Ismered azt a viccet, amikor egy orvos, egy horgász, egy újságíró és egy gyermek elindulnak közösen szenvedni? Úgy kezdődött, hogy Attila kitalálta, hogy Fogarasi gerinctúrára akar menni. Hívta magával Faryt. Fary hívta Ufót. Ufó nem hívta Kukut, de őt lehetetlen lett volna lerázni, már csomagolt is.
Mikor kérdeztem, még hívjunk-e másokat, azt válaszolták, hogy nem, ennyien épp elegen leszünk. Igazuk volt. Egy ilyen kalandban minél több hisztit kell összeegyeztetni és lenyelni, annál nehezebb élvezni a kalandot. Mindenkinek megvannak a hibái, amivel egy idő után a többiek agyára megy. A fáradtság, a kimerültség és a fájdalom pedig csak fokozhatja az ellentéteket. Ezért a legtöbben vagy egyedül, vagy egy-két közeli ember társaságában vágnak bele egy ekkora túrába.
A Fogarasi-havasok gerince az ország leghosszabb és legkeményebb hegyi gerincútjának számít. A hegység is a legnagyobb, mind méretben, mind magasságban. Hossza légvonalban 70 km. Nyolc darab 2.500 méter feletti csúcsa van. A számok kedvéért, és hogy ne csak a 2.500-asokat istenítsük: a Fogarasinak 42 darab 2.400 méter és több mint 150 darab 2.300 méter fölötti csúcsa van.
A gerinctúra, habár aránylag keménynek számít, nem túl ördöngös. Bármelyik egészséges ember végig tudja csinálni, főleg szép idő esetén. Nyilván, egy kis akarat és egy kis kondi nem árt, ha az ember élvezni is szeretné, nem végigszenvedni. A légvonalban mért 70 km a kacskaringós ösvényeken sokkal többnek jön ki, az általam használt Mapy.cz applikáció szerint közel 100 kilométert fogunk gyalogolni több mint 5.000 méter szintkülönbséggel. A valós számok ennél nyilván nagyobbak lesznek, a mért értékekről majd bővebben az anyag végén szólok.
Belevágtunk a készülődésbe. Fary sátrazóhelyeket és forrásokat nézett. Attila egy számmal nagyobb bakancsot vásárolt magának. Mindenki izgatottan pakolászott és törte az agyát, milyen kaját és felszerelést vigyen. Kialakult a kávéfüggők tábora, a melegkajafüggők tábora, és a zoknitmosninemakarók tábora, akik minden napra külön zoknit, bugyit és pólót akartak vinni magukkal, hogy ne kelljen a terepen mosni. Én ez utóbbi tagja voltam.
Nézegettük az időjárás-előrejelzést. Látszott, hogy csapnivaló idő lesz, főleg a túra elején. De az időpontot nem lehetett változtatni, Attilának itt voltak szabadnapjai. Felmerült, hogy esetleg teljesen halasszuk el. Fary azt mondta, ha Attila úgy dönt, hogy megy, akkor ő is megy vele. Ha ti mentek, én is megyek, mondtam, s Kuku pedig akkor is ment volna, ha havazik. Attila pedig gondolkodás nélkül úgy döntött, hogy ő mindenképp megy. Ezzel a kérdés eldőlt.
Küldözgettük egymásnak a mérleges képeket. Egy hátizsák a mérlegen, s alatta egy szám. Ez a szám Fary szerint 12-14 kellett volna legyen maximum, de szerintem túl sokat olvasott a neten, s elrugaszkodott a valóságtól. Attila a 8 kilónyi előkészített kajának több mint felét kiselejtezte, csupán 3 és fél maradt. Egyenként szedtük ki a fél kilókat jelentő meleg polárokat vagy cserenadrágokat. Végül mindenkinek a mérlege 20-22 kiló körül állt meg, kivéve a Kukuét, akinek 12 kilós lett a zsákja. Könnyű annak, akinek az apja viszi a sátrat és a kaja javát, mondogattam, de nem volt mit tenni, nem lehet egy 35 kilós gyerek hátára 12 kilónál nagyobb zsákot rakni. Sőt, ez is sok.
Elbúcsúztunk a családtól, Fary egyik barátja levitt Vöröstoronyba, és belevágtunk.
Első nap: mászás és szél
A hegyekkel az a szívás, hogy ahhoz, hogy valami szépet és izgalmasat láss, előbb fel kell másznod. Így van itt is: ahhoz, hogy végigmenj a vadregényes gerincen, fel kell jutnod a gerinc kétezres szintjére.
Ez 20 kilós zsákkal nem a legnagyobb öröm.
A nap nagyjából arról szólt, hogy másztunk és másztunk. És utána még másztunk is. Előbb erdőben, aztán cserjésben, aztán ködben, végül szélben és ködben. Attila telefonján a Google Health csilingel: „Több mint lenyűgöző!”
Fary közben elszívta utolsó csomag cigijét, mert úgy döntött, hogy a túra többi idejére lemond a dohányról. Én áfonyát vadásztam, míg égetni nem kezdte a gyomrom a sok vörösáfonya a savasságával.
Attilától megtudtuk, hogy a vörösáfonya az egyik legerősebb vizeletfertőtlenítő. Valami olyan anyag van benne, ami nem hagyja a húgyutak oldalán megtelepedni a bacikat. Időnként nem árt egy urológussal túrázni. Attilát most ismertem meg, ezen a túrán, de máris sokkal közelebb kerültem általa a húgyutaimhoz.
Nyájakkal és kutyákkal találkoztunk a ködben. Meglepő módon minden kutya barátságos volt velünk. És ez jellemző lett az egész hegységre: sok nyáj, sok kutya, de egyik kutya sem bántja az embert. Hogy miért van az, hogy a Déli-Kárpátokban meg tudják tanítani a pásztorok a kutyáknak, hogy a medve ellenség, de a turista az nem? S nálunk itthon miért nem képesek erre? Míg mi a Fogarasiban voltunk, itthon a pásztorkutyák szétszedtek egy gyereket. Megölték. Évek óta ez van, hogy nem tudsz egyet kisétálni a Szarkakőre, vagy sétálni a dombokon, mert szétszednek a kutyák. Miért jó ez az itthoni állattartóknak? Miért nem mennek el kutyanevelést tanulni délre?
Amint emelkedtünk, egyre nagyobb lett a köd és a szél. Mielőtt az Avrighoz értünk, olyan szél lett, hogy nem bírtunk tőle egyenesen állni a lábunkon. Főleg Kuku.
Az alábbi videó valamennyire tudja szemléltetni, milyen volt a szél, habár a valóságban ennél izgalmasabb volt.
Sokszor nem is a szél volt a legrosszabb, hanem a hiánya. Mikor már megszoktad, hogy ellen kell állnod a szélnek, és nyomtad és nyomtad magad a szél ellen, akkor egy másodperc-töredékre elállt, és te a saját ellen-nyomásodtól oldalt buktál, mert továbbra is kompenzálni próbáltad a szelet.
Na meg a vécézés is izgalmas ebben a szélben. Ahogy egyikünk fogalmaz: „a wc-papír-hajtogatás művészet ebben a szélben”.
Fary és Kuku folyton előre siettek, majd a legnagyobb szélben álltak meg bevárni minket. Folyamatosan csontig fagytak. Ennek nem sok értelme van, de hiába magyarázom ezt már egy éve Kuku fiamnak, mert Fary nem akarja megérteni. Süketlen ez a Kuku, mondja a 4 éves Bambu fiam. Fary életem eddigi legjobb túratársa, nagyon szeretem, de mikor a rohanásról van szó, ő is nagyon süketlen tud lenni, nem tudom érvekkel meggyőzni.
Pedig érvek vannak. A túra ritmusát úgyis a leglassúbb résztvevő adja. Hiába előzöd meg tíz perccel vagy félórával, úgyis meg kell várnod. Szép időben ez kellemes lehet, de izzadtan egy jeges szélben már nem annyira.
Második érv: ha elmegyünk egy egynapos túrára a hegyekbe, de fél nap alatt végigszaladjuk az útvonalat, s hazamegyünk, csak azt érjük el, hogy kevesebbet vagyunk a hegyen. Márpedig számomra a cél az, hogy minél többet legyünk ott. Én ilyenkor leszek hisztis, mikor levezetek 300 kilométert, hogy fent lehessek a hegyen, és három órával naplemente előtt lent vagyunk az autónál, mert valaki túlságosan sietett.
Harmadik érv: a hegyen nem az nyer, aki az első csúcsra elsőként felszalad, hanem az, aki a túrát egészségesen végigcsinálja, és a csapatot a legvégén egészségesen lehozza. Ezt sokszor elmagyaráztam Kukunak, sőt, legutóbb, az EKE-táborban, mikor kérésem ellenére két okossal egy órányira előreszaladt, még azt is megígértem, hogy nem hozom többet a hegyre, ha nem képes a szabályaimat betartani. Csakhogy nem visz rá a szívem, hogy Kukut otthon hagyjam bőgni, s én valami jó csajokkal jöjjek el túrázni, ahogy azt szívem szerint tenném.
Térjünk vissza az elméletből a Fogarasi túránkra. Úgy döntöttünk, nem fogunk sátrazni ebben a nagy szélben, hanem az Avrig melletti menedékben éjszakázunk.
Ez egy konténer, ablak nélkül. Lehetett egykoron egy kis ablak az ajtón, de az hiányzik, csak egy lappancs van helyette. Valamikor úgy lehetett kitalálva, hogy a világítást a napelemmel működtetett lámpa adja, de azóta a napelem bekerült az ágy alá, és a lámpa nem akar világítani. Így ha fényt akarunk, nyitva kell hagynunk az ajtót, a legnagyobb szélben is.
Második nap: szenvedés reggeltől estig
Ezt a „szenvedés reggeltől estig” címet Fary adta, mikor arra kértem, egy mondatban jellemezze a második napot. Attila úgy jellemezte, hogy „kimerítő’. Tényleg az volt.