ezt a rendszert?
Beleszólhat az orvosok előtt meghunyászkodó, rendszeresen megalázott kisember abba, hogy az orvosok felettesei hogyan intézik a rendszert, hogy végül az jó és emberséges legyen egyaránt a pácienssel és az egészségügyi személyzettel? A kisember, főleg mikor páciens, és kiszolgáltatott, nem tud beleszólni. Semmibe.
Nem szórakozásból jöttem ide. Azért jöttem ide, mert egy orvos azt mondta, hogy jöjjek ide a gyerekkel. S szófogadó voltam. Most nem tudom, mit csináljak. Ott van a gyerekem, akit meg kellene nézzen egy orvos. Menjek el magánba? De nincs még egy röntgenfelvételem sem, mert manapság nem adják úgy a kezedbe a felvételeket, mint régen. Vagy minden magánorvosnak lenne hozzáférése a kórház rendszeréhez a magánklinikáról, hogy lássa, hol volt a baj és milyen volt? Rizikózzam meg, hogy elmegyek magánba, s ott majd letolnak, hogy nem oda kellett volna mennem, hanem a polira? S kifizetem az összeget, hogy megtudjam, nem tudnak segíteni? Hallottam már ilyen sztorikat. Legutóbb az asszony járt úgy, mikor elesett és eltörte a csigolyáját, hogy kiderült, muszáj a poliklinikára mennie betegszabadságért, mert magánban nem tudnak adni. Persze ott nem fogadták, mert nem volt időpont.
Írtam a kórháznak,
átküldtem a fentebbi történetet, hogy értsék, pontosan mi is történt, és két dolgot kérdeztem meg:
1. Mit tehetek a gyerekem ügyében? Mehetek-e magánba, tudnak-e ott segíteni? Vagy mi mást ajánlanak? Ugyanakkor mit ajánlanak azoknak, akik hozzánk hasonló helyzetben vannak/lesznek, hogy hamarabb kellene orvoshoz menniük, mint ahogy időpontot kapnak? Mit tehetnek ők, hogy ne hozzák az orvosokat ilyen kellemetlen helyzetbe?
2. Mit tehet a kisember, a páciens vagy a hozzátartozó, hogy segítsen javítani ezen a pocsék rendszeren? Ha már fentről képtelenek megoldani.
A kérdéseket csütörtökön küldtem el, a kórháztól kedden kaptam meg a választ:
