Megjelent az Etédi Mozaik karácsonyi számában.
Fotó: Gál Barna.
Bár azt mondja, semmi érdekesség nincs az életében, bíztam abban, hogy közel száz esztendő tartogat újat az olvasó számára. Történetünk 1929-ben indult, ekkor született Szávai Márton, akit sokan tanító bácsiként, gyümölcsfamentő munkájáról ismernek a községben. Hűvös délutáni szellőben keresem fel a település egyik legidősebb emberét, hogy elbeszéljük életének történéseit. Márton bácsi a laptopon sakkozik, az egérrel biztatja a bábukat a képernyőn, amikor betoppanok hozzájuk.
– Semmi különös nincs az életemben, olyan volt mint más gyereké akkoriban. Édesapámat és a fiamat is Szávai Mártonnak hívták. Apám mészáros volt a faluban, édesanyámat Kovács Erzsébetnek hívták, amolyan háztartásbeliként viselte gondunkat három testvéremmel. A római katolikus felekezeti iskolában jártam az első hat osztályt, ami a harmincas években elég nehéz helyzetben volt, a fenntartásával voltak bajok – kezd bele a mesélésbe Márton bácsi. Felidézi Bálint Zoltán és Balázs Lajos tanítóit, de még a Magyarországról érkező Horváth Irénről is megemlékezik.
Háborús idők
A több mint kilencven éves ember emlékezete hosszúra nyúlik, két nagyszülőjét ismerte, ezáltal képet kaphatunk az etédiek számára tragikusan szomorú eseményekről is. Egészen az első világháború idejére forgatjuk vissza az idő kerekét, az 1916-os román betörés eseményeit idézzük fel.
– Amikor a férfiak mind a háborúban voltak, csak idősek és gyermekek voltak itt, akkor történt az egész. Korond felől egy román csendőr érkezett a faluba, aki egy csoportba összegyűlt idős emberre rálőtt, egyiküket a térdén eltalálva. A csendőrt a felbőszült tömeg megriasztotta, de utána jött a többi katona, lelőtték az öregeket. A rend valamelyest helyreállt, egészen az állatvásárig. Két román csendőr vigyázta a rendet a vásárban, őket az atyhaiak agyonütötték. Erre megint jött a megtorlás, akiknél bizonyították a vásáron való részvételt, lelőtték őket. Harminc áldozat volt. Persze, akik csinálták az egészet, már régen elmenekültek innen – magyarázza beszélgetőtársam. Nagyapját már az első világháború kitörésének elején besorozták, tartalékos katonaként Szerbiában harcolt.
Az idő telt, nemsokára, egy kis időre a román csendőröket a kakastollasok váltották fel, „rend és fegyelem volt a faluban”.
Pedagógusként a kommunista rendszerben
– Jegyrendszert vezettek be a magyarok, porciós világ volt, aki nem foglalkozott földműveléssel, azok kaptak. Édesapámnak mészárszéke volt a lakásunknál, Kossuth utcának hívták akkor a főutcát. Szinte mindennap vágott juhot, hétvégente pedig növendéket. Tanult mestersége volt neki a sikertelen teológiai tanulmányai után. Történt ugyanis, hogy Gyulafehérváron szerelmi kalandba keveredett, ott kellett hagyja a teológiát. Hátszegen próbált szerencsét a nagynénjénél, akik mészárszéket működtettek, ott tanulta ki ő is a szakmát – a családfő fontosnak tartotta gyermekei taníttatását, így Márton bácsi gyermekként megkapta szülei támogatását.
A hatodik osztály után Marosvásárhelyre került, itt elvégezte a négy polgárit, aztán a tanítóképzőn folytatta tanulmányait, amit 1949-ben fejezett be. Első állását a Fogaras megyei Kóboron kapta, majd Cséje, Nagykend, Kiskend, Makfalva, Etéd településen tanított.
Ebben az időszakban „a rendszer elhatalmasodott”, megalakították a kollektív gazdaságot. Beszélgetőtársam soha nem rejtette véka alá véleményét, ezért konfliktusba került a helyi vezetőséggel. A kényelmetlen helyzet feloldásaként 1959-ben Énlakára költözött, a helyi diákok tanítója volt 1989-ig, nyugdíjazásáig.
Kinyílt a Tündérkert kapuja
A rövid életrajzi bemutató után rátérünk a nyugdíjazás után időkre, az elmúlt több mint harminc év tevékenysége miatt ismerik sokan a volt énlaki tanítót.
– Gyermekkorban láttam, hogy egyik szomszédom egyik fát a másikra rakja, oltja a fákat. Én is szereltem egy bicskát, hogy megpróbáljam, nagyon sokat gyakoroltam, tényleg szerettem ezt csinálni. A katolikus iskola kútjába ejtettem az első bicskámat, amit azóta is sajnálok. Úgy vagyok vele, hogy az ember ismerjen meg mindent, amivel kapcsolatban áll: tudja a biológiáját, felhasználását, történetét, fajtájának eredetét. Énlaka és határa nagyon alkalmas a gyümölcs számára. Ahogy nézelődtem a faluban, akkor vettem észre, hogy vannak olyan fajták, amelyekkel máshol nem találkoztam. Felmértem a létező fajtákat a faluban és környékén, a kiveszőnek hitt fajtákat ráoltottam más alanyra, egy kertet csak erre a célra hoztam létre. Valójában ez egy génbank – jegyzetet és térképet készített a gyümölcsfajtákról, nyolcvankét féle almafajta került ebbe az adatbázisba.
Mit kezdesz a sömörüccsel?
– Olyan hagyományos fajták vannak itt, amik a magyar múltban erednek. A XIX. század végén aszályok sújtották a térséget, akkor értékelődött fel a gyümölcsök szerepe, a táplálkozásban előszeretettel használták. Az 1930-as évektől komolyan foglalkoztak a témával. Ezekből mentettem meg, amennyit tudtam a kertemben. Olyan év nem volt, hogy valamelyik ne hiányozzon, mindig változtatja valamelyik a helyét. Csak aztán tizenöt-húsz év múlva tudja meg az illető, hogy a sömörücsből vitt el, akkor fordul termőre, s akkor vakarhatja a fejét, mihez kezdjen vele – mondja viccesen a diónyi nagyságú almafajtáról, amit őseink szívesen használtak aszalásra.
Még milyen jellegzetes, helyi fajtákat ismer Márton bácsi? – teszem fel a kérdést gyorsan.
Énlakán a régiek ismerték a fűzkörtét, ami bár szüretkor fanyar ízt ad, tavasszal egészen puhára és ízletesre készül a pince hűvösében. Az almák közül a batul és pónyik, vajalma, eperalma érdemel említést, ezt az olvasók is ismerhetik. De nem biztos, hogy a zergő névre keresztelt piros almáról hallottak, ami nevét a leváló magház hangjáról kapta. A Rózsa Páris vagy a Sikamlós Páris már számomra is újdonságként hat.
Almalevest télidőben
– Nemcsak ismerték őseink a fajtákat, hanem tudták a különböző gyümölcsök felhasználási lehetőségeit is. Karácsonykor, télidőben rendszeresen fogyasztottak gyümölcsleveseket, például almalevest friss almából. A zsinórral felfűzött almát bagolytüdőként emlegették, amiből leveseket, de kompótot is lehetett készíteni utólag. Szinte mindenki kertjében volt aszaló, az aszalványokat mindennap használták az étkezésben – ez a tudás sajnos napjainkra elhalványult.
Manapság már kultivált almafajtákat termesztenek az emberek, szemben az őshonos, jellegzetes fajtákkal szemben.
Mi a jövője, hogyan lehet ezeket a kivesző fajtákat megismertetni az emberekkel? – kérdezem Márton bácsit.
– Erőlködéssel nem lehet. Van egy szűk réteg, akit ez érdekel, azok foglalkoznak ezzel. Ilyen emberek gyűlnek össze a Tündérkertek találkozóján, ahol most reneszánszát éli a régi fajták megmentése és felkutatása. Elkényelmesedett egy kicsit az emberiség, régen ez létkérdés volt mindenki számára. Pedig ezeket a fajtákat permetezni sem kell, szemben az újkeletű, kultivált társaikkal. Én a munkát elvégeztem, bízom abban, hogy a kicsi kertben átmenthető a jövő nemzedék számára ez az örökség. Már nehezebben mozgok, de szívesen adok oltóágat azoknak, akik ebben értéket látnak – fogalmaz az őshonos gyümölcsfajtáink megmentője.
A cikk megjelenését a European Journalism Fund támogatta.